Nothing [Cameron Dallas][Szünetel]

30. rész

Egy kávézóhoz siettem. Már eléggé késésben voltam. Emily-vel beszéltem meg egy találkozót, de végül ő választotta ki a helyszínt. Valami kávézó és cukrászda egyben. Nem nagyon ismertem azt a helyet, ráadásul a környéken is ha egyszer jártam.

A belvárosban jártam, amikor észrevettem a menta zöld épületet. A tömbházak aljában sorakozott néhány üzlet, ezek között volt a találkahely is.

Belülről a kávézó fantasztikusan nézett ki. Igazi retro stílusú volt. Mintha a 80-as évekbe csöppentem volna. A legjobb az egészben, hogy a pincérek is a kornak megfelelő ruhákat aggattak magukra. Kurva jól nézett ki a hely. Azt hiszem megtaláltam az új kedvenc helyemet.

Végigfuttattam az asztalokon a szemem. Emily még sehol sem volt, így választottam egy szimpatikus helyet és leültem. Rendeltem magamnak egy csokis cappuccino-t, majd csak nézelődni kezdtem.

A kávézó mellett van egy virágbolt, lehet hogy hazafelé bemegy és veszek valami szép virágot. Csak úgy a szobámba. Mindig is imádtam, ha a szobámban van valamilyen virág, legyen az élő vagy mű. A lényeg, hogy virág kinézete legyen. Az egész hely hangulatát fel tudja dobni, emellett a tavasz a kedvenc évszakom és ezért egy kicsit arra emlékeztet. Így sokkal jobban szeretek a szobában tartózkodni.

A cappuccinómat szürcsölgettem, amikor megláttam Em kócos hajzuhatagát. Kifulladva ült le az asztalhoz.

- Szia! Bocsi, hogy késtem, pedig tényleg nagyon siettem! – mosolyodott el.

- Szia! Nem gáz, én is az előbb jöttem... - mondtam. A pincér újra odajött az asztalunkhoz, csak most Emily rendelését vette fel. Ugyanazt kérte, amit én. Szerintem azt sem tudja, hogy mi ez, csak rávágta, hogy ugyanaz lesz, mint nekem.

- Na, és történt valami izgalmas tegnap óta? – kérdezte, miközben egy kaján vigyor jelent meg az arcán.

- Neem...(?) – mondtam – vagyis inkább kérdésnek hangzott -, miközben furcsán néztem rá – Vagyis... találtam egy nyakláncot a szekrényemben. – vettem ki a pólóm alól az ékszert.

- Wow, de jól néz ki! – mondta elkáprázottan. A kezébe fogta a medált és azt kezdte vizsgálni.

- Igen, szerintem is. Bár, kicsit furcsa...

- Honnan van?

- Mondtam, hogy találtam. Egy fa dobozban volt, a cuccaim között találtam meg. Miért?

- Hát, csak mert jó pár évesnek kinéz. Szerintem van 100 is. Mármint, nem azért, hogy milyen ósdi, mert eléggé jól tartotta magát – nevetett fel -, hanem mert olyan... régiesen különleges. De nagyon szép. Majd néha kölcsönadhatod. – nézett fel rám kiskutyaszemekkel. Én csak elnevettem magam. Tipikus Emily.

A pincér közben kihozta Em italát is, és lerakta elé.

- Na, mit iszunk? – kérdezte szórakozottan, miközben a kanállal elkeverte a cukrot benne.

- Csokis cappuccino.

- Úú, azt imádom. – mondta ki, és gyorsan belekortyolt a tűzforró italba. Aztán hirtelen feljajdult és a nyelvét kinyújtva kezdte el legyezni. Én csak röhögtem rajta. – Ez forró!

Egyre több megvető pillantást kaptunk, de én nem foglalkoztam vele. Csak nevettem tovább.

Végül elkezdtünk mindenféle hülyeségről beszélni, bár Emily elég sokszor elbambult a nyakláncon – amit nem raktam vissza a pólóm alá -, vagy csak miközben beszéltem – esetleg ő beszélt - a nyakláncomon volt a tekintete. Mindegy, gondolom tetszett neki, vagy valami ilyesmi.

Idő közben rendeltünk sütit is, és úgy beszélgettünk tovább.

***

Másfél óra múlva indultam csak haza.

A kezemben egy csokor frissen vágott virággal és a táskámmal. Az utóbb említett hirtelen rezzent egyet. Gyorsan elővettem a telefonom belőle és megnéztem kitől kaptam SMS-t. Ismeretlen szám.

Utálom, ha ismeretlenek írnak rám. Mindegy, a kíváncsiságom erősebb, úgyhogy megnyitottam.

Ismeretlen szám: Szia, Hercegnő! Rég láttalak, történt valami?

Kérdőn néztem a telefonom kijelzőjére. Most vagy csak téves számra küldték az üzenetet, vagy pedig szándékosan nekem. De akkor mi ez a megszólítás? És egyáltalán miért írogatnak nekem ismeretlenek ilyeneket?

Me: Öhm, azt hiszem téves szám!

Írtam, mire azonnal jött a válasz.

Ismeretlen szám: Te vagy az, Leena?

Me: Igen.

Ismeretlen szám: Akkor nem téves ;)

Me: Ki vagy?

Ismeretlen szám: Az nem lényeges...

Me: Mi az, hogy nem lényeges? Ne röhögtess már...

Me: Hagyj békén, bárki is vagy! Ne írogass!

Dühösen raktam vissza a táskámba a telefont. Ki tudja milyen perverz idióta, aki írogat nekem. Ráadásul még a nevét sem mondja el. Ezek után, hogy várja el, hogy szóba álljak vele?

Közben hazaértem. Felmentem a szobámba és leültem tanulni. Hátha ez egy kicsit eltereli a gondolataimat az üzengetős gyerekről. Már ha gyerek! Lehet,hogy valami 50 éves pedofil. Fúj, ettől a hideg is kiráz...     

__________________

Láttátok? Ez volt a 30. rész! Olyan furcsa, hogy már itt járunk.... szóval ennek örömére a szokásosnál hosszabb részt hoztam, és elkapott az ihlet, ezért a végére egy kicsi csavart is raktam ;)

Ha tetszett, hagyj nyomot magad után :)