A Trónörökös (1. évad)

~4~

Másnap Cameronnal a megbeszélt időben találkoztam és már indultunk is volna, de hirtelen leszakadt az ég. Egy emeletes ház terasza alá húzódtunk be, hogy ne ázzunk el annyira. A karjaimat magam előtt összefonva figyeltem a felhőket, amik nem tűntek el olyan könnyen. Azt kívántam, hogy bár örökké esne. Akkor talán nem kéne döntenem. Ha rábólintok a hercegnősdire, sok ajtó megnyílik előttem. Köztük az egyik, a legnagyobb álmom, hogy találkozhatok Kellinnel és Victorral. De elveszítem Cameront, hiszen neki ott van a kávézó. Nem tudnánk összeegyeztetni az életünket. Lehunyt szemekkel a falnak dőltem és ilyesmiken agyaltam. Az egésznek egy fekete limuzin vetett véget egy hangos dudálással.

- Hercegnő! A királynő küldött. Szálljon be!- szólt a sofőr, ami miatt Cameron álla leesett az enyémmel együtt.

- Nem vagyok hercegnő. Mármint hivatalosan- magyaráztam az idegen pasinak, aki hajthatatlan volt. Végül beültünk mindketten, mert Cameron nem akart egyedül hagyni. A limuzin elindult és mindketten elkezdtünk körbenézni, mert még nem volt részünk ilyen élményben.

- Van csoki- csillant fel a szeme Cameronnak és a kezembe nyomott egyet.

- Köszi!- kibontottam és bele is haraptam, mert nagyon jó illata volt- Meg tudnám szokni.

- Igen- helyeselt, én pedig megettem a csokit. A nyelvemet szinte csiklandozta a kellemes mentolos édesség. Talán a királynő jobban ismert, mint én magam.

- Hercegnő!- szólított a sofőr- Megérkeztünk.

- Oké!- mosolyogva ki akartam nyitni az ajtót, de valaki megelőzött. Az egyik inas volt olyan kedves és kinyitotta nekem. Kiszálltam és a fiatal férfi szemébe néztem- Köszönöm!

- Üdvözlöm a palotában hercegnő!- a mosolyomat viszonozva fölém tartott egy esernyőt. Cameron a kapucniját a fejére húzva mellém lépett.

- Menjünk, mert még megfázol- mondta Cameron és el is indultunk. A hajam még vizesebb volt, ami már zavart, mert az arcomra tapadt. Belépve a palotába, egy másik inas törölközőt adott nekünk, hogy megszárítsuk magunkat. Én egyből a hajammal kezdtem.

- Maya!- mondta köszönésül Felix vidáman.

- Felix!- köszöntem hasonló módon.

- Cameron!- utánozott minket Cameron, ami miatt nevetni kezdtünk.

- Ki ez a fogyatékos?- kérdezte Felix még mindig nevetve.

- Elnézést! Felix, ő itt Cameron, aki a... mi is vagy te nekem?- kérdeztem Camerontól.

- Talán az udvarló a helyes kifejezés- gondolkodott hangosan.

- Oké! Az udvarlóm. Cameron, ő az unokaöcsém, Felix herceg- fejeztem be a bemutatást. A két fiú kezet fogott és elindultunk a folyosón.

- A nagyi kérte, hogy a tárgyalóba menjünk. Remélem felkészültél, mert a tanács is itt van- nézett rám Felix, amitől elbizonytalanodtam. A tanács négy főből szokott állni, viszont az érkezésünk pillanatában nyolcan voltak. Öt férfi és három nő. Közülük az egyik az a nő volt, aki az előző látogatásomkor a királynőhöz kísért. Cameron érezte a félelmemet, így megfogta a kezemet és a fülembe suttogott.

- Nem lesz semmi gond- a szavai egy bizonyos mértékben megnyugtattak, de nem teljesen.

- Gyenge vagyok hercegnőnek- állapítottam meg halkan és helyet foglaltam a középre elhelyezett asztalhoz. Minden szem rám szegeződött és éreztem, hogy az eddigi duruzsolás átcsap néma csendbe, ami még jobban nyomasztani kezdett. Főleg, hogy ez a csend csak az én fejemben létezett, mert a félelmem kizárt minden hangot. Még azt se észleltem, mikor Cameron böködni kezdte a vállamat.