A Trónörökös (1. évad)

~26~

Keserves és fájdalmas zokogásom töltötte be az alaksort. Nem hittem el, hogy Cameron nincs többé. Ki fog megvédeni magamtól? Az élettelen testét szorosan öleltem és reménykedtem, hogy egyszer csak felugrik és közli, hogy csak vicc volt. Sajnos egyik sem történt meg. Hisztérikus sírásomat hallva senki sem mert közelebb jönni hozzám. A királynő, a herceg, Alex és Patric a lépcső aljában megállva nézték végig, ahogy szenvedek. Felix szorosan ölelte magához legjobb barátnőmet, aki mindennél jobban aggódott értem. Teljesen beleőrültem a szörnyű fájdalomba. Fájt, hogy miattam halt meg. Fájt, hogy nem tudtam szeretni, pedig megérdemelte volna.

- Kérlek Patric, beszélj vele- súgta a királynő. A fiatal gróf bólintott, majd odasétált hozzám.

- Felség, kérem! Már nem jön vissza- letérdelt hozzám és próbált a vállamra simítani. A vér teljesen beborított, mert ahogy Cameront öleltem, mindent összekent.

- Nem halt meg. Nem halhatott meg. Nem hagy itt. Szeret engem- mondtam, majd Patric szemébe néztem- Szólj rá, hogy ébredjen fel. Rám nem hallgat- szegény csak tehetetlenül nézett rám, majd Cameron holttestére.

- Pihenésre van szükséged- suttogta és letörölte a könnyeimet- Beviszlek a szobádba.

- Jöhet Cameron is?

- Nem- éreztem, hogy fáj neki ezt kimondani. A karjaiba vett mint egy tollpihét és elindult velem fel a szobámba. Már megint összetörtem. Ehhez Kellinnek kivételesen nem volt köze, ami meglepő- Jót tenne, ha egy kicsit távol maradnál a palotától- törte meg a csendet Patric.

- Már nem az vagyok, aki voltam. Jelenleg egy érzelmi roncs vagyok. De leszek is ezek után.

És így is lett. Másnap a tárgyalás jól ment, de a bíróságot nem kerülhettem el. Az esküdt szék egyik legfiatalabb tagja vetette fel, hogy én még gyakorlom a hercegnő szerepet, szóval ez alapján döntött a bíró. Figyelmeztetett, hogy még egy hasonló botlás és a börtönben fogom tölteni a hátralevő éveimet. Ez után pszichológushoz kellett járnom, mert Cameron halála jobban megrázott, mint eddig bármi. Az igazgató visszafogadott magántanuló ként, így a királynő felügyelete alatt válhattam azzá a hercegnővé, akire az országnak szüksége volt. Felix és Alex az elmúlt hónapokban sokat vitatkoztak, mert Vic egyre gyakoribb vendége volt a palotában. Ráadásul a többiek is egyre többször látogattak meg. Kellin egyszer sem jött, pedig vártam. Helyette Mike boldogított a hülyeségeivel. Justin volt az egyetlen, akivel el tudtam beszélgetni rendesen, mivel Patric nem maradhatott olyan sokáig. Egy szóval az egész Pierce The Veil és majdnem az egész Sleeping With Sirens ott tanyázott nálunk. Ennek volt köszönhető, hogy Alex teljesen kifordult magából. Egyre nagyobb ribanc lett, én pedig nem néztem jó szemmel. Említeni viszont nem akartam neki, így inkább finoman kerültem a társaságát. Eddig tartott a nagy barátság.

A tél közeledtével megrendezésre került a királynő születésnapi bálja. Az én vezénylésem alatt zajlott a szervezés, ami miatt büszke voltam magamra. Mondanom se kell, hogy Alex semmiben se segített. Felix viszont végig próbálta könnyíteni a helyzetemet, mert szerinte túl nagy falat lett volna. Végül egy egész jónak ígérkező bált hoztunk össze. A vendégek fogadásánál én a bejáratnál álltam a világ legszebb ruhájában. Egy színlelt mosollyal köszöntöttem a nemesebbnél nemesebb embereket, mialatt Alex a telefonját nyomkodta. Mellettem kellett lennie, mivel az udvarhölgyem volt. Fájt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Szinte belehaltam a hazugságba, hogy boldog vagyok. Hogy is lehettem volna boldog? Az állítólagos legjobb barátnőm semmibe vesz, a szerelmi életem haldoklik, ráadásul feleljek meg mindenki elvárásának. Hát köszönöm szépen!

- Felség!- lépett hozzám Mike- Vic kérdezi, hogy akusztikusan játsszuk a zenéket, vagy rendesen?

- Akusztikusan. A királynő születésnapját ünnepeljük- válaszoltam.

- Te jól vagy?- kérdezte közelebb lépve és kicsit bizalmasabb hangnemre váltva.

- Szerinted?- Alexre néztem, majd Mikera.

- Szomorú, hogy pont veled baszott ki így az élet. Pedig jó csaj vagy- vigyorodott el- Gondolom azt elfelejthetem, hogy táncolsz velem.

- Ha időm engedi, biztosan táncolok veled, mint a születésnapomon.

- Ne is mondd. Az a ruha eszméletlen volt rajtad. De ez dögösebb- végigsimított a karomon- A bál után van kedved szórakozni?

- Sajnálom, én nem vagyok Alex- az említett személyre néztem, aki mintha meg se hallotta volna nyomkodta tovább a telefonját.

- Majd észre veszi magát- fintorgott Alexre Mike és egyedül hagyott. Visszapillantottam Alexre.

- Vic és te ugye nem jártok?

- Neked nem mindegy?- vágott vissza, ami annyira szarul esett, hogy elsírtam volna magam ott helyben.

- Csak kérdeztem- mondtam, majd visszafordultam oda, ahol a vendégek megérkeztek- Szép estét!- köszöntem egy bárónak és a feleségének.

- Ne szólj bele az életembe!- folytatta a bunkózást Alex. Én nyeltem egy nagyot, hogy ne veszítsem el a fejemet.

- Az unokatestvérem szívét készülsz összetörni- annyira a képébe mondtam volna, hogy mekkora ribanc lett belőle, de nem mertem. Féltem, hogy teljes mértékben elveszítem. Mélyen belül éreztem, hogy a barátságunk már nem lesz a régi, én pedig belefáradtam abba, hogy fehéredő ujjvégekkel kapaszkodjak lényegében a semmibe. Alex észre se vette, bár szerintem nem is akarta. De ha észre is vette volna, akkor se tett volna semmit, mert lefoglalta, hogy mindenféle pasival beszélgessen és azt a kibaszott telefont nyomkodja. Mindennel foglalkozott, csak velem nem. Velem! A legjobb barátnőjével. Én bezzeg ott voltam neki, ha kellettem. Ő hol van most?! Most nekem lenne szükségem rá. Olyan szívesen ordítanék egyet, hogy kiadjam a belső fájdalmamat. Vagy egy kiadós hisztérikus sírás, amit nem lát senki.

Gyűlölöm, hogy ez történt velünk.

Gyűlölöm, hogy Alex megváltozott.

Gyűlölöm, hogy belefáradtam a barátságunk fenntartásába.

Gyűlölöm, hogy Alexnek mindenki fontosabb nálam.

Gyűlölöm Alex új személyiségét.

Gyűlölöm ezt az egész helyzetet teljes szívemből!!!