Felemelkedés

5.

-Megállt a szíve! Elveszítjük! - hallottam valahonnan elmosódottan a távolból, de nem tudtam ezzel foglalkozni.
Szédítő sebességgel száguldottam a fehér fény felé, ami először csupán egy kis foltnak tűnt. Hunyorogtam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, és a fehérség egyre csak közeledett, egyre nagyobbra nőtt, mígnem aztán teljesen körülvett. Azt hittem megérkeztem, ám továbbra is száguldottam. Nem tudom meddig tartott az utazás, de aztán végre hirtelen megálltam és egy helyben lebegtem. Mintha az űrben lettem volna, annyi különbséggel, hogy itt minden tejfehér volt.
A szemem folyamatosan ide-oda járt, próbáltam rájönni, hogy hol voltam, de a fehérségen kívül más nem volt ott. Pár pillanattal később megszűnt ez a súlytalanság és elkezdtem lefelé zuhanni. Egy kiáltás hagyta el a számat, annyira váratlanul ért a dolog. Féltem, hogy nem fogom ép bőrrel megúszni az esést, ám csodával határos módon semmi bajom nem esett. A talaj fölött néhány centiméterrel megálltam, és onnan óvatosan, szinte kecsesen értem földet. Végre szilárd anyag volt a lábaim alatt, habár nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mi is volt az. Ugyanolyan makulátlanul hófehér volt, mint minden más.
Álltam ott egy ideig. Teljesen egyedül voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy maradjak egy helyben vagy induljak el valamerre. Végül úgy döntöttem, hogy várok, lesz, ami lesz. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de kezdtem elveszíteni a türelmemet.
-Hahó! Valaki? - kiáltottam, amikor már végképp nem jutott más az eszembe. A hangom teljesen elveszett a térben, lehetetlennek tűnt, hogy bárki meghallotta volna. Ekkor úgy döntöttem, hogy elindulok. Nem akartam ott állni egy helyben és várni, míg valaki rám talál.
„Kell lennie egy kijáratnak, hiszen valahogy bejutottam ide" - gondoltam magamban, majd óvatosan tettem egy lépést előre. Semmi különös nem történt, azt leszámítva, hogy messze tőlem észrevettem egy alakot. Magas volt és homályos, mintha valaki egy rajzot maszatolt volna el.
-Hahó! - kiáltottam újra, de nem érkezett válasz. Újabb lépest tettem előre, mire hirtelen több, hasonló alak is feltűnt, majd még több és több. A végén teljesen körbevettek, de nem jöttek közelebb. Olyan volt, mintha egy hatalmas tömeg állt volna körbe és én voltam a középpontban. Egyszer csak hangokat hallottam, de olyan volt, mintha valami buborékban lettem volna, nem volt tiszta a hangzásuk. Úgy tűnt valami ismeretlen nyelven beszéltek, mert egyetlen szavukat sem értettem. Izgatottak voltak, de egyik-másik inkább ingerültnek és dühösnek hangzott, egészen rémisztőek voltak.
Ide-oda kapkodtam a fejemet, próbáltam rájönni kik vagy mik voltak ezek és legfőképp, hogy mit akartak. Fel akartam készülni a támadásra, habár jelentős túlerőben voltak.
A beszéd egyre hangosabbá vált, mintha vitatkoztak volna, aztán váratlanul újra teljes csönd lett és amilyen hirtelen feltűntek azok az alakok, ugyanolyan hirtelen el is tűntek. Ismét magamra maradtam, de a következő pillanatban, mintha egy erős fuvallat magával ragadott volna, újra repülni kezdtem. Elképzelni sem tudtam merre tartok és hol fogok kikötni. Aztán hirtelen ismét azt a vakító fényt láttam, a következő pillanatban pedig a földön hevertem.
Megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, aztán szó szerint leesett az állam, amikor felpillantottam. Egy világos, fényárban fürdő csarnokban voltam. Mögöttem egy akkora ajtó volt, hogy szavakat sem találtam rá, ha pedig előre néztem akkor nem láttam a terem végét. Fehér márványból volt a padló és a hatalmas oszlopok is, amik katonás sorrendben sorakoztak előrefelé és oldalirányban is. A talapzatuk és a tetejük színtiszta arannyal voltak díszítve. Az oszlopok között óriásokat megszégyenítő nagyságú márványszobrok álltak. Mind valamiféle szigorú katonát ábrázolt, lándzsával és pajzzsal, valamint szárnyakkal. Ezeket a szobrokat is mind-mind arannyal tették ékesebbé. Egyszerűen lenyűgöző volt az egész hely, áradt belőle a fennköltség. Amikor felnéztem, nem láttam az épület tetejét, beleveszett a semmibe. Ettől aztán végképp kisebbnek éreztem magam egy hangyánál is. Elképzelésem sem volt hová kerülhettem.
Ámuldozásomnak egy hangos, mennydörgésszerű férfi hang vetett véget. Szinte a föld is beleremegett.
-Jöjj közelebb!
-Hahó! Ki az? - kiáltottam. Végre felcsillant a remény, hogy találkozhatok valakivel, aki elmagyarázza, hogy mi történt és hová csöppentem. Ám a hangon ugyanúgy elhalt, mint abban a fehér térben. Tétován körbe néztem, kerestem a hang forrását, de nem találtam. Más választásom nem lévén, elindultam előre. Lassan lépdeltem, közben egyik bámulatból a másikba estem. Mindegyik szobor arca más és más volt, nem láttam két egyformát. Erő és hatalom áradt belőlük, ami olyan hatással volt rám, hogy szívem szerint térdre borultam volna, de nem a félelemtől, hanem az alázattól.
Már vagy húsz perce sétálhattam, amikor végre feltűnt a csarnok vége, de még újabb tizenöt perc telt el mire odaértem. Egy másik ajtó állt ott, valamint egy őr. Közelebb érve aztán földbe gyökerezett a lábam. Nem egyszerű őr volt. Jóval magasabb volt nálam és fényes aranypáncélt viselt, rajta ismeretlen, de mégis ismerős motívumokkal. Az egyik kezében aranylándzsa, a másikban egy aranypajzs volt. De ami ennél is jobban elképesztett, azok a hatalmas fehér szárnyai voltak.
„Ez...ez... Ez egy angyal?" - gondoltam magamban hitetlenkedve.
„Biztos csak álmodom. Hová kerültem? Meghaltam volna?"
A strázsa nem szólt egy szót sem. Tekintetével végig mért, aztán odalépett az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, majd intett a fejével, hogy lépjek be.
Félszegen sétáltam el mellette, közben a szemem sarkából végig őt figyeltem, mintha attól tartottam volna, hogy majd hirtelen rám támad. Persze semmi ilyesmi nem történt. Végig mozdulatlan maradt.
Ahogy beléptem, az ajtó azonnal becsukódott mögöttem. Egy másik terembe értem. Ez valamivel kisebb volt, mint az előző és kör alakú. A falakat nem teljesen láttam, mert valami fehér köd vagy felhő lebegett előtte. A fal előtt végig sima felületű márványoszlopok futottak körbe, a terem közepén pedig hét, félkörívben elhelyezkedő trón állt. Ezek is mind-mind fehér márványból készültek. Úgy tűnt itt csak ez az anyag létezett, no meg az arany. A trónok fölött nem volt mennyezet, de valahogy ez is teljesen illett a látképbe. Főleg mivel a fénysugár így éppen rájuk esett, földöntúli jelenetet hozva létre.
A trónokon a kinti őrhöz hasonló alakok ültek, annyi különbséggel, hogy ők valahogy sokkal hatalmasabbnak, nagyobb erejűnek látszottak, akárcsak az óriás szobrok a csarnokban. Némelyikük páncélt viselt, a többi tógához hasonlatos ruhadarabot, a szárnyuk pedig össze volt csukva, de így is jól láthatóak voltak.
Észre sem vették, hogy ott álltam. Azon a furcsa, idegen nyelven vitatkoztak, mint, amit a fehér térben hallottam, ám a középen helyet foglaló szárnyas lény lehunyt szemmel ült és végig mozdulatlan és szótlan maradt. Volt egy olyan sejtésem, hogy ő lehetett a vezetőjük. Arany páncélt viselt, amin a motívumok vörösen izzottak, akár a tűz. Oldalán óriási kard lógott, aminek a markolatában egy piros kő volt, ami szintén úgy nézett ki, mintha tűzben égne. Szőke, vállig érő hullámos haja volt, ami enyhén lobogott, mintha a szél fújná. Elképesztő látvány volt.
Ha valamikor, hát abban a pillanatban biztosan nem tudtam, hogy mitévő legyek. Maradjak csöndben és reménykedjek, hogy észrevesznek vagy menjek közelebb és hívjam fel magamra a figyelmüket? Semmiképp nem akartam tiszteletlen lenni, hiszen mégis csak angyalokkal volt dolgom, legalábbis nagyon úgy néztek ki.
Nagyon szerettem volna megtudni azonban, hogy mi dolgom volt ott nekem, de egyszerűen nem mertem megszólalni. Én, egy egyszerű ember ott, a hatalmasságok között.
A helyzet végül magától megoldódott.
- Metatron! - szólalt meg szinte suttogva az egyikük és egyenesen rám nézett. Szelíd, szép vonású angyal volt. Szőke haja és türkizkék szemei voltak. Az egész aurája türkiz fényben vibrált, mint egy hűsítő vizű, végtelen tenger.
Hirtelen az összes elhallgatott és mind rám néztek. Hosszú, kínos csend következett, végül egy egészen finom, szinte nőies vonásokkal rendelkező angyal szólalt meg. Az ő aurája fehér és kék színben pompázott és szavait a türkiz angyalhoz intézte.
- Sandalphon, miről beszélsz? - kérdezte, hangja pedig olyan lágy volt, mint egy hárfán játszott dal. Végre olyan nyelven szólaltak meg, amit én is értettem. - Ez egy ember. Ismerem a lelkét, hiszen velem találkozott életében legelőször. Miért emlegeted hát társunkat?
-Semmi...semmi Gabriel - mondta a Sandalphonnak nevezett, majd kétségbeesetten nézett a középen ülőre, ám az továbbra is mozdulatlan maradt. Ekkor egy fekete hajú angyal szólalt meg. Fekete vértet viselt, de a karjai kilátszottak. A többivel ellentétben ő dühösnek látszott.
- Gyere közelebb, ember!
Félve, akár egy kisgyerek, aki rosszat tett, előre léptem. Lassan közelítettem feléjük, közben le sem vettem a szemem a középen ülőről. Miért van csukva a szeme? Miért van csöndben? Ezek a kérdések jutottak eszembe meg még vagy ezer másik, de attól tartottam, rossz jel volt az, hogy ő így viselkedett.
Egészen közel kerültem hozzájuk, a végén ott álltam közvetlenül a trónok előtt. Még alaposabban szemügyre tudtam őket venni, bár alig mertem rájuk nézni, így hogy ennyire közel kerültem hozzájuk.
A fekete páncélos felkelt a helyéről és lassan, fenségesen lelépdelt a trónról. Sokkal magasabb volt nálam, talán magasabb a kinti őrnél is. Izmos volt, akár egy görög isten, habár egyértelműen nem az volt. Fekete szárnyai össze voltak csukva, de el tudtam képzelni, milyen méretűek lehettek, mert a végük a földet súrolta.
Lassan körbe sétált engem, közben szúrós tekintettel méregetett.
-Hogy lehet ez? - kérdezte végül a többieket. - Az ő nevét még nem húztam ki a listáról, tehát nem halt meg. Hogy került hát ide? Egy ember nem kerülhet csak úgy ide! Hogyhogy nem láttad ezt Uriel? Te vagy a jövőbe látó, nem?
Uriel, aki körül vörös és lila színek pompáztak, egy titokzatos mosoly kíséretében megvonta a vállát, de nem szólt semmit.
-Ugyan, Azrael - mondta aztán egy barna hajú, smaragdzöld szemű angyal, akit zöld aura vett körbe. Türelmesen beszélt, mintha csak egy kisgyereknek akarna elmagyarázni valamit. - Ne légy ennyire dühös. Biztosan van megfelelő magyarázat erre.
-Persze, hogy van Raphael! - csattant fel ismét Azrael, majd visszasétált a helyére. - Mégpedig az a magyarázat, hogy valaki óriásit hibázott! Egy betolakodó, egy ember van közöttünk, akinek nem itt lenne a helye! A többi lélekkel együtt a mennyben kellene lennie! És igen, dühös vagyok, mert egyáltalán nincs időnk ilyesmivel foglalkozni! A háború dúl és erre pazaroljuk az időnket! Hívjatok valakit, aki elkíséri őt a megfelelő helyre!
Tanácstalanul álltam ott és teljesen úgy éreztem, mintha valami rosszat tettem volna. Szívesen elmondtam volna neki, hogy nem az én hibám volt, hogy valaki odarepített és nekem sem volt kedvem ott lenni és azt hallgatni, ahogyan rólam vitáznak, de természetesen egy szót sem szóltam. Nyilván úgy tesznek, ahogy a fekete szárnyú javasolta, ezért úgy gondoltam, hogy csupán várnom kell és hamarosan értem jön valaki. Azonban egyikük sem hívott senkit.
-Ez sajnos valóban így van - mondta Gabriel. - Valami tévedés történhetett, mert ennek az embernek a lelkét még érzem a Földön.
Ez a beszélgetés kezdett ijesztővé válni.
„Hogy a lelkem még a Földön van? Miről beszélnek ezek? Miért nem küldenek oda, ahova tartozom?"
-Akkor most meghaltam vagy nem? - hallottam hirtelen a saját hangomat, a következő pillanatban pedig legszívesebben köddé váltam volna. Ismét rám szegeződött a pillantásuk, de egyikük sem válaszolt, aztán úgy folytatták, mintha ott sem lettem volna.
- Akkor egyszerű az ügy. Küldjük vissza a Földre! - ajánlotta a fekete angyal.
-Én azért még várnék ezzel - szólt a titokzatos Uriel, majd a többiek is hozzáfűztek még egy-egy gondolatot, aminek a vége ismét hangos vitatkozás lett. Egyedül a középen ülő angyal és az ő jobbján helyet foglaló voltak csöndben. Ám egyszer csak, mintha megelégelte volna a többiek találgatását, hogy hogyan is kerültem oda, a vörös angyal kinyitotta a szemeit, összeráncolta a szemöldökét, majd, mintha hatalmas mennydörgés történt volna, megszólalt:
-Elég most már!
Erre a többi azon nyomban elhallgatott. Csend telepedett a teremre. Úgy látszott mind arra vártak, hogy a főangyal beszélni kezdjen, aki végül, kis idő elteltével felállt és végig mérte társait. Méltóságteljes volt és áradt belőle valami ősi erő. Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a többiek mind csöndben maradtak.
-Sandalphon jól érezte Metatron erejét, amikor meglátta ezt az embert. Társunk, Urunk parancsára, feláldozta magát és a Földre ment, majd átadta az erejét neki- mondta és rám mutatott.
-Nekem? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. Hirtelen még arról is megfeledkeztem, hogy kikkel volt dolgom, annyira megdöbbentett, amit hallottam. Egy angyal átadta nekem az erejét? Ugyan már! Habár azt el kellett ismernem, hogy sok volt az egybeesés: az aranypáncél, a szupererő és persze az érme. De valahogy mégsem akartam hinni a fülemnek. Ugyan mi vett volna rá egy angyalt, hogy pont nekem adja át az erejét? Ennyire kétségbeesett lett volna?
-Minden tiszteletem a tiéd, Michael, - szólalt meg ismét Azrael,ám ezúttal sokkal lágyabb volt a hangja. - de miből gondolod, hogy Metatron átadta az erejét? Igaz, nem láttuk őt már napok óta és tudjuk, mennyire bízik az emberekben, na de hogy feláldozza magát? És mindezt Urunk parancsára?
-Kétségbe vonod tán a szavaimat és a Mindenhatót? - Michael hangja zengett és visszaverődött a láthatatlan falakról. Azrael egy pillanat erejéig mintha elszégyellte volna magát, de aztán újra bátran nézett a főangyalra, aki folytatta a szóáradatot.
- Természetesen tudtam a küldetéséről. Metatron bátor és önfeláldozó volt és tudta jól, hogy kell egy közvetítő, aki a Földön is és itt is jelen tud lenni. Ez kell, hogy megnyerjük a háborút. Márpedig, azt mindannyian jól tudjuk, hogy mi nem mehetünk a Földre következmények nélkül. Ugyanúgy végeznénk, mint a társunk. Ezért kellett hát Metatronnak meghalnia. Feláldozta magát a nagyobb jó érdekében, hogy lehessen egy közvetítőnk. Hogy az emberek segítségével győzedelmeskedjünk. Ebben hisz jó Urunk is és Metatron is ebben hitt.
Szomorú csönd következett. Szinte tapintani lehetett a gyászukat a levegőben, ami aztán engem is a hatalmába kerített. El akartam mondani nekik, hogy mindez nem igaz, de a szívem mélyén tudtam, hogy valóban az történt, amit Michael mondott. Metatron arkangyal feküdt a sikátorban aznap éjjel abban a fényes és furcsa páncélban. Szinte sajnáltam, hogy én voltam az első, akivel találkozott és kénytelen volt pont nekem átadni az erejét. Biztos voltam benne, hogy sokkal, de sokkal több megfelelőbb személy élt a Földön erre a feladatra, de a balsors úgy hozta, hogy én voltam ott. Szégyellni kezdtem magam. Nem érdemeltem meg ezt a kiváltságot.
Szótlan maradtam, próbáltam felfogni a hallottakat, ami nem volt egyszerű feladat. Valahogy mindig is nagyobb esélyt láttam a lottó főnyereményre, mint arra, hogy angyali erővel rendelkezzek, erre tessék. Valami vita vagy háború kellős közepén találtam magam és nagyon úgy tűnt, hogy szerepet szántak nekem. De mi van, ha én ezt nem akarom? Mi van, ha teljesen alkalmatlan vagyok?
-Ezek szerint Frank megmaradt embernek? - kérdezte néhány perc elteltével Gabriel. - Nem látom a szárnyait.
-Így van! - Azrael kapva kapott az alkalmon. Ahogy láttam, bármit megtett volna, hogy bebizonyíthassa az ellenkezőjét annak, amit Michael mondott. - Ő nem angyal. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem itt van a helye! Nézzetek csak rá! Mégis hogyan segíthetne ő nekünk?
Michael arcán mintha valami sötétség futott volna át. Már éppen felkészültem egy újabb mennydörgésszerű rendre utasításra, ám ekkor Uriel szólalt meg újra. Olyan elégedett képet vágott, mint egy macska, ami most nyelt le egy egeret.
-Nyúlj a zsebedbe, Frank és húzd elő, ami ott lapul!
„Ezek az angyalok lehetnének konkrétabbak is. Mégis melyik zsebembe nyúljak? - gondoltam magamban és csak ekkor tudatosult bennem, hogy ugyanabban a munkásruhában vagyok, mint, amiben a Földön is voltam. Kotorászni kezdtem az ingzsebemben, aztán utána a nadrágzsebemben, mígnem az egyikben valami fémszerűt tapintottam meg. Rögtön kihúztam és a tenyeremben, legnagyobb meglepetésemre, az arany érme terült el, amit a sikátorban találtam.
-Ez Michael érméje! - kiáltotta Sandalpon.
-Ez csak egyféle módon juthatott hozzá - szólt Raphael és ezúttal már egyikük sem ellenkezett.
-Valóban így van - mondta Michael, aztán odaszólt a jobbján lévő angyalhoz, aki szintén aranypáncélt viselt és az aurája narancsszín fényben ragyogott - Camael, neked most menned kell.
Az angyal szó nélkül felállt és fejet hajtott. Kinézetre hasonló volt, mint a főangyal, de termetre kicsivel kisebb. Camael ezután, mintha nyújtózott volna egyet, kitárta a karjait, mire a szárnyai is kinyíltak. A látvány egyszerűen letaglózott. Hatalmas fehér szárnyai voltak és, ahogy a fény réesett, az egyszerűen káprázatos volt. Büszkén, felszegett fejjel állt, a páncélja pedig úgy csillogott, hogy szinte bántotta a szememet. A következő percben néhány lassú szárnycsapással a levegőbe emelkedett, majd a terem tetejének közepén lévő nagy nyíláson át, egyre gyorsabb szárnycsapások közepette, csak szelet hagyva maga után, távozott. Szó szerint leesett az állam. Micsoda látvány volt! Az volt az első olyan pillanat, amikor azt reméltem, hogy mindez valóság és nem csak álom.
Michael ezután odajött hozzám. Tiszteletet parancsoló kinézete ellenére teljes biztonságban éreztem magam mellette.
-Én adtam az érmét Metatronnak, így került aztán Frankhez. Tudtam, hogy lesznek egyesek, akiket nehezebb lesz meggyőzni - mondta és Azraelre nézett, aki mintha morgott volna valamit halkan, de ezúttal nem szállt vitába. - Remélem az érme minden kétséget eloszlat. No meg persze ez.
Ekkor egyszerűen a vállamra helyezte az egyik kezét és abban a pillanatban, mintha valami hangtalanul, fényesen robbant volna. Hátra fordítottam a fejem és földbe gyökerezett a lábam. Egy nagy fehér szárnypár nőtt ki a hátamból.