Felemelkedés

17.

Egy világos szobában ébredtem, és amikor kinyitottam a szemeimet, egy smaragdzöld szempárral találtam szembe magam.
– Raphael! – mondtam erőtlenül. – Mit keresel te itt?
A zöld aurával körbevett angyal lágyan, de szívből jövően felnevetett.
– A menyben vagy, Frank – mondta Raphael még mindig nevetve, aztán egy poharat nyújtott felém. Nagy nehezen felültem és elvettem az italt. Valami aranyló folyadék volt benne, amiben apró csillámok úszkáltak. Gyanakodva néztem, aztán úgy döntöttem, hogy megiszom. Végtére is, csak nem akart Raphael megmérgezni?
Egy hajtásra ledöntöttem az italt. Édes volt és frissítő. Sokkal jobban éreztem magam utána, új erőre kaptam.
– Meddig voltam kiütve? – kérdeztem. – És hogy kerültem ide?
Legutolsó emlékem a démonnal való harc volt, meg az orosz férfi élettelen teste.
– Földi idő szerint egy napot voltál eszméletlen. És természetesen az érme tette a dolgát, annak segítségével jutottál ide.
Hát persze! Az érme végig ott lapult a táskában! Teljesen megfeledkeztem róla.
Körül néztem a szobában. Csak az ágy, amin feküdtem és egy asztal voltak a berendezés, mégis barátságos és biztonságot nyújtó kis szoba volt.
Lett volna még néhány kérdésem, de Raphael elindult a kijárat felé és intett, hogy kövessem. Nem haboztam, felkeltem és elindultam utána. Meglepő volt, hogy nem voltak fájdalmaim a harc után, de sejtettem, hogy ez is az italnak volt köszönhető. Szótlanul ballagtunk egy darabig, aztán az egyik folyosón belebotlottunk Sandalphonba, akit, mint mindig, türkizkék aura lengett körül. Bólintott egyet Raphael felé és csatlakozott hozzánk.
– Nem volt még alkalmunk beszélgetni – intézte hozzám a szavait. – Engedd meg, hogy bemutatkozzak. A nevem Sandalphon.
– Frank vagyok – válaszoltam, bár biztos voltam benne, hogy tisztában volt ezzel. Mégsem nézett úgy rám, mint egy bolondra, hanem barátságosan mosolygott. Azonnal megkedveltem.
– Úgy hallottam, remek munkát végeztél. Michael biztosan nagyon elégedett. De, ami ennél is fontosabb, hogy te jól vagy.
– Persze, kutya bajom – mondtam vagányan, de legszívesebben ott helyben összekuporodtam volna, hogy átgondoljam és felfogjam a történteket. Sandalphon, mintha ezt megérezte volna, bátorítóan rám mosolygott és megveregette a vállam.
– Tudom, milyen nehéz ez neked. Tudod, valaha én is ember voltam. Habár ez olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem rá.
Összevont szemöldökkel meredt maga elé, mintha próbált volna visszaemlékezni, aztán néhány pillanat múlva újra megszólalt.
– Azt hiszem, Metatron végül jól választott.
– Úgy gondolod? – kérdeztem csupa kételkedéssel a hangomban.
– Persze! Ő meg én, mintha testvérek lettünk volna. Akárcsak én, ő is emberből lett angyal, ezért közelebb álltunk egymáshoz, mint bárki máshoz.
Raphael udvariasan köhécselt, mintha ezzel jelezte volna a legfiatalabb angyalnak, hogy ő is ott van és hallja minden egyes szavunkat.
– Elnézését Raphael. Tudod hogy értettem.
A zöld szemű angyal megértően bólintott, majd Sandalphon folytatta.
– Nem mintha kirekesztve éreztük volna magunkat, de ez olyan dolog, ami szorosan összekötött minket. És akár hiszed, akár nem, megéreztem a lelkét benned.
Emlékeztem a legelső találkozásimra az angyalokkal, és emlékeztem, hogy Sandalphon Metatronnak nevezett. Akkor még nem értettem miért, de most összeállt a kép. Ezek szerint az a bizonyos belső hang Metatron volt. Furcsa érzés volt tudni, hogy az angyal bennem élt tovább, de amíg nem vette át az irányítást a testem és a tudatom felett, addig nem bántam a dolgot. Igazából nem is úgy kellene fogalmaznom, hogy bennem élet tovább, inkább csak irányt mutatott, amikor tanácstalan és elveszett voltam.
Sajnáltam Sandalphont amiért elveszítette a barátját és hálás voltam neki, amiért barátságosan bánt velem a történtek ellenére.
– Örülök, hogy épségben visszatértél közénk – mondta, majd elköszönt és elindult egy másik folyosón.
– Ne is törődj vele – szólt Raphael, miután ismét ketten folytattuk az utunkat. – Néha ellepik őt az érzelmek és nem tud nekik parancsolni. Ez az emberi múltja miatt van.
– Értem – mondtam halkan, s közben azon gondolkodtam, hogy ez angyali mércével mérve valószínűleg pocsék tulajdonság lehetett. Vajon a többi angyal teljesen érzelemmentes volt? Igazából nem lepődtem volna meg azon, ha így lett volna, hiszen mindig annyira tudatosan cselekedtek. Még harc közben is. Visszaemlékeztem legutóbbi menybéli látogatásomra és a harcra. Michael teljesen nyugodtan nézett szembe az ellenféllel és úgy harcolt, mintha minden mozdulatot előre megtervezett volna. Ellenben én inkább csak félelmet éreztem és eleinte fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Érdekes gondolat volt ez, de valahogy mégis észszerű és egyre inkább elhittem, hogy így volt.
Ekkor jutott eszembe, hogy egészen nyugodtnak tűnt a kastély, nem hallottam a háború hangjait, sem robajt. A folyosón haladva, a következő ablaknál ezért megálltam és lenéztem az alattunk elterülő városra. A fekete angyalok eltűntek, csupán pácélba öltözött fehér angyalokat láttam, akik igyekeztek a sérülteket ellátni vagy biztonságba vinni őket. Felnéztem az égre, de ott is csak fehér szárnyú angyal légiókat láttam. Ezúttal senki nem támadta a Menyországot. Elnéztem a távolba, ahol azelőtt a négy félelmetes lovast láttam, ám most hűlt helyük volt.
– Csak nem megnyertétek a háborút? – bukott ki belőlem a kérdés, Raphael pedig csodálkozva fordult meg, mert nem vette észre, hogy lemaradtam. Visszasétált hozzám és ő is kinézett az ablakon.
– Csak egy csatát nyertünk, nem a háborút – mondta mosolyogva. – Gyere! Michael már vár.
Nem is figyeltem, hogy merre mentünk, úgyis mindegyik folyosó ugyanolyan volt számomra, ráadásul túlságosan lekötött egy gondolat. Vajon az én démonűzésemnek köze volt ahhoz, hogy megnyerték az angyalok a csatát? Magam sem tudtam miért, de valahogy egyre biztosabb voltam abban, hogy a két dolognak köze lehetett egymáshoz és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Talán mégis képes leszek elvégezni a rám bízott feladatokat és ezzel sikerülhet megmentenem a családom lelkét. Kivéve persze apámat. Elkomorodtam erre a gondolatra és máris kevésbé éreztem magamat jól. Mire elértünk a sokadik nagy, arannyal díszített ajtóhoz, addigra igen borús hangulatba kerültem. Nem igazán volt kedvem Michaellel találkozni. Hirtelen fáradtságot éreztem és legszívesebben visszamentem volna a lakásomba, hogy megigyak egy üveg sört és megnézzek egy pocsék filmet, miközben Max a lábamra hajtja a fejét és rám emeli okos szemeit. Hiányzott a kutyám. Ő mindig ott volt mellettem és mindig megnyugtatott a jelenlétével.
Sóhajtva léptem be az ajtón, amit Raphael kinyitott előttem. Egészen meglepett a látvány, ami fogadott. A falak itt fekete színben pompáztak, tűzszínű erezettel díszítve. Olyan volt, mint valami lávából készült márvány. Hasonlított Michael páncéljára.
A szobában egy fekete asztal volt csupán, ami fölé három angyal hajolt és elmélyült beszélgetést folytatott. Michael, Azrael és, ha jól emlékszem a harmadik neve Camael volt. Ő volt az, aki a legelső alkalommal, ott a díszes teremben, Michael jobbján ült, majd egyszer csak felállt és kirepült a terem tetején lévő nyíláson. Soha nem fogom elfelejteni azt a látványt. Most is erőt és magabiztosságot árasztott és valamit épp magyarázott a másik két angyalnak.
Csöndben vártam, hogy befejezzék a megbeszélést. Egyébként sem volt kedvem az egészhez, úgyhogy nekem nem volt sietős. Ám néhány pillanattal később a főangyal felnézett és észrevett engem.
– Rendben, barátaim. Később befejezzük ezt a beszélgetést. Most menjetek! – mondta Michael a másik két angyalnak, mire azok fejet hajtottak és elindultak kifelé. Mellettem elhaladva Camael, mintegy üdvözlésképp, bólintott felém, Azrael pedig szinte megvető tekintettel mért végig mielőtt elhagyta volna a szobát. Szívem szerint megragadtam volna a karjánál fogva és bevertem volna neki egy nagyot. Volt elég gondom nélküle is.
– Gyere közelebb, Frank! – hallottam ismét a főangyal dörgedelmes hangját és ez észhez térített. Odamentem hát az asztalhoz, amin valami térkép terült el, rajta kis figurákkal. Úgy sejtettem, hogy éppen taktikai megbeszélést tarthattak.
– Sajnálom, ha megzavartam valami fontosat – mondtam. – Úgy tűnt, hogy Azrael haragudott érte.
– Ne foglalkozz vele! Azrael remek katona, de makacs, mint egy öszvér. Még mindig úgy gondolja, hogy semmi keresnivalód itt.
– Teljesen megértem. Sokszor én magam is így gondolom. Néhány perccel ezelőtt például azt kívántam, hogy bárcsak visszamehetnék a lakásomba és visszatérhetnék a régi életemhez.
– Valóban? És miért kívántad ezt? Nyomja valami a lelked?
Nem értettem mi volt ez a hirtelen érdeklődés a lelkem iránt, de újra úgy gondoltam, hogy a Földön elért sikeremhez lehetett köze.
– A lelkem érezte már magát jobban is, de nem hiszem, hogy emiatt akartál látni.
– Valóban nem emiatt, de úgy érzem, nincs abban semmi rossz, ha rákérdezek.
Nem válaszoltam. Vártam, hogy kibökje végre, hogy mit akar.
– Remek munkát végeztél, Frank – szólt újra néhány másodpercnyi csönd után. Biztos voltam benne, hogy érezte a rossz kedvemet és emiatt próbált szívélyesebben bánni velem, de az igazság az, hogy ez nem segített.
– Köszönöm, Michael – mondtam. – Bár valószínűleg jobb munkát végeztem volna, ha felkészülhettem volna a feladatra. Sőt! Ha tudtam volna, hogy mi lesz a feladatom, már az is igazi felüdülés lett volna!
– Értem, és elnézést kérek, amiért nem tudtam részletesen elmagyarázni mindent. De, ahogy azt te is láthattad, nem igazán volt időnk kiképezni téged. Ám ennek ellenére tökéletesen helyt álltál és legyőzted Abaddont. Egészen hihetetlen teljesítmény.
– Nekem mondod! – kérdeztem morogva. – Csoda, hogy életben maradtam! Ki volt ez az Abakárki egyébként?
– Abaddon az egyik lovas segédje volt, más néven a Mélység Királya. Neked köszönhetően a gonosz sereg visszavonult, míg újra erőt gyűjt. Valószínűleg nagy veszteség számukra a démon elvesztése, de ez még nem jelenti azt, hogy nyertünk. A háború egyáltalán nem ért véget. Camael és Azrael próbálják kideríteni, hogy mi lesz a következő lépésük, de egyelőre nem sokat tudunk.
– És számomra mi lesz a következő lépés? Egy újabb küldetés?
Michael elgondolkodva vakarta meg markáns állát, miközben végig engem nézett. Nem tetszett ez nekem, nagyon nem.
– Ezúttal rád bízom a döntést, Frank.
– Ó! A jól megérdemelt jutalomfalat? – kérdeztem gúnyosan, de az angyal ugyanolyan tekintettel meredt rám. Eddigi ittlétem során ez volt a legnagyobb meglepetés, amiben részesültem. Végre én dönthettem el, hogy mihez akartam kezdeni. Kíváncsian vártam a lehetőségeket, bár volt egy olyan érzésem, hogy a végén nem azt kapom majd, amit én szeretnék.
– Vedd, aminek akarod – szólalt meg újra a hatalmas főangyal. – A lényeg, hogy ezúttal tiéd a választás.
– Akkor bökd ki végre, hogy mik a lehetőségeim! Két különböző küldetés?
– Nem, Frank – Michael lassan mosolyra húzta a száját, majd folytatta. – Harci kiképzést szeretnél vagy egy napot a Földön, hogy aztán új erővel vesd bele magad a következő feladatba? Talán ihatnál egy sört, amit ti, emberek annyira kedveltek.
Értetlenül ráncoltam össze a szemöldököm. Mi akar ez lenni? Tényleg azt mondta, hogy kapok egy szabadnapot, amit úgy töltök el, ahogy én akarok?
– Nos? – kérdezte egyre szélesebb mosollyal. – Mit választasz?
Próbáltam keresni a csapdát, mert túlságosan is lehetetlennek tűnt ez az egész. De aztán óvatosan kimondtam a szavakat.
– Szabadságot akarok.
– Legyen hát! De légy nagyon óvatos, Frank! És ne feledd, használd az érmét, ha bajba kerülsz!
Valamit még válaszolni akartam erre, de a következő pillanatban vakító fehér fényt láttam, aztán a lakásomban találtam magam, a kopott kanapén.