Felemelkedés

2.

„Mi ez a hang már megint?" - ez volt az első gondolatom. Éles, idegesítő zaj volt, amitől úgy éreztem, hogy felrobban az agyam.
Az ébresztőórát ezen a reggelen is a párnámmal iktattam ki, ám ez alkalommal olyan erősre sikerült a dobás, hogy az óra egyenesen a falnak csapódott és darabokra tört.
Felültem és meglepve tapasztaltam, hogy mi történt. Nem számítottam erre, hiszen még pocsékabbul éreztem magam, mint előző reggel. A végtagjaim zsibbadtak, a fejem dübörgött, lüktetett, zúgott a fülem, az egész szoba forgott körülöttem és úgy éreztem magam, mintha lázas lettem volna.
Max a kanapé előtt feküdt, fejét búsan a lábain pihentette, úgy nézett fel rám.
-Tudom, tudom. Megszegtem az ígéretem. Ne haragudj pajtás - mondtam neki és erőtlenül lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét. Abban a pillanatban éreztem, hogy baj lesz. Felpattantam és rohantam a fürdőszobába. Épp időben értem oda, ahhoz, hogy a vécé fölé görnyedjek és ismét kiadjam a gyomrom tartalmát. Amikor végeztem, a földre rogytam és az ingemmel megtöröltem a számat. Ekkor, mint egy villámcsapás, egy emlékkép rémlett fel előttem. Vagy álom volt?
Egy sikátorban voltam az éjszaka közepén és nem messze tőlem észrevettem valamit. Vagy valakit? Nem emlékeztem. Aranylóan csillogott és amikor közelebb mentem, akkor az a valami megragadott.
Feltűrtem az ingemet, hogy megnézzem a karomat és egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy halványan, de ujjak nyomát láttam a bőrömön.
„Ugyan" - gondoltam magamban. - „ Ilyen hülyeséget. Lehet, hogy megint vettem valami vacakot azoktól a kölyköktől az utcán."
Ez tűnt a legelfogadhatóbb magyarázatnak. De biztos voltam benne, hogy soha többé nem akarok ilyet átélni. Ijesztő és eszméletlenül valóságos hallucináció volt.
Az állapotomból ítélve, valami erősebb drog lehetett, mert egyre rosszabbul éreztem magam. Hol rázott a hideg, hol kivert a víz. Ha tehettem volna, biztosan otthon maradtam volna, de nem akartam újabb ürügyet adni Crawfordnak és nem akartam Steve-et sem cserben hagyni.
Összeszedtem minden maradék erőmet és elvonszoltam magam a zuhanyzóig. Nagy nehezen talpra álltam, megnyitottam a csapot és ruhástól beálltam a hideg vízsugár alá. A testemet sokkolta a hűs víz, de mégis jól esett. Éreztem, ahogy lassan kezd visszatérni az erőm, ám emellett olyan szomjas is lettem, hogy rögtön ott a zuhanyzóban lefetyelni kezdtem a vizet. Aztán elzártam a csapot, odamentem mosdókagylóhoz és ott folytattam az ivást. Mire befejeztem, egy nagyobb tócsa gyűlt körém a csöpögő ruhámból, ezért aztán átmentem a hálószobába és kerestem valami tiszta ruhát.
Amikor megfordultam, Max állt velem szemben, mint a megtestesült négylábú szemrehányás.
-Tényleg sajnálom, oké? - szóltam oda neki. - Ma tényleg nem fogom elfelejteni. Na gyere, keressünk neked valamit enni.
A konyha ugyanúgy romokban hevert, mint tegnap. Kételkedve néztem körbe, nem hittem, hogy bármi ehetőt fogok találni, ám a hűtő meglepetést tartogatott egy pár kolbász képében. Max rögtön csóválni kezdte a farkát, ez már neki is jobban tetszett. Miután odaadtam neki az ételt, magamra kanyarítottam a kabátomat és indultam is. Ismét késésben voltam és biztos voltam benne, hogy Crawford ezt megint ki fogja használni. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogom túlélni a napot abban az állapotban, de ahogy kiléptem az utcára, hirtelen sokkal energikusabbnak éreztem magam. A fejfájásom is csillapodott. Aztán, mintha egy láthatatlan erő szállt volna meg, úgy éreztem, hogy futnom kell. Azonnal szaladni kezdtem, úgy éreztem, menten szárnyra kapok. Meglepő volt, de jólesett a futás. Egyre gyorsabban haladtam, míg a végére már sprinteltem. Így érkeztem Lou büféjéhez is. Az öregember meghökkenve nézett rám, ahogy ott lihegtem az ablaknál.
-Jézusom, Frank! Mi történt veled? Borzalmasan nézel ki!
A lakókocsi egyik ablakában megláttam a tükörképem és igazat kellett adnom az öregnek. A hajam az égnek meredezett, sápadt voltam és óriási fekete karikák voltak a szemem alatt. Úgy néztem ki, mint aki már egy hete nem aludt.
-Zűrös éjszaka - motyogtam és talán még egy fél mosolyt is eleresztettem.
-Vissza kellene venned ebből. Még a végén valami bajod lesz - mondta Lou, aztán hátat fordított és elkezdte készíteni a kávémat.
- A szokásosat? - kérdezte, ahogy minden reggel szokta. Én azonban csöndben maradtam. Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a számon. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kell a kávé, nincs szükségem rá. Az öregember aztán megfordult, mert túl hosszúra nyúlt a csönd.
-Valami baj van? - kérdezte aggódva.
-Vizet kérek. Csak egy palack vizet, légyszíves. Szomjan halok.
Erre már ő maradt szavak nélkül. Tátogott, mint egy hal, annyira megdöbbent. Aztán lassan, mint aki nem akarja elhinni, ami történt, odament a hűtőhöz és kivett egy üveg vizet. Letette elém, de láttam rajta, hogy arra várt mikor kiáltom el magam, hogy „Becsaptalak!". Ám ez nem történt meg. Kifizettem, megköszöntem a vizet és már ott sem voltam. Siettem a metróállomásra. Szerencsére pont az egyik szerelvénnyel egy időben értem oda, így nem kellett várakoznom. Leültem, majd szinte egy hajtásra kiittam a palack tartalmát. Magam is nehezen hittem el, hogy nem kávét és hotdogot tartottam a kezemben. Talán tényleg valami félelmetes történt velem. Talán nem csak álmodtam azt az arany páncélt és az ismeretlen alakot a földön. Ismét megnéztem a karomat, ahol nemrég ujjak nyomát véltem felfedezni, ám kénytelen voltam belátni, hogy csak képzelődtem. Semmiféle nyom nem volt a bőrömön. Ez megnyugvással töltött el, pedig lehet, hogy inkább aggódnom kellett volna.
Még a buszon ülve is ezen járt az agyam. A fejemet nekitámasztottam az ablaknak és csak bámultam kifelé.
„Biztos, hogy álom volt?" - morfondíroztam magamban. - „Lehet, hogy egy földönkívülivel volt dolgom és elraboltak. Talán kísérleteket is végeztek rajtam"
Halvány mosolyra húztam a számat. Már másodszor azon a napon. Ez is szokatlan volt. Nem is emlékeztem, mikor mosolyogtam utoljára úgy istenigazából. Ám ez sem tartott sokáig.
Egy átlagos, mindennapi jelenetre lettem figyelmes, amíg a busz állt az egyik megállóban, de a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem átszakítja a mellkasomat. Egy nő jött ki az újságostól, az út túloldalán. Átlagos magasságú, hosszú, barna hajú volt. Egyszerű sportcipőt, farmert és kabátot viselt, de leginkább a mozdulat, ahogyan a füle mögé tűrt egy tincset, az volt, amire felfigyeltem. Egy régi, elfeledett másik életben nagyon is jól ismertem ezt a mozdulatot. Felkavaró volt újra látni. Aztán a busz újra elindult, én pedig szem elől vesztettem a nőt. Ismét forogni kezdett a világ körülöttem, de ezúttal nem az alkohol miatt.
Szerencsére a következő megállónál le kellett szállnom és újra futásnak eredtem. Ki akartam szellőztetni az agyam, el akartam nyomni a feltörő emlékeket.
Meglepő módon, a futás bevált. Könnyűnek és energikusnak éreztem magam, mire az építkezésre értem.
„Ez nem normális." - gondoltam.
Egyenesen az öltözőbe mentem, ahol a többi munkás már mind ott volt és készülődtek. Úgy néztek rám, mint egy idegenre. Biztos nem akartak hinni a szemüknek, hogy aznap időben odaértem. Még Steve is úgy nézett rám, mint egy bolondra.
-Jól vagyok, nincs semmi bajom - mondtam még mielőtt megszólalhatott volna. Annyiban hagyta a dolgot. Ismert már annyira, hogy tudja, nem érdemes mondania semmit.
Az eligazítás simán zajlott. Crawford elégedettnek látszott, mert nem késtem és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy jól induljon a nap. Ezután mindenki ment a helyére. Steve-vel felkapaszkodtunk az épületszerkezet tetejére, pár emelet magasságba, ám ezúttal két másik fickó is velünk tartott. A főnök az ő segítségükkel akarta behozni a lemaradást. Felérve elmagyaráztam nekik, hogy éppen melyik műveletnél tartunk, aztán mindenki kezébe vett egy hegesztőgépet. Ám, amikor bekapcsoltuk őket, egyik sem működött. Értetlenül néztünk egymásra, aztán körbe. Kerestük a hiba forrását, de nem találtunk semmit. A kábelek sértetlenek voltak. Elég furcsa volt, hogy nem láttunk semmit, meg persze az is, hogy az összes gép egyszerre romlott el.
-Lemegyek, megnézem a főkábelt meg az elosztót - szóltam oda a többieknek, aztán lemásztam. Elsétáltam az elosztóhoz, ami jó néhány méterrel távolabb volt, az épület sarkán túl. Senki nem volt a közelben, ezért senki nem is láthatta mi volt a baj, de ahogy közeledtem, én rögtön kiszúrtam. Egy hatalmas acélpillér feküdt a főkábelen. Nyilván valamelyik figyelmetlen darukezelő tette oda, pont a vezetékre. A fejemet vakarva álltam és gondolkoztam, hogyan lehetne elhárítani a bajt. Kereshettem volna egy darukezelőt vagy egy targoncást, hogy segítsen, de ahogy arrébb sétáltam, hogy találjak valakit, el is vetettem az ötletet. Az egész építési terület úgy nézett ki, mint egy hangyaboly. Sürögtek-forogtak a munkások, a daruk egyre csak emelték az acélrudakat, a targoncák pedig szállították a különféle anyagokat. Lehetetlen lett volna megkérni bárkit is, hogy hagyja abba, amit épp csinált és segítsen nekem. Jó esetben is órákat kellett volna várni, míg akadt volna néhány szabad percük.
Tanácstalan voltam, de kellett valami megoldás, máskülönben mi nem tudtunk volna dolgozni. Már éppen tovább mentem volna jelenteni a műszakvezetőnek, ám egy belső hang, egy késztetés megállított.
„Mi lenne, ha én emelném meg a rudat?" - kérdeztem magamtól, aztán nevetni kezdtem. Micsoda ostobaság! Nem is értettem, hogyan juthatott ekkora baromság az eszembe. Újra elindultam Crawford irodája felé, de ismét megtorpantam. Továbbra is ott motoszkált ez a gondolat a fejemben, egyre nagyobb teret hódítva magának. Végül fejemet csóválva, lassan visszamentem a probléma forrásához. Körbejártam, méregettem az acéldarabot. Csupán néhány centiméterrel arrébb kellett volna annak a darusnak letennie és nem lett volna gond.
Még mindig hitetlenkedtem a saját bolondságom miatt, de aztán a pillér fölé álltam, megragadtam a végénél és minden erőmet összeszedve megpróbáltam elmozdítani. Az izmaim pattanásig feszültek, izzadságcseppek jelentek meg a homlokomon, de nem hagytam abba. Fogaimat összeszorítva tovább próbálkoztam, közben elképzeltem azt, hogy az acélrudat megmozdítom, felemelem és arrébb teszem.
A következő percben döbbentem meredtem magam elé. Nem csupán elképzeltem, hanem megtettem mindezt! A vezeték kiszabadult, a pillér pedig ott feküdt néhány centire tőle.
Ijedten néztem körbe szemtanúk után kutatva, aztán remegő kezeimet vettem szemügyre.
„Ez valóban megtörtént vagy álmodom?"
A bizonyíték ott volt előttem. Nem álmodtam.
Sietve otthagytam a helyszínt és visszamentem a többiekhez.
-Oké, srácok. Most próbáljátok meg! - mondtam nekik, amikor odaértem és igyekeztem nyugodtnak hangzani, holott zaklatottabb már nem is lehettem volna.
A hegesztőgépek simán beindultak, mire mindannyian örömujjongásban törtek ki, majd kicsit komótosan, de dolgozni kezdtek.
-Mi volt a gond? Mitől nem indultak a gépek? - kérdezte Steve.
-Csak a főkábel volt megtörve - válaszoltam, majd felvettem a saját gépemet és én is munkához láttam.
Soha annyira még nem vártam a nap végét, mint aznap. Folyton az járt az eszemben, amit azzal az acélpillérrel tettem és a legrosszabb az volt, hogy semmilyen elfogadható magyarázatot nem találtam rá. Végül arra jutottam, hogy vagy megszállt valami démon vagy valóban a földönkívüliek kísérleteztek velem. Azt hiszem mondhatom azt, hogy féltem, meg voltam ijedve.
Alig vártam, hogy a Graffiti Bárba érjek és újra annyit ihassak, hogy ezek a gondolatok kellőképpen elhomályosodjanak.
Odaérve, rögtön a bárhoz siettem és leroskadtam a kedvenc helyemre. Kim kissé távolabb állt tőlem és poharakat törölgetett. Észre sem vette, hogy leültem. Valami nem volt rendben.
-Láttad reggel a hírekben, hogy mi történt Belgiumban?- hallottam hirtelen egy hangot magam mellett - Azok az átkozott terroristák már megint robbantottak. Micsoda világot élünk! Szégyen.
-Hogy mi? - kaptam oldalra a fejem, de nem volt ott senki. A bár szinte üres volt. Rajtam kívül két másik fickó volt az ivóban, ők az egyik távolabbi asztalnál ültek és beszélgettek.
„Remek, már képzelődök is" - gondoltam elkeseredetten, amikor meghallottam, hogy az egyik pasas az asztalnál felkiált:
-A fene vigye el őket! Rohadékok! Ideje lenne már tenni valamit ellenük!
A cimborája próbálta lecsillapítani, de legalábbis rávenni arra, hogy halkabban mérgelődjön, én pedig nem tudtam hova tenni a jelenetet. Kristálytisztán hallottam, mit mondott az férfi, mintha mellettem ülne. Elképesztő volt és érthetetlen.
-Szia Frank! - hallottam aztán Kim hangját. Halkabban beszélt, mint szokott és ijedtnek tűnt. - Milyen napod van ma? Whisky-s vagy vodkás?
-Ha nagyon fáj, tegyél rá jeget - válaszoltam és fogalmam sem volt miért mondtam ezt. Mintha nem is a saját gondolatom lett volna, mintha a szavak maguktól bukkantak volna elő. Kim felkapta a fejét, aztán zavartan lesütötte a szemét.
- Azt hittem sikerült elrejtenem. Egy csomó alapozó van rajtam és a hajamat is direkt úgy fésültem, hogy eltakarja.
- Azt hiszem whisky-t kérek - mondtam aztán. Nem akartam feszegetni a témát, nem akartam faggatni a monoklijáról, de ő megint beszélni kezdett. Azt hiszem jól esett neki, hogy megoszthatta valakivel a gondját.
-Joe jó ember, sokszor nagyon kedves. Csak hamar dühbe gurul és nehezen tud lecsillapodni - úgy beszélt, mintha nem is hozzám szólna, hanem magát akarná csak meggyőzni. Közben elém helyezett egy pohár whisky-t. - Ez volt az első alkalom, hogy eljárt a keze, de azt mondta megbánta és soha többé nem fog előfordulni. Azt mondta meg fog változni.
Hátat fordított, én pedig le mertem volna fogadni, hogy csak azért tette, hogy a könnyeit letörölje.
-Senki nem tud teljesen megváltozni - mondtam és mire Kim megfordult én már nem voltam ott. Csupán az érintetlen ital és az ára árválkodtak a pulton.