Felemelkedés

8.

A bárban vártam meg míg Kimnek letelt a munkaideje. Szerencsére aznap csupán éjfélig dolgozott, így nem kellett a hajnalt is ott töltenem. Becsületére legyen mondva, nem akadt ki túlságosan, amikor közöltem vele, hogy mi az úticél. Persze meglepődött és majdnem el is ejtett egy poharat, de aztán összeszedte magát és azt mondta, hogy elvisz minket. Nem mutattam ki, de nagyon hálás voltam neki. Nem volt más lehetőségem, hogy lelépjek a városból, mivel a jogosítványomat évekkel ezelőtt bevonták. Mehettem volna busszal egy darabig, de a hegyekbe nem ment járat, ezért Kim tűnt a legjobb megoldásnak, na meg, rajta kívül senkiben sem bíztam.
Miután végzett a munkával beültünk az autóba, amit én inkább roncsnak neveztem volna. Egy ősöreg kék Ford volt, amit néhány helyen kikezdett a rozsda is. Ennek ellenére egy szavam sem lehetett. Gurult és ez volt a lényeg.
Max a hátsó ülésen helyezkedett el. Ha valaki, hát ő biztosan nem bánta a kocsi állapotát. Neki az volt a lényeg, hogy újra velem lehetett.
Mielőtt elhagytuk volna a várost, még beugrottunk Kimhez, hogy magához vehessen valami váltás ruhát, de egyébbel már nem akartam húzni az időt. A fülemben csengtek Michael szavai, miszerint nyitva kellett tartanom a szemem és emiatt minél előbb el akartam hagyni a várost.
-Remélem Joe nem fogja bánni ezt a kis kiruccanást - mondtam Kim nappalijában álldogálva, miközben ő gyorsan összeszedett pár holmit magának. Kicsi ház volt, a város egyik kevésbé jóhírű környékén, de Kim igyekezett a legtöbbet kihozni belőle. Rend volt és annak ellenére, hogy a bútorok mind öregek voltak, otthonos volt a hely. A falon különféle családi képek lógtak: Kim a szüleivel, Kim a végzős bálon, kirándulások és karácsonyok.
„Csoda, hogy Joe ezeket még nem verte szét." - gondoltam elkeseredetten és hirtelen úgy éreztem, hogy Kim nem ezt érdemli. Ő jobb ennél.
-Joe? -hallottam hirtelen a nő hangját mellettem. Egy kisebb táskával a kezében állt mellettem. Az arca ki volt pirosodva, látszott rajta, hogy sietett. Volt egy olyan sejtésem, ahogyan a csillogó szemeit megláttam, hogy titokban várta ezt a kis kalandot.
- Nem hiszem, hogy Joe bánni fogja. Azt mondta horgászni megy a barátaival, ami valószínűleg inkább azt jelenti, hogy az egész hétvégét valami sztriptíz bárban fogja tölteni. Szóval észre sem fogja venni, ha nem töltöm itthon az éjszakát. Ne aggódj miatta! - mondta Kim és játékosan oldalba lökött.
Szitkozódtam egyet magamban, amiért egy ilyen alakkal hozta őt össze a sors, de ez az ő élete volt. Nem szólhattam bele.
Hamarosan aztán végre úton voltunk. A városból gyorsan kijutottunk, hiszen a napnak abban a szakában szinte üresek voltak az utak.
A rádióból halkan szólt a zene, ami kicsit megtörte a kínos csendet, ami kettőnk közé telepedett. Fogalmam sem volt miről beszélhettem volna a mellettem ülő nővel és nem csak azért, mert nem voltam barátkozós típus, hanem azért is, mert ekkor jöttem rá, hogy szinte semmit nem tudok róla. Hiába jártam évek óta a bárba, hiába ő szolgált ki minden este, mégis idegen volt. Habár az egyetlen idegen, akiben megbíztam és, akit el tudtam viselni.
Nagyon hosszú út állt előttünk és tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell állnunk valahol pihenni. Időközönként ránéztem Kimre, hogy ébren van-e még, mert tudtam, hogy fáradt volt. Végülis nemrég végzett a munkával. Másfél óra elteltével aztán észrevettem, hogy egyre nagyobbakat pislogott.
„Muszáj nekem vezetnem." - gondoltam magamban. - „Remélhetőleg egy rendőr sem állít meg."
Kim hálásan egyezett bele abba, hogy én vezessek. Egyáltalán nem érdekelte, hogy nem volt jogosítványom. Úgy tűnt, hogy a fáradtsága győzött az aggodalma felett.
Izgatottan ültem a kormány mögé, hiszen évek óta nem vezettem. Reméltem, hogy olyan, mint a biciklizés és nem felejtettem el, hogyan kell csinálni.
Amint beültem a vezetőülésre, rögtön el is indulttam az autóval. Először csak óvatosan, lassan hajtottam, de aztán egyre jobban belejöttem és visszanyertem a magabiztosságomat.
Kim néhány perc múlva álomba merült, Max a hátsó ülésen szunyókált, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal. Habár leginkább csak az utat bámultam és nem végeztem semmiféle eszmefuttatást magamban sem az angyalokról, sem pedig a démonokról. Jól esett, hogy egy kis időre meg tudtam feledkezni a történtekről.
Több, mint három órát vezettem egyhuzamban, amkor kezdtem érezni, hogy az álmosság magával ragad. Szerencsére hamarosan feltűnt előttünk egy kisváros és a főút mentén találtam is egy motelt. Egy piros neon felirat villogva hívta fel a figyelmet a motelre, én pedig bekanyarodtam az autóval.
A hely egyszerűnek tűnt, amolyan tipikus filmbéli motel volt.
Miután leparkoltam a főépület előtt, finoman felkeltettem Kimet.
- Mi az? Hol vagyunk? - kérdezte még mindig félálomban.
- Megállunk pihenni - válaszoltam és kiszálltam. Kisvártatva Kim is kikecmergett a járműből és a szemeit dörzsölve követett a főépületbe. Egy kopott recepciós pult töltötte ki majdnem az egész helyet, de egy lélek sem volt ott. Vadul megnyomtam párszor a régi kis csengőt a pulton, mire a hátsó szobából előtámolygott egy magas, vékony, ősz hajú férfi. Nagy sasorra volt és iszonyatosan kiálló ádámcsutkája. Mintha nem is igazi ember, hanem valakinek a karikatúrája lett volna. Lassan a falon függő órára emelte a tekintetét, aztán megvakarta a fejét, mintha nem értette volna, hogy mit keresünk ott hajnali négy óra tájban.
- Szeretnénk egy szobát. Ha lehet kétágyasat - mondtam a kelleténél talán egy kicsit durvábban. A férfi morgott valamit halkan, de nem tudtam kivenni a szavait. Elém tolt egy könyvet, amibe bele kellett írnom a nevünket meg a dátumot, aztán hátat fordított és a falra felakasztott kulcsokat kezdte tanulmányozni.
- Nagyon sajnálom uram, de nincs üres kétágyas szobánk - mondta a férfi és le mertem volna fogadni, hogy hazudott. Azonban nem volt energiám vitába szállni vele. - Van viszont nagyon kényelmes franciaágyas szoba.
„Baromi kényelmes lehet." - morogtam magamban, de végül bólintottam.
Kim közben a sarokban elhelyezett automatából szerzett két zacskó chipset meg pár csokit, aztán odaállt mellém. Talán kezdett ő is türelmetlen lenni, ennek ellenére rámosolygott a recepciósra, aki igyekezett viszonozni a mosolyt, de az inkább volt vicsorgásnak nevezhető, mintsem mosolynak.
Komótosan pakolgatott még egy-két iratot, aztán végre átadta a kulcsot.
- A harminckettes szoba a maguké, a főépülettől jobbra lévő épületnél találják. Kijelentkezni délelőtt tízig lehet. További nagyon kellemes éjszakát - mondta a recepciós, borzalmasan monotonon. Azt hittem ott helyben elalszik miközben beszélt.
Kim rögtön el is indult, én pedig indultam volna rögtön utána, de megtorpantam. Nem tudtam eldönteni, hogy a szemem káprázott-e vagy a recepciósnak tényleg feketévé változott a szeme. Mint egy feneketlen, fekete lyuk, úgy nézett ki.
Épp szólni akartam Kimnek, amikor a férfi halkan odaszólt:
-Még úgyis találkozunk - mondta, de valahogy más volt a hangja, mint néhány pillanattal azelőtt. Mintha nem is a sajátja lett volna.
Megráztam a fejem, és mire újra felnéztem , a feketeség teljesen eltűnt a szeméből.
„Lehet, hogy már ébren álmodom?" - csodálkoztam magamban.
Megrántottam a vállam és Kim után mentem.
Hamar megtaláltuk a szobánkat. Kicsi és koszos volt, egyszerű tapétával és kopott padlószőnyeggel. Az ágy középen foglalt helyet, és majdnem ki is töltötte az egész teret. Ezen kívül volt még egy régi fotel és egy öreg televízió is. Ezek próbálták otthonosabbá tenni a szobát, elég kevés sikerrel.
Kim rögtön a fürdőszobába ment és nem sokkal később már hallottam is a zuhany csobogását. Max az ágyra kuporodott, én pedig bekapcsoltam a tévét. Persze egyik csatorna sem kötötte le a figyelmemet, mindenhol régi filmeket játszottak, de arra pont jó volt, hogy kellőképpen álmos legyek és eltereljem kicsit a gondolataimat a recepciós fekete szeméről. Sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán a kimerültség és az előző napok történései miatt csapott be az agyam.
Egyre nagyobbakat pislogtam az álmosságtól. Tudtam, hogy hamarosan jól eső és remélhetőleg mély álomba fogok zuhanni, ám hirtelen Max morogni kezdett. Odakaptam a fejem és láttam, hogy meredten az ajtót nézi és még a szőre is az égnek meredt a hátán.
- Mi a baj pajti? - kérdeztem tőle és simogatni kezdtem, hogy megnyugodjon, de továbbra is csak morgott. Én is az ajtó felé fordítottam a fejem és már azon voltam, hogy felkelek és körül nézek kint, de abban a pillanatban egy sötét árnyat láttam elsuhanni az ablak előtt. A szívem őrült tempóban kezdett dobogni. Újra felcsengtek bennem Michael szavai és ennek hatására félelem szorította össze a torkomat.
„Mi a franc volt az? Vagy inkább ki?"
Olyan gyorsan suhant el az az árny, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy emberi alakja volt-e vagy sem.
Ott ültem az ágyon és Max bundáját szorongattam, de tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem ülhettem csak úgy ott, arra várva, hogy valaki vagy valami bekopogjon az ajtón, aztán kitekerje a nyakam.
Kissé remegve felálltam és egy lehetséges fegyver után néztem. Megláttam a poroltót és úgy gondoltam, hogy az megfelelő lesz. Felkaptam és lassan elindultam az ajtó felé. A szememet közben végig az ablakon tartottam, hogyha újra feltűnik az árny, akkor le tudjak bukni.
Akár egy lassított felvétel, úgy mozogtam. Hamarosan aztán az ajtónál voltam. Az egyik kezemet óvatosan ráhelyeztem a kör alakú kilincsre, a másikban pedig a poroltót tartottam. Még egyszer ránéztem a kutyára, aki érdeklődve nézte, amit csinálok, aztán vettem egy mély lélegzetet és hirtelen kitártam az ajtót. Senkit nem láttam. Az utcai lámpák gyér fényt adtak, de a környéken semmi mozgás nem volt. Óvatosan kidugtam a fejem és mindkét irányba körbe néztem, de kihalt volt minden. Egyik szobából sem szűrődött ki semmiféle zaj és sehol nem égett a villany.
„Biztos megint csak az agyam csapott be" - gondoltam magamban és visszafordultam a szobába. Kim állt ott a haját törölgetve és meglepettnek tűnt. Nyilván nem értette miért álltam a nyitott ajtónál, poroltóval a kezemben. Zavaromban halkan heherésztem egyet, aztán becsuktam az ajtót és ráfordítottam a zárat. Biztos voltam benne, hogy nem állított volna meg egy gonosz lényt sem, de mégis nagyobb biztonságban éreztem magam.
- Valami zajt hallottam kint - magyarázkodtam, de Kim már el is fordult a táskájához, és magához vette a pizsamáját. Ezután visszament a fürdőbe és felöltözött.
- Te nem zuhanyzol le? - kérdezte, amikor visszajött. Ekkor jutott eszembe, hogy napok óta nem tisztálkodtam és elszégyelltem magam. Rettenetes szagom lehetett.
A szőke báros nő leült mellém és lassan az ágyon heverő kezembe csúsztatta az övét. Az érintés annyira váratlanul ért, hogy teljesen lemerevedtem. Oldalra fordítottam a fejem és egyenesen a nagy, csillogó szemeibe néztem. Tudtam, hogy ha ki akartam volna használni az alkalmat, ő nem ellenkezett volna. Azonban túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy ilyen gondolataim legyenek. Így hát óvatosan kivontam a kezem az övéből, zavartan rámosolyogtam, aztán felálltam.
- Azt hiszem valóban rám fér egy zuhany - mondtam és sietve felkaptam a táskám, majd besiettem a fürdőszobába. Gyorsan levetkőztem és rögtön be is álltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot és hagytam, hogy a víz végig csurogjon a fejem tetejétől a bokámig. A víz csobogása megnyugtatott. Fejemet a falnak döntöttem és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, ám minduntalan visszatért a recepciós fekete szemének a képe.
Gyorsan lecsutakoltam magam, aztán kiléptem a zuhany alól. Megszárítkoztam, majd magamra kaptam egy tiszta pólót, alsóneműt és egy farmert. Nem akartam egy szál alsónadrágban megjelenni Kim előtt.
Mire végeztem és a szobába mentem, addigra útitársam már elaludt, Maxet átölelve.
Kikapcsoltam a tévét, aztán letelepedtem az ágy másik oldalára és én is megpróbáltam elaludni.
Fáradt voltam, de mégsem jött álom a szememre. Minden kis neszre összerezzentem és megérintettem az ágy mellé készített poroltót. Így telt el az idő, de senki nem törte ránk az ajtót. Reggel nyolckor aztán finoman felébresztettem Kimet, akin látszott, hogy legalább még egyszer ennyit tudott volna aludni, de én indulni akartam.
Fél óra múlva indulásra készen álltunk. Félve indultam el a főépület felé, de a nappali világosság bátorságot adott.
Nagy meglepetésemre és megnyugvásomra, ez alkalommal egy idős nő volt a recepciós pult mögött. Kedvesen mosolygott és további jó utat kívánt nekünk. Visszaadtam a kulcsot és már ott sem voltunk.
Mielőtt elhagytuk volna a várost, beültünk egy büfébe reggelizni, Maxnek pedig csomagoltattam egy jó szaftos kolbászt. Kimmel magunkba döntöttünk legalább két-két bögre kávét, hogy bírjuk az utazást.
Még mindig legalább hatórányi út volt hátra. Néhányszor megálltunk tankolni vagy csak kinyújtóztatni elgémberedett tagjainkat. Egyszer átvállaltam a vezetést is, bár megfagyott az ereimben a vér, amikor egy rendőr járőr jött velünk szembe. Szerencsére ezen kívül semmi említésre méltó nem történt. Nem támadott ránk se démon, se zombi, sem pedig koboldok. Beszélgetni sem beszélgettünk, valahogy mindkettőnknek jól esett a némaság.
Aztán, ahogy közeledtünk a hegyekhez, úgy törtek fel bennem akaratlanul is az emlékek. Bár tudtam, hogy nem azon az úton fogunk haladni, mint azon a végzetes napon, négy évvel azelőtt, mégis egyre nagyobb szorítást éreztem a mellkasomban. Szerencsére nem volt sem hó, sem jég az aszfalton, így jól tudtunk haladni.
Szememet becsukva, a fejemet az ablaknak támasztottam és utat engedtem az emlékeknek. Nem volt értelme továbbra is elnyomni ezeket az érzéseket, ott a kanyargós utakon nem.
Amint szabad folyást engedtem a gondolataimnak, azonnal felrémlett Sarah és Amy arca, de valahogy halványnak tűntek, mintha nem emlékeztem volna, hogy hogyan is néztek ki pontosan. Kétségbeestem. Nem akartam elfelejteni őket. Megtörténhet egyáltalán olyasmi, hogy az ember elfelejti azoknak az arcát, akik az életet jelentették számára?
"Nem! Ez nem fog megtörténni!"
Ekkor eszembe jutott, hogy Michael azt mondta, hogy a lelkek nincsenek biztonságban a mennyben. Talán ez is annak a jele, hogy veszélyben vannak?
- Segítenem kell nekik... - motyogtam magam elé.
- Tessék? - kérdezte értetlenül Kim. - Kinek kell segítened?
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy éppen egy nővel voltam egy autóban, ezért csak felvillantottam egy gyors mosolyt és válasz nélkül hagytam a szőke hajú nőt.
Az út egyre beljebb vitt minket a hegység gyomrába és a táj kevésbé tűnt barátságtalannak. Néha még én is elámultam micsoda szépség tárult elénk egy-egy völgy láttán.
Egy óra múlva végül az aszfaltról letértünk egy földútra. Ez egyenesen az erdő szívébe vezetett és nem láttam mást magunk körül, csak óriási fákat és bokrokat.
Újabb húsz perc elteltével aztán megálltunk egy takaros és vaskos rönkháznál. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen helyen emberek laknak, hiszen ha valahol, hát ott érezhető volt a természet ereje.
A ház előtt egy magas, ősz hajú férfi gereblyézte össze éppen a lehullott faleveleket. Kantáros farmert, zömök bakancsot és piros favágó inget viselt. Amikor meghallotta az autót, megfordult és a kezét a szeméhez emelte, hogy jobban szemügyre vegye az érkezőket, azaz minket.
Leszegett fejjel szálltam ki a járműből. Amikor felnéztem, nem láttam mást csak egy gyengéd, könnybe lábadt szempárt és egy megtört arcot.
- Apa! - kiáltottam oda az öregnek, mire ő eldobta a gereblyét és kitárt karokkal, zokogva elindult felém.