Felemelkedés

12.

Nagy sebességgel zuhantam és ezúttal úgy láttam, mintha csillagok és az egész univerzum száguldott volna el mellettem. A szivárvány összes színe ott pompázott körülöttem. Felfoghatatlanul gyönyörű látvány volt, ugyanakkor a sebesség miatt félelmetes is. Nem tartott tovább az egész egy percnél.
Keményen értem földet. A becsapódás kiszorította a mellkasomból a levegőt, ezért úgy hörögtem, mint, aki fuldoklik, ám ez rögtön el is múlt, amint újra normálisan tudtam lélegezni.
A fejemet felemelve körül néztem és a hely ismerősnek tűnt. Egy barlangban voltam, egy kőteremben. Körben végig fáklyák égtek, középen pedig egy trónszerű szék volt, amin egy hatalmas, tiszteletet parancsoló alak ült. Páncélján a motívumok tüzes fényben izzottak, az auráját pedig vörös fény lengte be.
"Na már csak ez hiányzott" - gondoltam magamban, miközben lassan felálltam és leporoltam a ruhámat. Még mindig a fekete öltönyt viseltem, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire dühös is voltam ezekre a szárnyas alakokra. Nem is fogtam vissza magam. Nem érdekelt, hogy mennyire fenséges lények vagy, hogy ha akarnak, akkor egy pillanat alatt a földbe tiporhatnak. Úgy éreztem, hogy jogom volt kiakadni és mérgesnek lenni.
- Vissza akarok menni a Földre - közöltem hűvösen az arkangyalok vezetőjével. - Nem akarok itt lenni, nem is kertem, hogy jöhessek. Sőt, angyal sem akarok lenni! Ez az egész ügy nem okozott mást csak veszteséget! Tudod te mit érzek? Tudod milyen érzés elveszíteni a családodat, a szüleidet? Hát persze, hogy nem, mert neked olyan nincs! Te csak egy zsoldos katona vagy, aki mások életével játszik és egy olyan urat szolgál, akit soha senki nem látott és senki nem tudja, hogy hol van! Létezik egyáltalán?
- Most már elég legyen! - kiáltotta Michael mély, nem emberi hangon. A falak megremegtek, sőt néhány kődarab is lehullott a mennyezetről. Felállt és közelebb jött. Még a nyakamat is behúztam, ahogyan ott tornyosult fölöttem. Abban a pillanatban valóban félelmetes látványt nyújtott az arkangyal. A szemei izzottak, az arca elsötétült, a szárnyai pedig teljes nagyságukban szétterültek és mintha a barlangban is sötétebb lett volna. Csalódottan vettem tudomásul, hogy neki bizony jóval nagyobb és erősebb szárnyai voltak, mint nekem, a végükön pedig, mintha ezüstből készült karmok lettek volna.
Bármennyire is szerettem volna szembeszállni vele, az iménti bátorságomnak már nyoma sem volt.
- Sajnálom, ami az apáddal történt - mondta az angyal ezúttal szelídebb hangon, majd elfordult tőlem és minden visszatért a régi kerékvágásba. A barlangban újra barátságos fény uralkodott és Michael is kisebbnek és kevésbé fenyegetőnek látszott. Visszaült a trónra, aztán ismét megszólalt.
- Most saját bőrödön tapasztaltad a gonoszt, akivel harcban állunk. Mi nem tudtunk segíteni, hiszen nem mehetünk a Földre, de hidd el, Frank, ha tudtam volna, szó nélkül segítettem volna. Az érmét pedig elfelejtetted hogyan kell használni.
Úgy láttam, hogy igazán bánta a dolgot, de közben az érme miatt szemrehányást tett. Persze, hogy elfelejtettem a varázs mondatot! Kinek jutna eszébe egy olyan helyzetben?
Talán szégyellte is, hogy nem volt lehetősége segíteni, de én még mindig túl dühös voltam. Nem érdekelt a sajnálata.
- Mégis hogyan akarod megnyerni a háborút, ha ennyire használhatatlanok vagytok? - kérdeztem, miközben farkasszemet néztünk. Az arkangyal meglepetten nézett rám, de nem szólt semmit. Szerencsére ez alkalommal nem vetette be az iménti trükköt, hogy befogja a számat, így hát folytattam.
- Nem én kértem ezt az egészet, nem akartam angyal lenni. De mégis miattatok veszítettem el apámat! Hogy várhatod el tőlem, hogy segítsek?
- Tudom, mit érzel - mondta halkan.
- Ugyan már! - horkantottam megvetően, aztán elkezdtem fel-alá járkálni.
- Minden angyalt érzek, így téged is. Tudtam mi történik és, hogy mennyire szenvedtél. Azt is tudom, most mit érzel.
- Ettől aztán most sokkal jobban érzem magam - morogtam halkan.
- Sajnálom, hogy így kellett találkoznod az ellenséggel. De most már tudod, hogy mire képesek. És hidd el, ennél sokkal rosszabbat is művelnek. Ezért kellesz te nekünk, Frank! Hogy segíts legyőzni őket, hogy az egyensúly ismét helyre billenjen! Te leszel a legnagyobb fegyverünk ellenük!
Kétkedve néztem az angyalra. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszélt vagy csak így akart megnyugtatni.
Az elmélkedésemet azonban egy nagy robaj törte meg. Szinte megremegett alattunk a talaj és ismét kis kődarabok estek a fejemre. Ijedten néztem körbe, de Michael nyugodt maradt. Csupán egy sötét árnyék suhant át az arcán, mintha valami gyötörné őt.
- Gyere velem! - mondta aztán és elindult a hátsó vasajtó felé. Mielőtt kilépett volna, megfordult és gyorsan hozzátette:
- Maradj szorosan a közelemben és egy pillanatra se lankadjon a figyelmed!
Nem nagyon értettem, hogy miért mondta ezt, de a következő percben minden világossá vált.
Az ajtó egyenesen a mennyei város utcáira vezetett, de szinte rá sem ismertem a helyre.
Nyomát sem láttam a tógás angyaloknak. Mindenhol páncélt viselő harcosok voltak és igyekeztek visszaverni az ellenség támadásait. Láttam néhány sötét árnyat suhanni, olyanokat, mint a démonok a Földön, de mégsem ők voltak az igazi ellenség. Elkerekedett szemmel, döbbentem néztem körbe. Legalább tizenöt sötét angyal igyekezett átvágni magát a védelmen. Mindenük fekete volt. A szárnyuk, a páncéljuk, a hajuk, a szemük, de még a kardjuk pengéje is. Félelmetes látványt nyújtottak, de, ami a leginkább félelmetessé tette őket, hogy egyáltalán nem féltek a pusztulástól. Láttam, amint az egyiket ledöfték egy karddal, de az csak mosolygott, majd rámarkolt a pengére és végig tolta magát, hogy közelebb kerülhessen gyilkosához. Addigra viszont már csak annyi ereje maradt, hogy valamit odasúgjon a mennybéli katonának. A fehér szárnyú angyal elfintorodott, aztán megvetően a földre lökte halott ellenfelét.
Féltem, de ébernek kellett lennem. Szorosan Michael nyomában lépkedtem, aki kivont karddal ment előttem. Amikor odaértünk, ahol a harc a legvadabbul folyt, az arkangyal előre lendült és egy csapással végzett egy sötét angyallal. Úgy láttam a harcosaira jó hatással volt a megjelenése, mert mintha új erőre kaptak volna. Ám nekem nem maradt tovább időm bámészkodni. Hátra néztem és ijedten vettem tudomásul, hogy az ellenséges csapat egy tagja éppen felém tart. Kétségbeesetten néztem körbe valami lehetséges fegyver után. Ekkor láttam meg, nem messze tőlem a földön, egy fekete pengéjű kardot. Futni kezdtem, de tudtam, hogy a fekete angyal már szorosan mögöttem volt. Elvetődtem és néhány pillanat múlva a kard mellett értem talajt. Azonnal megmarkoltam a fegyvert és talpra szökkentem. Éreztem, ahogy a vér száguldott az ereimben és az adrenalin szintem magasra szökött. A fülem dübörgött, de felkészültem a támadásra.
Alighogy megfordultam, ellenfelem már lendítette is a kardját, én pedig az enyémet. A két penge szikrázva, nagy csattanás kíséretében találkozott. A sötét angyal arcán mintha döbbenetet véltem volna felfedezni a fegyverem láttán. Fogalmam sem volt, hogy honnan vettem a bátorságot, de kajánul rávigyorogtam. Az angyal magasabb volt nálam és erősebb, de én ügyesen kihasználtam a gyorsaságom. Amikor már nem bírtam tovább ott tartani a pengémet, villámsebesen oldalra szöktem, majd pördültem es suhintottam egyet. A kard belevágott ellenfelem karjába, ahonnan azonnal fekete színű vér kezdett folyni. Nem volt súlyos a seb, de arra éppen elég volt, hogy egy pillanatra eltereljem a másik figyelmét. Ezt kihasználva ismét pördültem egyet, így az angyal elé kerültem, aztán lebuktam és előre szúrtam. A kard egyenesen az angyal gyomrába fúródott. Térdre rogyott és rátámaszkodott a saját fegyverére. Egy röpke pillanatra elfogott a sajnálat, de ekkor a fekete szemek egyenesen rám meredtek és a haldokló megszólalt.
- Úgyis miénk lesz a családod lelke! - hörögte.
Dühösen kiáltottam egyet, majd kirántottam a kardot a húsából. Teljes erőmből meglendítettem a fekete fegyveremet és lesújtottam. A következő másodpercben a földre hullt az angyal feje.
Lihegtem és remegtem.
"Megöltem" - gondoltam magamban és meredten néztem az előttem heverő testet. Furcsa mód elégedettséget és büszkeséget éreztem. Azonban nem volt idő a győzelmemet ünnepelni. Még mindig legalább hét sötét angyal volt talpon. Már épp indultam volna, hogy segítsek a többieknek, amikor Michael hirtelen kitárta a szárnyait. A fény megcsillant az ezüst karmokon, aztán a következő pillanatban valami hihetetlennek voltam szemtanúja. Az arkangyal forogni kezdett körbe úgy, hogy a karmok körülötte forogtak, s közben lassan araszolt az ellenséges angyalok felé. Amikor elért hozzájuk, mintha még vadabbul forgott volna és össze-vissza kaszabolta őket. Ekkor jöttem rá, hogy a karmok valójában éles pengék voltak.
Párszor lesújtott a kardjával is, így néhány perc múlva az összes ellenfél élettelenül feküdt a földön, a mennybéli katonák pedig örömujjongásban törtek ki. Michael azonban elcsendesítette őket, majd parancsokat osztogatott. Az angyalok szó nélkül követték az utasításait és csapatba rendeződve felszálltak, hogy egy másik helyszínre siessenek.
Az utcák kihaltak voltak. Csak Michael és én maradtunk ott.
- Jól harcoltál - veregette meg a vállam az arkangyal, amikor odajött hozzám. Én további dicsérő szavakat vártam volna, ám csak egy szúrós pillantást kaptam, miután az angyal meglátta a fegyverem.
- Nem volt más a közelben - mentegetőztem és a földre dobtam a fekete kardot.
- Gyere! Mutatok valamit, amit látnod kell.
Nagy szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett és ott várt rám. Tanácstalanul álltam ott, de aztán a repülésre koncentráltam és legnagyobb meglepetésemre a szárnyaim azonnal kinyíltak. Felszálltam, majd követtem Michaelt. Elég magasra repültünk ahhoz, hogy lássam, hogy a város valóban teljesen kihalt volt, ám nem elég magasra ahhoz, hogy lássam, mi van a falon túl.
Az óriási vár egyik magas tornyában szálltunk le.
- Nézd és hallgasd! - mutatott fölfelé az angyal. Felnéztem, de csupán néhány sötét angyalt láttam távolabb. Meregettem a szemeimet és teljesen érthetetlen volt számomra a jelenet. Mintha a felhők alját támadták volna. Aztán a szél különös hangokat sodort felénk. Mintha emberek sikítottak volna félelmükben, minden egyes támadás után. Kétségbeesetten néztem az arkangyalra, amikor végre megértettem, amit láttam. Azonnal fel akartam szállni, de megragadta a karomat és visszatartott. Ekkor megjelent a csapat, akikkel nemrég meg a városban együtt harcoltunk és elűzték a betolakodókat.
- Ez lenne a mennyország? - kérdeztem döbbenten.
- Igen. Nekünk kell megvédenünk a lelkeket, de egyre nehezebb a dolgunk.
- Sarah...Amy...Anya... - csak ennyit bírtam kinyögni és mindennél jobban vágytam rá, hogy láthassam őket, hogy tudjam, biztonságban vannak.
- És most nézz el arra! Mondd, mit látsz? - mutatott Michael a távolba, ahol mintha egy hegy körvonalait láttam volna. Ismét a szemeimet meresztgettem, aztán majdnem szó szerint leesett az állam. Mintha egy távcsőbe néztem volna, hirtelen mindent közelebb és jobban láttam. A látvány azonban korántsem volt lenyűgöző. Egy fekete sereget láttam, mintha sötét angyalok végtelen tengerét láttam volna. Nem messze egy dombon pedig négy szörnyű alakot, amint büszkén ültek lovaikon: egy fehér lovon, egy tűz színű lovon, egy fakón és egy feketén. Az egyik, amelyik egy éjfekete lovon ült és éjfekete köpenyt viselt, előremutatott, mire egy csapat rögtön megindult felénk.
A lovasok arcát nem láttam, de volt egy olyan érzésem, hogy így jártam jól.
- Ők az apokalipszis lovasai, a Sátán legfőbb hadvezérei - szólt Michael. - De neked most nem velük kell foglalkoznod. Gyere!
Bementünk a várba, de nem bírtam kiverni a fejemből a lovasok látványát. A legfélelmetesebb dolog volt, amit valaha láttam és tudtam, hogy nagy fenyegetést jelentettek. És hiába mondta Michael, hogy nem kell velük foglalkoznom, tudtam, hogy egy napon újra látni fogom őket. Nem voltam jártas a Bibliában, de azt még én is tudtam, hogy a lovasok nem jelentettek semmi jót.
A kanyargós folyosókon ez alkalommal sem igazodtam ki. Túl nagy volt a vár es túl sok volt a folyosó.
Egy aranyozott ajtó előtt álltunk meg végül. Az arkangyal benyitott, én pedig követtem. Szinte csalódottsággal töltött el, hogy nem egy hatalmas csarnokban kötöttünk ki. Persze azért így is magával ragadó volt a látvány. A falak itt is fehér márványból voltak, de szinte teljesen eltakarták előlem a sötét fából készült könyvespolcok. A polcokon ősréginek látszó könyvek és iratok voltak elhelyezve, a szoba közepén pedig egy óriási faragott asztal, a hozzá illő székkel. Mintha valakinek az irodájába léptem volna be. De a könyvespolcok mellett volt egy zárt szekrény is. Az arkangyal egyenesen ehhez ment és kinyitotta. Különféle csillogó fegyverek sorakoztak benne. Igencsak meglepett a dolog, de úgy tűnt Michaelnek ez természetes volt. Úgy sejtettem, hogy az ő irodája lehetett.
- Tessék. Azt hiszem ez pont megfelelő lesz számodra - mondta az angyal és átnyújtott egy zöld bársonyba csomagolt tárgyat. Elvettem tőle és az asztalhoz mentem. Letettem és óvatosan kicsomagoltam. A lélegzetem is elakadt. Egy kard volt az. A markolata fehér márványból készült, melyben arany szálak futottak végig, a pengéje pedig finoman megmunkált és persze borotva éles. Valami ismeretlen nyelven íródott szöveg futott végig rajta.
- Ez gyönyörű- mondtam.
- A tiéd. Azt hiszem ez fog a leginkább illeni hozzád. Ez pedig a küldetésedhez fog kelleni. - mondta Michael és egy fából készült ládikót tett elém. Kinyitottam és egy arany nyakláncot láttam, amin egy kereszt alakú, ékkövekkel kirakott medál volt. Nem értettem miért fog ez kelleni nekem, de az angyal újra megszólalt:
- Ezt a medált Urunk készítette. Az ő áldása van rajta, éppen ezért különleges erővel bír. A démonok ellen a legjobb fegyvered lesz.
- Démonok? Harcolni fogok? Egyedül?
- A küldetésed pontos leírása itt van - egy papírtekercset nyújtott át, ami egy piros szalaggal volt átkötve. - És most menj!
Michael megérintette a vállamat és azonnal zuhanni kezdtem. Ismét keményen értem földet, éppen egy fiatal lány lábai előtt. Sötét volt, csupán az utcalámpák adtak némi világosságot. A lány ijedten lehajolt hozzám és valamit kérdezett, de nem értettem.
"Milyen nyelv ez? Ismerősen hangzik. Talán olasz? Hol vagyok?"
Közben egyre többen gyűltek körém, és mindannyian ugyanazon a nyelven beszéltek. Felpattantam és a földbe gyökerezett a lábam. A éjszakai fényben pompázó Colosseumot láttam magammal szemben.
"Ez Róma!"