Felemelkedés

9.

Kim nem szállt ki. Intett egyet, kiengedte Maxet és elhajtott. Igazából hálás voltam neki ezért, mert nem tudtam, hogy apám hogyan viselkedett volna vele.
A baleset óta nem láttam őt. Akkor sem kerestem fel, amikor felhívott, hogy édesanyám belehalt a bánatba. Abba, hogy elveszítette az unokáját és a menyét, ráadásul a fia sem volt hajlandó beszélni vele. Túlságosan el voltam foglalva a saját fájdalmammal, nem érdekelt senki és semmi. Bezárkóztam a saját világomba és nem engedtem be oda senkit.
Tudtam, hogy egyáltalán nem ezt érdemelték és borzalmasan éreztem magam emiatt. Tudtam, hogy már nincs esélyem anyámtól bocsánatot kérni, de apámmal még rendbe hozhattam a dolgokat. Amikor azon gondolkoztam, hogy hová is mehetnék Philadelpiából, akkor rögtön ő jutott eszembe. Csak remélni tudtam, hogy nem gyűlölt.
Amikor kiszálltam Kim autójából és apám sírt a meghatottságtól, akkor tudtam, hogy nem utált annyira, mint amennyire én azt képzeltem. Sokat törtem az agyam azon, hogy mit is mondhatnék neki mindazok után, amik történtek, ám abban a pillanatban teljesen megnémultam. Csak álltunk ott, egymást ölelve, Max pedig csaholva ugrált körülöttünk.
Apám sírt, én pedig végtelen szomorúságot éreztem. Végül kivonta magát az ölelésből és egy halvány mosoly kíséretében letörölte a könnyeit az ingujjával.
- Gyere be, fiam! - mondta. - Azt hiszem mindkettőnkre ráfér egy ital. És azt hiszem meg kell ismernem ezt a jóvágású jószágot.
Megpaskolta Max oldalát, aki heves farkcsóválással jelezte örömét.
Nem tudtam vitatkozni azzal, hogy ránk fért az ital. Igaz napok óta egy korty alkoholt sem ittam és nem is kívántam, de ez most más volt. Ezúttal az a bizonyos belső hang sem vitatkozott ellene.
Bementünk a házba, ahol azt a bizonyos karácsonyt együtt kellett volna töltenünk. Csupán kétszer jártam ott azelőtt, mivel a baleset előtt vették néhány évvel, de mindig is szerettem a ház hangulatát. Ám most szinte mellbe csapott az üressége. Élettelennek tűnt anyám nélkül, hiába ropogott a hatalmas kandallóban a tűz. Leültem a nappali közepén elhelyezett hatalmas bőrkanapéra, Max pedig felfedezőútra indult.
Tekintetem a kandalló párkányán elhelyezett fényképekre kalandozott. A legtöbb anyámat és engem ábrázolt, de láttam Sarah-t és Amy-t is. Újra szorítani kezdett a mellkasom. Végül apám megjelent egy üveg whiskey-vel és két pohárral a kezében. Észrevette, hogy a képeket néztem.
- Ne haragudj, de nem tudtam, hogy jössz. Ha tudtam volna, akkor eltettem volna őket - mondta és sietve letette az italt és a poharakat, aztán odament a kandallóhoz és elkezdte a kezébe gyűjteni a fotókat.
- Ne! Nem kell ezt csinálnod - szóltam oda neki. - Maradhatnak. Megbírkózom ezzel.
Erősnek akartam hangzani, de apám átlátott rajtam. Ennek ellenére a helyükön hagyta a képeket és mosolyogva leült velem szembe egy bőrfotelbe. Nem sejtette, de én is átláttam a mosolyán. Megöregedett mióta nem láttam és megtört. Arcán sokkal több lett a ránc, de a szemei voltak azok, amik igazán árulkodtak. Szinte élettelenek voltak. Eltűnt belőle az a pajkos csillogás, amit minden alkalommal láttam, amikor anyám közelében volt.
Szégyelltem magam. Tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy a baleset után elzárkóztam tőlük. Önző módon nem törődtem az ő fájdalmukkal és ezért bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam hogyan is kezdhetnék bele. Apám láthatta a vergődésem, mert kisvártatva megszólalt.
- Ne gyötörd magad tovább, Frank! Borzalmas, ami ezzel a családdal történt, de nekünk, életben maradottaknak tovább kell élnünk az életünket. Kimondhatatlanul hiányzik édesanyád - mondta halkan és játszadozni kezdett a poharával. Max, aki közben visszatért a felfedezőútról, mintha megérezte volna a fájdalmát, odaült a fotel mellé és apám kezére tette a fejét. Az öreg erre elmosolyodott és simogatni kezdte az állat okos fejét.
- Minden nap szenvedés nélküle - folytatta. - De én még élek. Nem telik egy úgy nap, hogy ne gondolnék rá, hiszen örökre a szerelmem marad. De tudom, hogy egy napon, amikor eljön az én időm, újra együtt lehetek vele. Ez ad erőt. Addig pedig átvészelem a mindennapokat. És most, hogy itt vagy, már látom, hogy volt értelme a kitartásomnak.
Rám mosolygott és húzott egy nagyot az italból.
Tudtam, hogy igaza volt és, hogy egy napon újra együtt lehetnek anyámmal, de nem tudtam hogyan biztosíthatnám erről, hogy egy kis békét lelhessen. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy félig angyal lettem. Így csupán bőszen bólogattam, majd én is belekortyoltam a whiskey-be.
- Meglátogathatod, ha szeretnéd - szólt újra az öreg, én pedig minden valószínűséggel furcsán nézhettem rá, mert gyorsan hozzátette: - Úgy értem édesanyádat. A városban van a sírja. Ha szeretnéd meglátogathatjuk őt.
- Igen, az jó lenne - mondtam, habár nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá. Rémesen gyötört a bűntudat, de tudtam, hogy meg kell tennem.
Ezután még órákig beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy egy építkezésen dolgoztam, aminek örült, de tudtam, hogy a szíve majd' megszakadt a bánattól, hogy az ő cégét hagytam elveszni. Ezért aztán gyorsan el is tereltem a témát és inkább hagytam, hogy ő beszéljen.
Besötétedett, mire kifogytunk a szavakból és az italból. Apám a kezembe nyomott egy vastag takarót és egy párnát, majd a vendégszobába kísért.
- Csak, hogy tudd, addig maradsz, amíg kedved tartja - mondta, aztán gyorsan megölelt és magamra hagyott.
A szoba ismerős volt. Aludtam már ott korábbi látogatásaim alkalmával, de mintha egy másik életben lett volna. Sarah-val osztoztunk a nagy ágyon, míg Amy-nek egy kisebb összecsukható ágy volt a sarokba készítve. Ez a kis ágy most nem volt ott és a hatalmas ágy is kisebbre lett cserélve. Ennek a szívem mélyén örültem, mert nem akartam ugyanazon a fekhelyen aludni, mint régen a feleségemmel. Így is kellőképpen elöntött az emlékek áradata ahhoz, hogy ne tudjak aludni egész éjjel. Max hiába kuporodott oda mellém, az ő közelsége sem tudott megnyugtatni.
Másnap úgy ébredtem, mint akin keresztül ment egy teherautó. A fejem tompán fájt, a végtagjaimat pedig ólomsúlyúnak éreztem. Nem vágytam másra csak egy bivalyerős kávéra.
Apámat a konyhában sürgölődve találtam. Kellemes kávé és goffri illat lengte be a helyet, a gyomrom pedig rögtön jelezte, hogy bizony nem bánná a reggelit.
- Jó reggelt, Frank! - köszönt vidáman az öreg, amikor meglátott. Azonnal elém tett egy nagy halmot a goffriból és leöntötte juharsziruppal. Ezután egy nagy bögre gőzölgő kávét rakott a tányér mellé és úgy mosolygott, mint aki élete legszebb ajándékát kapta meg. Én továbbra is csak bűntudatot éreztem, hiszen én nem láttam mást, csak egy lecsúszott alkoholistát, ha tükörbe néztem.
- Ez gondolom a tiéd - szólt apám újra és letett elém egy apró kis tárgyat. Majdnem félrenyeltem, amikor megláttam, hogy Michael érméje az. Úgy kaptam érte, mintha az életem múlt volna rajta.
- Igen, az enyém - motyogtam és gyorsan zsebre raktam. - Semmi különös jelentősége nincs. Az utcán találtam és megtartottam. Hátha szerencsét hoz.
Úgy tűnt apám elfogadta a magyarázatot, mert nem kérdezősködött.
"Hogy lehetek ilyen hülye, hogy elhagytam? Le merem fogadni, hogy most az összes arkangyal a fejét fogja." - gondoltam magamban. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem leszek alkalmas az angyalok feladatára, bármi legyen is az.
- Ha gondolod, reggeli után indulhatunk is - mondta apám, miközben ő is leült reggelizni. Hirtelen nem értettem hova akar vinni, de aztán eszembe jutott, hogy édesanyám sírjához. Rettegtem szembenézni az előttem álló feladattal, de túl gyalázatosan viselkedtem a baleset után ahhoz, hogy kihagyjam ezt a látogatást. Végül beláttam, hogy így talán nem csak a saját, de apám lelke is egy kis megnyugvásra találhat.
Miután befejeztük a reggelit, beültünk egy vén, ütött-kopott, valaha fehér színben pompázó furgonba és beautóztunk a völgyben elterülő városba. Én nem is igazán neveztem volna városnak, de mégis minden volt ott, ami az embereknek kellett és a környéken ez volt az egyetlen nagyobb népességű település.
A temető a város szélén terült el, egy takaros kis templom mellett. Apám leállította a járművet egy vaskapu előtt, én pedig úgy éreztem, hogy a szívem felszökött a torkomba. Max biztosan érezte a pánikomat, mert szorosan mellettem haladt, ahogy sétáltunk a temető kis ösvényén.
Hűvös volt a reggel, ezért szorosabbra zártam a kabátomat. De az is lehet, hogy az idegesség miatt rázott a hideg.
Hamarosan elértünk az utolsó sorokhoz, ahol a legfrissebb sírok helyezkedtek el. Apám befordult az egyik sorra és én szótlanul, lehajtott fejjel követtem. Végül megálltunk egy fehér márványból faragott sírnál, amin az édesanyám neve szerepelt. Apám gyengéden végig simított rajta.
- Magatokra hagylak egy kicsit - mondta, aztán megveregette a vállam és elsétált.
Meredten bámultam a sírkövet. Nem tudtam mit is kellene tennem. Hangosan beszéljek vagy csak magamban kérjek bocsánatot tőle? Vajon hallja vagy látja, hogy itt vagyok?
Leguggoltam és megérintettem a követ.
- Ne haragudj, anya - mondtam halkan. Eszembe jutott a kedves, szívet melengető mosolya, a szeretet, amivel felnevelt.
Nem éreztem megkönnyebbülést, miután kimondtam a szavakat. Nem is tudom mit vártam. Hogy ezentúl majd vidáman járkálok a világban?
Jó lett volna mondani még valamit es hinni abban, hogy édesanyám hallja a szavaimat, de Max váratlanul morogni kezdett mellettem. A szőre ugyanúgy az égnek meredt a hátán, mint aznap éjjel a motelben.
Felkaptam a fejem és összeszűkült szemmel néztem körül. Apámon kívül mást nem láttam, de valami furcsa zajt hallottam. Mintha suttogás lett volna egy idegen, érthetetlen nyelven. Nem hasonlított az angyalok beszédéhez. Ez keményebbnek, durvábbnak es félelmetesebbnek hangzott.
- Minden rendben? - hallottam hirtelen az idősebb Williams hangját magam mellett. Összerezzentem, de igyekeztem nem kimutatni a nyugtalanságomat.
"Csak nem követett a fekete szemű recepciós?" - gondoltam magamban és továbbra is fürkészőn tekingettem körbe.
- Azt hiszem jobb, ha megyünk - mondtam, majd szó nélkül elindultam vissza az ösvényen. Apám nyilván azt gondolta, hogy túlságosan megrázó volt számomra a sírt látni és ez abban a pillanatban pont kapóra jött. El akartam tűnni minél előbb onnan és meg akartam szabadulni attól a hátborzongató érzéstől, amit az a túlvilági hang váltott ki.
Csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor mindannyian az autóban ültünk és elindultunk vissza a faházba. Ott, távol az emberektől, valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam, ám ez az eset rányomta a bélyegét a nap hátralevő részére.
Elvonultam a vendégszobába és idegesen fel-alá járkáltam. Tudtam, hogy valami nem volt rendben és hogy a nyomomban voltak. Habár fogalmam sem volt még, hogy ki az ellenség, mert az igazi arcát nem fedte fel.