Felemelkedés

11.

Az utolsó gombot is begomboltam az ingemen, majd felvettem a fekete zakót és alaposan megvizsgáltam magam az előttem álló öltöző tükörben. Napok óta nem aludtam és ez egyértelműen látható volt rajtam. Hatalmas fekete karikák éktelenkedtek a szemeim alatt és mintha több ráncom is lett volna, mint azelőtt.
Fáradt voltam, de egyszerűen nem tudtam pihenni. Akárhányszor becsuktam a szemem és elaludtam, megjelent a fekete szemű vadőr. Újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy egyetlen mozdulattal végzett apámmal. Mindegy, hogy nappal nyomott el az álom vagy éjszaka.
Nem ettem, nem tisztálkodtam. Nem akartam élni, hiszen már nem volt kiért. Elveszítettem mindenkit, aki valaha fontos volt számomra és az, hogy ismét karácsony környékén történt mindez, csak még inkább megnehezítette a létezést.
Napokat töltöttem az ágyon heverve és egyre csak átkoztam az angyalokat, hiszen miattuk történt mindez. Miattuk üldöztek a démonok, annak ellenére, hogy még mindig nem éreztem teljesen magaménak az ügyüket. Tudtam, hogy Sarah, Amy és édesanyám lelke veszélyben volt, de azt is tudtam, hogy apámé már soha nem talál megnyugvást, örök kárhozatra lett ítélve és ez az, ami szinte az őrületbe kergetett. Szívem szerint felmentem volna azokhoz a szárnyas, beképzelt alakokhoz és jól képen töröltem volna mindet, egytől egyig, ám fogalmam sem volt, hogyan térhetnék vissza hozzájuk. Órákat töltöttem azzal, hogy rájöjjek az érme működésére, mind hiába. Forgattam így, forgattam úgy, dörzsöltem, de semmi nem történt. Végül feladtam a próbálkozást és belemerültem a bánatba.
A temetés napjára összeszedtem magam annyira, hogy végső búcsút vehessek apámtól. A tükörképemet bámultam, amikor kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Max rögtön kiszaladt a szobából, de nem ugatott. Ez megnyugtatott. Tudtam, hogy nincs baj, nem egy újabb démon állt az ajtó előtt.
Kedvetlenül odamentem és kinyitottam az ajtót. Kim állt ott aggódó arccal, egy csinos fekete ruhában és amint meglátott, a nyakamba borult. Nem vágytam senki érintésére, de mégsem toltam őt el magamtól. Néhány hosszú pillanatig így álltunk ott, végül kibontakoztam az öleléséből.
- Annyira aggódtam - mondta, miközben végig simított az arcomon.
Derengeni kezdett, hogy két nappal ezelőtt felhívtam őt, miután benyakaltam egy üveg vodkát apám készletéből. Az viszont nem rémlett, hogy pontosan mit is mondtam neki és ez aggasztott. Csak remélni tudtam, hogy nem beszéltem neki démonokról vagy arról, hogy angyali erőm van.
Szégyelltem magam azért, mert ráijesztettem és kénytelen volt ismét ilyen hosszú utat megtenni miattam, meg azért is, mert újra az italhoz fordultam vigaszért. Hiába tiltakozott a belső hang, ezúttal nem érdekelt, nem tudott visszatartani.
- Gyere be - mondtam a nőnek és azonnal elkezdtem befelé terelgetni, közben körül néztem, hogy nincs-e a közelben néhány fekete szemű vadőr vagy recepciós.
- Kérsz egy italt? - kérdeztem Kimet, aki nemet intett a fejével. Nekem szükségem volt egy pohár erős alkoholra, ezért töltöttem magamnak egy adag jóféle whiskey-t és egyszerre lehúztam. Tudtam, hogy Kim arra várt, hogy kiadjam a bánatom, de nekem nem volt kedvem újra átélni a borzalmakat. Azonban tartoztam neki ennyivel, hiszen ő mindig segített, ha szükségem volt valamire. Hagynom kellett, hogy megvigasztalhasson, végtére is ezért utazott ide.
Helyet foglaltunk a kanapén és finoman a kezemre tette a kezét, mintegy bátorításként. Én pedig beszélni kezdtem.
Elmondtam, hogy aznap az erdőben voltam Max-szel és mire hazaértem, addigra a rendőrség már itt volt és csak annyit tudtak közölni, hogy apámat holtan találták. Feltehetően rablótámadás áldozata lett.
Ez volt a hivatalos verzió. A valóságban azonban teljesen másképp történt.
Miután a démon elhagyta a vadőr testét, nem maradhattam ott tovább. A vadőr bármelyik pillanatban magához térhetett és igencsak nagy bajban lettem volna, ha ott talál. Kirohantam a házból és nagy megkönnyebbülésemre Max ült a lépcső előtt, mintha engem várt volna. Futni kezdtem, a kutya pedig szaladt utánam. Egyre beljebb és beljebb hatoltam az erdőbe. Nem is néztem merre megyek, csak minél távolabb akartam kerülni attól a rémséges helytől. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, de legalább kiadhattam a dühömet anélkül, hogy bárki észrevett volna. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, majd beleöklöztem egy fába, mire azon repedés futott végig, egy hangos recsegés kíséretében. Ezután lerogytam a földre és utat engedtem a könnyeimnek.
Sötét volt már mire felébredtem ebből furcsa kábulatból. Max ott feküdt szorosan mellettem, így akart vigasztalni. Tudtam, hogy a neheze csak ezután jön majd. Vissza kellett mennem a házhoz. Nem tűnhettem csak úgy el, főleg azért, mert minden holmim ott volt és így gyanússá váltam volna.
El kellett játszanom, hogy semmiről sem tudok és ez tűnt a legnehezebb feladatnak.
A szárnyaim valamilyen módon újra eltűntek, ám akkor ez érdekelt a legkevésbé. Más sem hiányzott, mint hogy amiatt aggódjak, hogy hogyan tüntessem el őket.
A sötétben nehéz volt tájékozódni, de végül visszataláltam a házhoz. Három rendőrautót láttam, villogó szirénákkal, valamint négy egyenruhás férfit, akik a ház előtt beszélgettek. Amikor észrevettek, az egyikük, egy tiszteletet parancsoló, bajuszt viselő férfi, elém sietett.
- Elnézést, uram, erre most nem mehet át.
- De hát...itt lakom - mondtam, majd tágra nyílt szemekkel, ijedten folytattam. - Mi történt itt? Hol van az apám? Azonnal engedjen be!
- Maga itt lakik? - kérdezte meglepődve. - Mióta tartózkodik itt? És hol volt a mai napon?
Felidegesített, hogy rögtön kérdezősködni kezdett, mintha kihallgatáson lennénk. Félre löktem és a többi rendőr kiáltozásával nem törődve, berontottam a házba. Max persze követett, mintha az árnyékom lenne.
Bent másik három rendőr és egy marcona, mogorva kinézetű, bőrdzsekis alak fordult felém megrökönyödve.
- Maga meg hogy kerül ide? - állta el az utam a bőrdzsekis fickó.
- Hol van az apám? Mi történt itt? - üvöltöttem. Éreztem, ahogy a félelem, hogy újra látni fogom az élettelen testét, lassan felkúszik a torkomba.
Elnéztem a férfi válla fölött és újra felvillant előttem a démon gonosz mosolya.
- Nem...nem - csak ennyit bírtam mondani, majd megkerülve az előttem álló embert, odamentem apám testéhez és lerogytam mellé. Néhány pillanatig megrendülten meredtem rá, aztán egy kéz érintését éreztem a vállamon.
- Uram, meg kell kérnem, hogy jöjjön velem.
A bőrdzsekis fickó volt az, de a hangja inkább együttérzésről árulkodott, mintsem gyanúsításról. Hagytam, hogy elvezessen onnan és beültessen egy fekete Chevrolet hátsó ülésére. Szerencsére Max velem tarthatott.
Az autó tetején egy kék villogó volt, ebből sejtettem, hogy a férfi magánnyomozó lehetett.
Bevitt a városba, a rendőrkapitányságra. Egész éjjel bent tartottak és kihallgattak, végül bizonyíték hiányában elengedtek. Egyébként sem hittem, hogy komolyan engem gyanúsítanának, csupán formalitásról volt szó. Meg talán arról, hogy így nem lábatlankodtam ott, ahol a rendőröknek dolgozniuk kellett.
Vissza persze már nem vittek, így gyalog tettem meg a hosszú utat Max-szel együtt. Mire visszaértünk a házhoz, addigra a rendőrök is és apám teste is eltűntek. Csupán a helyszínt lezáró, sárga rendőrségi szalagok voltak ott, jelezve a nyomozás helyszínét.
Egyáltalán nem érdekeltek a szalagok. Egyszerűen letéptem őket az ajtóról és bementem a házba. Nem volt hová mennem, de egyelőre nem is akartam sehova menni.
Egyenesen az italos szekrényhez baktattam és egy üveg tequilával tértem vissza a nappaliba. Mindez másfél hete történt.
Kim megrendülten hallgatta, ahogy röviden elmeséltem neki a hivatalos verziót. A szemei könnybe lábadtak és egyre csak szorongatta a kezemet.
- Azt hiszem indulnunk kell - szóltam végül. Nem akartam tovább ott maradni és azt sem, hogy Kim netán ölelgetni kezdjen. Szívem szerint haza küldtem volna őt, de nem akartam megbántani.
- Igen, persze - mondta halkan, majd elővett egy zsebkendőt és óvatosan, hogy a sminket el ne kenje, felitatta a könnyeit.
Az ő ütött kopott autójával mentünk be a városba. Lehet, hogy nem nyújtott szép látványt, de legalább nem kellett vezetnem. Max persze jött velünk. Nem akartam őt egyedül hagyni, kitéve őt a veszélynek, hogy egy démon végezzen vele is.
Nehéz szívvel léptem be a temetőkapun és még nehezebb szívvel segítettem apám koporsóját vinni. A városból sok ember eljött a temetésre, szinte mindenki ismerte őt, de számomra csupán idegenek voltak. Zavart, hogy sok ismeretlen vett körül és szinte éreztem magamon a szánakozó vagy éppen gyanakvó tekintetüket. Az összeset a pokolba kívántam.
A pap levezette a szertartást, majd leeresztették a koporsót az előre megásott gödörbe. Odaléptem és egy marék földet szórtam rá. Többen követték a példámat, végül a sírásók betemették a koporsót. Ezt, rajtam, Kimen és Maxen kívül senki más nem várta meg.
- Magadra hagylak egy kicsit - mondta Kim, de alig fogtam fel mit mondott. Ott álltam apám sírjánál, ami közvetlenül édesanyámé mellett helyezkedett el. Hiába feküdtek egymás mellett, tudtam, hogy a lelkük soha nem lehet már együtt.
Nem tudom meddig álltam ott merengve, de hirtelen megtapintottam valamit a zsebemben. Kivettem azt a dolgot és hitetlenkedve néztem a tenyeremben elterülő érmét. Nem emlékeztem rá, hogy eltettem. Őszintén szólva teljesen meg is feledkeztem róla. De megkönnyebbülés helyett, hogy nem vesztettem el, inkább csak mérhetetlen haragot éreztem.
- Menjetek a pokolba mind! - kiáltottam és amilyen nagy lendülettel csak tudtam, elhajítottam az érmét. Nagy ívben, messzire repült és egyáltalán nem bántam a dolgot. Soha többet nem akartam látni azt, ami ezt az egész szerencsétlen helyzetet okozta. Haragudtam az angyalokra és magamra is, mert egyikünk sem tudta apámat megmenteni és tudtam, hogy ez egész életemen át elkísér majd.
Kim és Max az autónál vártak rám. Ahogy megláttam őket, egy nehéz, de mégis szükséges elhatározásra jutottam.
Szótlanul ültünk be a járműbe. Leginkább ezért kedveltem Kimet, mert a legtöbb nővel ellentétben, mindig tudta, hogy mikor kell csöndben maradni. Sokáig azonban nem tudtam magamban tartani azt, ami egyre inkább ott motoszkált az agyamban. Kisvártatva megszólaltam.
- Kim, megtennél nekem egy óriási szívességet? - kérdeztem lehajtott fejjel, a szőke nő pedig kíváncsian emelte rám tekintetét, majd bizonytalanul bólintott.
- Megtennéd, hogy magadhoz veszed Max-et?
- Hogy micsoda? - kérdezte és hirtelen rálépett a fékre. Az autó megállt az út közepén és úgy látszott, hogy ez egy cseppet sem érdekelte Kimet.
- Miért akarod, hogy magamhoz vegyem őt? Hiszen ő a legjobb barátod!
- Éppen ezért - válaszoltam halkan. - Úgy érzem, mellettem nem lenne biztonságban. Ne kérdezd miért. De sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy nálad van.
- Figyelj, nem tudom mibe keveredtél, de biztos van valami megoldás, hogy kikeveredj belőle.
- Nem, Kim. Ha tudnám, hogy lenne más megoldás, akkor nem kérnélek meg erre.
Ez ellen már nem tudott érvelni. Tudtam, hogy nem azzal volt baja, hogy a kutyámra kellene vigyáznia, hiszen ezt megtette már máskor is és kedvelte az ebet. Amiatt aggódott, hogy teljesen magamra maradok.
- Kérlek - mondtam szinte könyörögve, mire nagy nehezen bólintott, aztán sebességbe tette az autót és újra rálépett a gázra.
A faházhoz érve hátra fordultam az ülésen elterülő kutyához. A karomat kinyújtva megsimogattam, erre rögtön felült és végig nyalta a kezemet, majd az arcomat vette célba, én pedig hagytam neki. Halkan nyüszített, mintha érezte volna, hogy mi következik.
- Viszlát, pajti! - mondtam és éreztem, ahogy a gombóc a torkomban egyre nagyobbra nő. - Légy jó fiú!
Ezután Kimhez fordultam és megöleltem. Még én is meglepődtem ezen, Kim pedig határozottan nem tudta hova tenni a dolgot. Zavartan mosolygott, amikor elengedtem.
- Köszönöm - intéztem hozzá a szavaim. - Ismét bebizonyítottad, hogy jó barát vagy. Vigyázz rá, kérlek és magadra is!
Nem vártam meg a válaszát, azonnal kiszálltam és a házba igyekeztem. Hallottam, ahogy az autó megfordult, majd egyre csak távolodott. Nem néztem vissza, nem akartam ennél is nehezebbé tenni a helyzetet.
A ház kongott az ürességtől, a magánytól. Max távozásával pedig úgy éreztem, hogy a lelkemből is távozott egy darab.
Tehetetlenségemben felkaptam egy nagy vázát az egyik asztalkáról és egy üvöltés kíséretében a falhoz vágtam. Úgy lihegtem, mint, aki lefutotta a maratont. Tombolni szerettem volna, de a ház tele volt emlékekkel, amiket nem akartam tönkre tenni. Ezért ismét apám italkészletéhez nyúltam. Felkaptam azt az üveget, ami először a kezembe akadt és a nappaliba mentem. Leültem a kanapéra, letekertem az üveg tetejét és nagyokat kortyoltam az italból. Erősen marta a torkomat. Vetettem egy pillantást az üvegre és ekkor láttam, hogy eredeti orosz vodka volt. Húztam belőle még egyet és ekkor tűnt fel valami a szemem sarkából. Oldalra néztem és valami pulzáló fényt láttam a kandalló tetején.
"Ez meg mi a fene?"
Lassan felálltam és ahogy közelebb mentem, a pulzálás úgy lett egyre gyorsabb. Amikor odaértem, kiejtettem az üveget a kezemből, ami aztán hangos csattanással ért földet, majd üvegszilánkok repültek a szélrózsa minden irányába.
Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem az alkohol fejtette máris ki a hatását, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a valóságot láttam. Az érme hevert ott a kandalló tetején és egyre erőteljesebben világított.
- Nem megmondtam, hogy menjetek a pokolba? - kiáltottam és felkaptam az érmét, hogy újra elhajítsam, ám ekkor egy hatalmas, vakító villanást láttam, ami mindent beterített.