Felemelkedés

6.

-Úristen! Mi ez? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-A szárnyaid - válaszolt nyugodtan Michael.
-De én nem vagyok angyal!
Ti mondtátok! Mit akartok tőlem?
Nem akartam elhinni azt, ami történt. Azt gondoltam, hogy ez valami rossz vicc vagy egy álom és nemsokára felébredek. Ám nem így történt. Ott álltam, nagy, fehér szárnyakkal a hátamon. Hátra néztem, hogy jobban szemügyre vehessem, ugyanis alig éreztem a súlyát. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell használni, ezért hátra nyúltam és megérintettem a tollakat. Nagyon furcsa érzés volt. Elég nagy volt ahhoz, hogy előre hajlítsam a testem elé, így, miután ezt megtettem, jobban meg tudtam vizsgálni. Selymes, hosszú, hófehér tollakkal volt fedve és meglepően izmos volt. Nyilván kellett is mindez a repüléshez.
„

Még hogy repülés..." - gondoltam magamban és majdnem el is nevettem magam. Még mindig arra vártam, hogy felébredjek és visszatérjek a normális, valóságos életemhez. Túlságosan valószerűtlennek tűnt mindaz, ami történt.
-Valóban nem vagy teljesen angyal. De nem is vagy átlagos ember többé - szólt újra a főangyal, én meg majdnem ugrottam egyet ijedtemben. Annyira belefeledkeztem a szárnyamba, hogy meg is feledkeztem az arkangyalokról.
A következő másodpercben aztán egy hatalmas dörrenés hallatszott. Akár egy robbanás valahol távolabb. A terem szinte beleremegett, de velem ellentétben, az angyalok nyugodtak maradtak.
-Most jobb, ha megyünk - mondta Michael, mire mindannyian komoran bólintottak.
-Raphael, vidd őt biztonságos helyre, kérlek, amíg vissza nem térek - szólt még oda a zöld angyalnak, de aztán nem is késlekedett tovább. Felállt, kitárta nagy fehér szárnyait, ami furcsa módon olyannak tűnt, mintha alig látható, szinte áttetsző lángok borították volna. Fenséges látvány volt. A beáradó fényben megcsillant a páncélja, amin most még jobban izzottak a motívumok, aztán hatalmas szárnycsapásokkal felemelkedett és elhagyta a termet. Azrael, Sandalphon és Uriel követték őt, Gabriel pedig gyalog indult el. Nemsoká már csak Raphael és én voltunk a teremben. Tátott szájjal bámultam az angyalok után.
A szárnyaim ernyedten lógtak, ami miatt igencsak szánalmas látványt nyújthattam. Szerettem volna én is olyan feszesen a testem mögött tudni őket, mint az arkangyalok, de elképelésem sem volt, hogyan parancsolhatnék nekik vagy hogyan repülhetnék én is olyan határozott szárnycsapásokkal, mint a többiek.
-Felemelő látvány, nem igaz? - kérdezte Raphael mosolyogva, majd odasétált hozzám. Ő is magas volt, de kevésbé izmos, mint a páncélt viselők. Gyanítottam, hogy ő valami kevésbé harcias feladatot végzett az angyalok között, de ettől még ugyanolyan erő sugárzott belőle. Szép vonású arca volt, elfért volna bármelyik divatmagazin címlapján, a szemei pedig káprázatosan zöldek voltak. Földön túliak.
-Igen. Soha nem láttam még ehhez foghatót - válaszoltam a kérdésre, még mindig ámulattal a hangomban. Raphael elnevette magát.
-Gyere! Elviszlek valami biztosabb helyre.
Elindult a kijárat felé, de én nem mozdultam. Nem akartam lógó szárnyakkal sétálgatni, de nem tudtam hogyan is mondhatnám ezt el neki.
-Mi a baj? - kérdezte az angyal, miután észrevette, hogy nem követem. Nem válaszoltam, csupán a szárnyaimra mutattam.
-Ó, igen! Ne haragudj!
Raphael ismét elmosolyodott, majd visszasietett hozzám. Gyengéden megérintette a szárnyamat, mire azok, mintha külön életet élnének, feszesen a testemhez simultak.
-Így, ni. Máris jobb, igaz? Ne haragudj, hogy megfeledkeztem erről. Hozzá kell még szoknunk mindannyiunknak, hogy ismét emberből lett angyal van köztünk. Vagyis, félig angyal. Idővel majd megtanulod használni a szárnyaidat, de előre szólok, hogy türelemre és rengeteg gyakorlásra lesz szükséged. Most menjünk!
Ismét emberből lett angyal? Vajon hogy értette ezt?
Elindultunk kifelé a teremből. Ezután hosszú, kanyargós folyosók és csigalépcsők következtek. Nagyjából két perc alatt sikerült teljesen összezavarodnom. Egyedül soha nem találtam volna vissza a terembe.
-Hogy értetted azt, amit az előbb mondtál? - kérdeztem, amikor már eluntam az álmélkodást a hely szépsége felett. Ez alkalommal bátran tettem fel a kérdést, nem volt bennem félelem. Raphael más volt, mint a többi arkangyal. Türelmes és segítőkész volt. Nem csoda, hogy Michael az ő gondjaira bízott.
- Azt, hogy türelmesnek kell lenned a szárnyaidat illetően?
- Nem, nem. Azt, hogy ismét emberből lett angyal. Ezek szerint nem én vagyok az első?
- Ó nem bizony! Sandaplhon és Metatron valaha emberek voltak. Mi tettük őket angyalokká.
Ezen meglepődtem. Nem igazán volt az én területem a vallás, ezért fogalmam sem volt róla, hogy az arkangyalok ilyet tettek.
-Metatron volt a legfiatalabb -folytatta az angyal. - Csupán ötszáz éves volt. Micsoda kár, hogy ilyen fiatalon veszítettük el őt! Habár én mindig is tudtam, hogy a makacssága fogja a vesztét okozni.
Közben egy újabb méretes faajtón át elhagytuk az épületet. Kiértünk a szabadba és a látvány úgy ütött mellbe, hogy majdnem hanyatt vágódtam.
- Azta! - bukott ki belőlem, még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is mondjak, hogy ne tűnjek túl bugyutának.
Egy domb tetején álltunk, alattunk pedig egy város terült el, ameddig a szem ellátott. Úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna a középkorba, azzal a különbséggel, hogy az égen angyalok repkedtek.
Bármennyire is hihetetlen, de a hely korántsem volt békés. Valaha biztosan biztonságos és nyugalmas lehetett, de abban a percben úgy nézett ki, mint egy megbolygatott hangyaboly. Az égen páncélos, lándzsás angyali légiók repültek katonás rendben, valahova a városon túlra, a földön pedig Raphaelhez hasonló ruházatot viselő alakok siettek a dolgukra.
Visszanéztem az épületre, ahonnan kijöttünk és csak ekkor tudatosult bennem a nagysága. Egy óriási, fehér kőből épült, tornyokkal teletűzdelt vár előtt álltunk. Némelyik torony olyan magasan az égbe nyúlt, hogy beleveszett a felhőkbe. Könnyen elképzeltem, ahogy Isten bent ül egy hatalmas trónon, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem így volt.
Ekkor aztán hirtelen, zúgolódás támadt az utakon, majd a semmiből feltűnt az égen egy fekete füstöt maga után húzó, hatalmas tűzgolyó. Nagy ívben repült keresztül a város felett és nem sokkal vétette el a várat. Valahol mögötte ért célba és a föld alattunk beleremegett. Ugyanúgy, mint mielőtt Michael és a többi harcos magunkra hagyott a teremben.
„Támadás alatt van az égi királyság? Ezért léptek le olyan sietve az arkangyalok?" - morfondíroztam magamban.
„Na de ki lenne olyan féleszű, hogy Isten seregét támadja?"
- Mi volt ez? - kérdeztem Raphaelt. Nem akartam túl ijedtnek látszani, habár igencsak féltem. Az a tüzes golyó nem tűnt épp barátinak és vészesen közel repült el a vár mellett.
- Útközben elmagyarázom, de most induljunk - mondta és elindult lefelé a kanyargós úton, ami a vártól a városba vezetett.
Az út mentén mindenfelé csinos kis házikók álltak és ugyanolyan fehér kőből épültek, mint a nagy vár. Szerettem volna mindent jobban szemügyre venni, de nem volt idő ilyesmire. Az arkangyal gyorsan lépkedett, a többi angyal pedig utat engedett neki és fejet hajtottak, ahogy a közelükbe ért. Én nem bántam a gyors tempót, mert szerettem volna minél hamarabb arra a bizonyos biztonságos helyre érni.
Ahogy közelebb értünk a város központjához, úgy lett egyre nagyobb a nyüzsgés és úgy sűrűsödtek az épületek is. Az itteni angyalok egyszerűbbnek, kisebbnek látszottak az arkangyaloknál, de kétség sem fért hozzá, hogy ők is sokkal hatalmasabb lények az embernél. Szinte szégyenkezve lépkedtem közöttük. Néhányan mintha össze is súgtak volna mögöttem, bár az is könnyen lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem.
- Szóval, mi volt az az előbb? - kérdeztem újra.
- Sajnos nem állnak jól a dolgok.
- Hogy érted ezt?
- A gonoszság keze mostanában idáig elér. A harc egyre durvábbá válik és egyre nehezebb a démonokat visszaszorítani. Napról napra közelebb merészkednek és ilyen tűzgolyókkal támadnak. Eddig szerencsére mindig sikerült visszaszorítani őket, na de ki tudja meddig?
Ez valóban nem hangzott túl biztatóan. Főleg azért, mert démonokat említett. Ezek szerint ők is léteznek.
- De mégis mi a háború oka? Nem lehetne egyszerűen csak békét kötni velük?
Raphael ekkor megállt és szembe fordult velem. Elmosolyodott, de ez a mosoly leginkább azt sugallta, hogy sajnálja, hogy ennyire tudatlan vagyok.
- Nem vagy hívő, igaz? - kérdezte mindenféle megvetés nélkül. Inkább szomorúan csengett a hangja. - A jó és a gonosz harca ez már évezredek óta. Egyik sem létezhet a másik nélkül, igyekeztünk mindig fenntartani az egyensúlyt. Csakhogy egy ideje kezd a gonosz túlerőben lenni és ez semmi jót nem jelent. Sem nektek a Földön, sem pedig nekünk itt.
Újra elindult, én pedig szótlanul követtem. Azon gondolkoztam, amit mondott és igazat kellett adnom neki. Túl sok rossz dolog történik, túl sok a gonosz.
Elértünk végül egy nagy, kör alakú, oszlopokkal szegélyezett épülethez. Egy lépcsősor vezetett fel a bejáratig. Érdekes módon ennél az épületnél egyetlen angyal sem tartózkodott.
„Ez lenne hát az óvóhely?"
Kételkedve néztem körbe, de Raphael határozottan a bejárathoz ment és intett, hogy kövessem. Vállamat megvonva utánamentem, majd együtt beléptünk a nagy, kétszárnyú aranyozott ajtón.
Bent félhomály uralkodott, kevés fény szivárgott be a magasan lévő, kis kör alakú ablakokon. A falakat körben végig freskók díszítették, különféle mennybéli jeleneteket ábrázolva. Középen pedig egy aranyozott emelvény állt, nagy kereszttel a tetején. Valamiféle szentély lehetett ez a hely, de mégis, rajtunk kívül senki más nem volt ott. Furcsállottam a dolgot, de úgy gondoltam, hogy biztosan túl elfoglaltak az angyalok a harcokkal.
Raphael egyenesen az emelvényhez ment, én pedig utána. Ott aztán felnyúlt a kereszthez és benyomott rajta egy zöld ékkövet, amit smaragdnak gondoltam. Ekkor azt hittem, hogy megmozdult a föld alattunk, ám csupán az emelvény mozdult el lassan a helyéről, feltárva előttünk egy lefelé vezető lépcsősort.
- Gyere utánam! - mondta az arkangyal. - Ne aggódj, nincs mitől félned!
Óvatosan lépdeltem lefelé, ugyanis semmiféle világítás nem volt. Amikor azonban elfogytak a lépcsők, Raphael tapsolt egyet, mire fény gyúlt és ekkor láttam, hogy egy hosszú, földalatti folyosón álltunk, melyet végig a falakon fáklyák világítottak meg. Nem volt túl széles, de ahhoz épp elég volt, hogy elférjünk egymás mellett.
A fejünk felett ismét megremegett a föld, ahogy az emelvény visszaállt eredi helyére, mi pedig elindultunk. Hosszú percekig gyalogoltunk és az út csak néhol kanyarodott el. Elképzelni nem tudtam, hogy hol fogunk kilyukadni, de tény, hogy biztonságban éreztem magam a föld alatt a tűzgolyók elől.
Egy idő után már nem is érdekelt, hogy mióta voltunk úton, de sejtettem, hogy régóta.
Végül elértünk a folyosó végére, amit egy vasajtó zárt el. Meglepő módon ez az ajtó egyszerű volt és mindenféle díszítéstől mentes. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, az a nagy lakat volt, amivel lezárták.
Raphael valahonnan elővett egy nagy vaskulcsot, ami tökéletesen illett a zárba, és kinyitotta az ajtót.
- Menj! - mondta és előre mutatott.
- Te nem jössz? - kérdeztem némi aggodalommal a hangomban.
- Nekem eddig szólt a feladatom. A többi már nem rám tartozik. Nincs mitől félned - mondta újra.
Nem volt más választásom, beléptem az ajtón, ami rögtön be is csukódott mögöttem. Egy ugyanolyan folyosóra értem, mint, ahonnan érkeztem, ám ez jóval rövidebb volt. A végére érve egy barlang belsejében találtam magam, egy kőből faragott teremben. Körben itt is fáklyák égtek, ami megnyugvással töltött el. Középen egy újabb trónszerű emelvény állt, ám ez is, akárcsak az ajtó, jóval szerényebb volt az eddig látottaknál. A terem másik végében egy újabb vasajtó terpeszkedett.
Bámészkodva jártam körbe, de semmi igazán figyelemreméltót nem láttam.
„Kemény lesz, ha itt kell maradnom a háború végéig" - gondoltam magamban. Felért volna egy igazi kínzással.
Eltelt talán tíz vagy tizenöt perc is, mire nyílt a másik ajtó. Odakaptam a fejem. Michael lépett be rajta. Gondterheltnek tűnt, de így is áradt belőle valami megmagyarázhatatlan erő, magabiztosság és hatalom. Odament a trónszékhez és leült. Egy pillanatra a kezébe temette az arcát, majd hirtelen egyenesen rám szegezte tekintetét. Ha nem tudtam volna, hogy egy angyal ült velem szemben, biztos, hogy kiugrottam volna a bőrömből és világgá szaladtam volna.
A következő másodpercben azonban a tekintete ellágyult és beszélni kezdett.
- Nyilván nehéz elhinned mindezt - mondta mély hangján én pedig bőszen bólogattam.
- Amint látod ez a valóság. Nem csupán kitaláció, amit a Biblia ír, bár hozzá kell tennem, hogy sok minden a fantázia szüleménye. Ti emberek mindig is szerettétek a szép történeteket. Azonban sejtem, hogy nem erre vagy kíváncsi.
„Nem bizony!" - gondoltam magamban, de hangosan nem mertem kimondani. Nem is kellett, mert a főangyal folytatta.
- Harcban állunk és szomorú ezt beismernem, de vesztésre állunk.
Ekkor felkelt és járkálni kezdett körbe a teremben. Láttam, ahogy az izmok megfeszültek az állkapcsán, ebből is látszott, hogy nem volt jó kedvében.
- Ha ti, emberek, csak egy kicsit is jobban odafigyelnétek egymásra, több szeretetet adnátok és nem csak gyűlölködnétek, akkor talán más lenne a helyzet! De nem! Nézz csak körül! Vérontás, gyilkosság, csalás az egész Földön! Emberek bombát szerelnek a saját testükre, hogy ne csak a saját, de sok másik ártatlan lelket is magukkal vigyenek! És persze hová kerülnek? A pokolra bizony! Újabb és újabb démonokat teremtve a gonosznak. Egyre nagyobb a túlerő. Ti, emberek, gonoszak vagytok.
Az utolsó mondatot szinte már suttogva mondta. Járkált még egy darabig, közben az állát dörzsölte, mintha valamin gondolkodna, végül megállt előttem és lenézett rám. Egyáltalán nem tetszett ez a nézés. Velem lenne terve?
Nagyot nyeltem és vártam, hogy újra megszólaljon, de nem tette. Összeszedtem minden bátorságom, kihúztam magam és feltettem a kérdést ami már azóta foglalkoztatott, amióta erre a helyre kerültem.
-És nekem ehhez mi közöm? Nem én kértem, hogy angyal lehessek. Mi van, ha én ezt nem akarom? Mi van, ha továbbra is élni akarom az egyszerű életemet?
Ekkor, mintha pofon vágták volna, mintha mély álomból ébredt volna, Michael megrázta a fejét és dühösen meredt rám. A szemei izzottak, szinte szikrákat szórtak. Azt hittem, hogy ott helyben el fog intézni, ám esze ágában sem volt bántani engem. Néhány pillanat múlva teljesen nyugodtnak látszott.
-Tudom, hogy úgy érzed, ez nem a te harcod, Frank. De, ha másért nem, hát a családod miatt segíts.
-Mégis hogy jön ide a családom? Miért kevered bele őket? Különben is, évekkel ezelőtt meghaltak, hogyan segíthetnék nekik?
Legszívesebben behúztam volna egyet ennek a megtermett szárnyasnak! Feldühített, hogy megemlítette a családomat, mintha még mindig életben volnának.
-Segíthetsz nekik - mondta a arkangyal és a vállamra tette az egyik kezét. - A lelkük a Mennyben van, de a démonok betörnek oda is és elragadják a lelkeket a pokolba. Segítened kell, hogy megmentsük a lelkeket a Földön és a Mennyben is! Legyél a közvetítőnk a Földön, segíts megnyerni a háborút!
„Veszélyben vannak a lelkek? Sarah és Amy lelke? Ez nem lehet igaz! Nem engedhetem! Egyszer már cserben hagytam őket" - gondoltam elkeseredetten. - „Nem tehetem meg újra!"
Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett. Úgy éreztem, mintha csapdába csaltak volna, de közben eltökéltem, hogy bármit megteszek a családomért.
-Mit kell tennem? Mi lesz a feladatom? - kérdeztem határozottan és ez láthatóan tetszett az arkangyalnak. Mintha halványan el is mosolyodott volna.
-Tudni fogod mit kell tenned. Most visszatérsz a Földre, de tartsd nyitva a szemed. A démonok valószínűleg már tudnak rólad. Ha netán bajba kerülnél, akkor csupán kezedbe kell fognod az érmét és ezt mondanod: „Qui sperat in Domino beatus est." Jól jegyezd meg!
-És ez mit jelent? - kérdeztem.
-Áldott az, aki hisz az Urban. És most ismételd utánam! Qui sperat in Domino beatus est.
Elismételtem a mondatot, bár nem voltam biztos benne, hogy a kiejtésem tökéletes. Azonban működött a dolog, mert ahogy kimondtam az utolsó szót is, azonnal zuhanni kezdtem. Váratlanul ért az egész, ám néhány másodperc múlva abba is maradt a zuhanó érzés. Lassan kinyitottam a szemeimet és legnagyobb meglepetésemre egy kórházi szobában találtam magam.