Felemelkedés

3.

Színjózanon sétáltam hazafelé. Évek óta ez volt az első ilyen alkalom és nem hazudok, ha azt mondom, hogy én voltam a legjobban meglepődve ezen. Egyszerűen nem kívántam az alkoholt. Ahogy ültem a bárpultnál és forgattam a poharat a kezemben, egyre csak arra gondoltam, hogy nem kell, nem akarok alkoholt inni. Ezért aztán egyszerűen fogtam magam és eljöttem onnan.
Korán volt még, legalábbis ahhoz képest, ameddig máskor szoktam maradni. Nyolc felé járt az idő, de már sötétbe borult a város. A forgalom sűrű volt és sokkal több gyalogos is volt, mint amihez hozzá voltam szokva. A kabátomat szorosan összehúztam magamon, mert ezúttal nem melegített az ital. Egy szupermarket előtt elhaladva, eszembe jutott Maxnek tett ígéretem, így hát habozás nélkül bementem és megvettem a legjobb minőségű kutyakonzervet, valamint egy csomag jutalomfalatot is. Egyúttal vásároltam magamnak néhány csomag mikrózható készételt is, mert a gyomrom üres volt. Alkohol helyett ez alkalommal étellel akartam megtölteni. Elégedetten hagytam el a boltot.
Lassan, elmélázva sétáltam és próbáltam rájönni, hogy mi történhetett velem. Annál a bizonyos sikátornál akaratlanul is megálltam és csak bámultam. Aztán lassan, tétován elindultam befelé, mintha attól féltem volna, hogy valaki rám ugrik majd a sötétből. Nem bírtam levenni a szemem arról a pontról, ahol előző éjjel az az alak feküdt. Még mindig nem akartam elhinni, hogy valóság volt, ám álomnak túl élethű volt. És ott voltak azok a furcsa dolgok is, amik végig kísérték a napomat.
A kukás zsákokhoz értem, de persze nem találtam semmit. Minden normálisnak, hétköznapinak tűnt. Ám ekkor hirtelen a nagy fémkukák felől valami zajt hallottam és összerezzentem. Odakaptam a fejem, aztán a következő pillanatban már fel is lélegeztem. Csupán egy kóbor macska üldözött egy megtermett patkányt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és megdörzsöltem az arcomat, hogy kicsit felfrissítsem magam. Már épp ott akartam hagyni a helyet, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit. A zacskók között hevert. Először azt hittem, hogy egy pénzérme, ám miután lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem, döbbenten ugrottam hátrébb.
„Nem, ez nem lehet" - gondoltam magamban, majd izgatottan ismét lehajoltam és felvettem a tárgyat. Valóban egy érme volt, de nem akármilyen! A tenyeremben tartottam és egyre fényesebbé vált, a végén már majdhogynem izzott, de nem volt forró egyáltalán. Ám, ami miatt a leginkább lázba jöttem, azok a díszes motívumok voltak, amik ugyanúgy néztek ki, mint az ismeretlen alak páncélján lévők. Nem álom volt hát és nem is drog okozta hallucináció. Izgatott lettem, akár egy gyerek.
„De hová tűnhetett az a fickó?"
Körbe néztem, de senkit nem láttam a közelben. Gyorsan zsebre vágtam az érmét és meg sem álltam hazáig. Szinte futottam, hogy minél előbb haza érjek. Ott aztán lihegve csuktam be magam mögött az ajtót és a hátamat nekidöntve elővettem a furcsa kis tárgyat. Az izzása kissé alábbhagyott, de még mindig aranylón fénylett. Kisvártatva Max jelent meg és boldogan körbe ugrált. De aztán megtorpant, beleszagolt a levegőbe, majd egészen halkan morogni kezdett.
- Beléd meg mi ütött? - kérdeztem tőle, mire vakkantott egyet, aztán berohant a nappaliba. Ránéztem az érmére és tudtam, hogy az volt az, ami nem tetszett neki. Visszatettem a zsebembe azt a dolgot, aztán a konyhába mentem és megtöltöttem a kutyatálat a konzervvel, remélve, hogy Max megnyugszik, ha teletömi a bendőjét. Ezután beraktam a mikróba az egyik készételt, hogy aztán én is falatozhassak. Miután elkészültem, fogtam Max tálját meg a saját tányéromat és a nappaliba mentem.
- Tessék, öregem. Látod, nem felejtettem el. Remélem ízleni fog - mondtam és a kutya elé tettem az eledelét. Max óvatosan megszaglászta, majd habzsolni kezdte. Mosolyogva ültem a kanapéra és én is enni kezdtem. Sajtos makarónit ettem és hihetetlenül jól esett. Szinte már nem is emlékeztem arra, hogy mennyire lehet élvezni az ételt. Folyton csak magamba tömtem valamit, hogy ne legyek éhes, de nem igazán érdekeltek az ízek.
Miután befejeztem a vacsorát, elővettem a mobilomat és böngészni kezdtem az interneten. Ki akartam deríteni, hogy honnan származhat az érme és lehet-e köze ahhoz, hogy szupererős lettem és józan. Órákig kutattam különféle oldalakon. Próbáltam megtalálni a motívumokat az érméről a különböző szimbólumok között, sikertelenül. Aztán elolvastam rengeteg beszámolót olyan emberektől, akiket, állításuk szerint, földönkívüliek raboltak el, de egyik sem hasonlított ahhoz, ami velem történt. Sőt, egyikük sem lett erősebb és egyiküknek sem élesedett ki a hallása vagy változott meg a viselkedésük egyik napról a másikra.
Max közben odatelepedett mellém a kanapéra, én pedig kénytelen voltam feladni a kutatást. A telefonom órája teljesen érthetetlen módon, hajnali egy órát mutatott, ezért inkább úgy döntöttem, hogy megpróbálok aludni. Beállítottam az ébresztőt és csak remélni tudtam, hogy sikerül aludnom pár órát.
Nyugtalan voltam. Tudtam, hogy valami olyasmi történt velem, amire nem volt magyarázat. Ez akár egy izgalmas kaland is lehetett volna, ám én valamiért mégis aggódtam. Kezembe vettem újra az érmét és addig forgattam, vizsgálgattam, míg végül elaludtam.
Amikor felébredtem, Max még mindig az igazak álmát aludta mellettem. Megnéztem a telefonomon az időt. Pár perccel korábban volt, mint ahogy az ébresztőt beállítottam, ezért azt ki is kapcsoltam, nem volt rá szükség.
Felültem és egészen meglepő módon nem éreztem fáradtságot, pedig nem aludtam sokat.
Felvettem az érmét, a zsebembe raktam, aztán a fürdőszobába mentem. Lezuhanyoztam, tiszta ruhába bújtam, aztán fogat mostam. A tükörbe nézve most egy teljesen más ember tekintett vissza rám. Nem tűntem kialvatlannak, nem voltak karikák a szemeim alatt és egy alapos fésülködés után még a hajam is sokkal rendezettebbnek látszott.
Mire végeztem, addigra már Max is magához tért és a konyhában várt. Odaadtam neki, ami a konzervből megmaradt, aztán fogtam a cigimet és elindultam a kis udvar felé, de még az ajtó előtt megtorpantam. Ismét az a furcsa érzés kerített hatalmába, ami előző este megállított az ivásban. Ezúttal a dohányzásról gondoltam azt, hogy nincs rá szükségem, de mégis olyan idegen volt ez az érzés.
„Márpedig azért is elszívom a reggeli cigimet." - gondoltam és határozottan kiléptem az udvarra. Hideg volt, de nem érdekelt. Ellent akartam mondani annak a belső hangnak. Elővettem egy szálat és rágyújtottam. Jó nagyot szívtam belőle, de ahogy a füst leért a tüdőmbe, úgy elkezdtem köhögni, mintha az lett volna életem első szál cigije. Azt hittem, hogy ott helyben megfulladok. Borzalmas érzés volt. Eltűnődve nézegettem a meggyújtott szálat, aztán dühösen a földhöz végtam és eltapostam. Visszamentem a lakásba, de ahogy beléptem, Max morogni kezdett.
- Na, és most mi a bajod? - kérdeztem mérgesen. Nem elég, hogy meg kellett fosztanom magam a nikotintól, de még a kutyám is megbolondult. Leguggoltam és szólítgatni kezdtem. Meg akartam simogatni, hogy megnyugodjon, de behúzta a farkát és szinte remegett. Nem értettem, miért viselkedett úgy, de az istennek nem akart oda jönni hozzám.
Végül feladtam a próbálkozást. Felvettem a kabátomat, ám ahogy kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek, hirtelen Max jelent meg mögöttem és ugatni kezdett.
- Késő bánat, pajti. Mennem kell.
Ám nem hagyta ennyiben a dolgot. Óvatosan a szájába fogta a kabátom ujját és elkezdett visszafelé húzni. Soha nem csinált még ilyet. Kezdtem attól tartani, hogy nem csak nekem, hanem a kutyámnak is elment az esze.
Lehajoltam hozzá, kivettem a szájából a kabát ujját, aztán gyengéden megveregettem az oldalát.
- Este jövök - mondtam neki, aztán elhagytam a lakást.
Aznap még korábban értem az építkezésre, valószínűleg azért, mert nem álltam meg Lou-nál. Csupán odaköszöntem neki és egyenesen a metróállomásra mentem. Nem akartam kávét inni és éhes sem voltam.
Már rég átöltöztem, mire a többiek megérkeztek. Steve képét látva majdnem hangosan elnevettem magam. Szegény kölyök biztosan azt hitte, hogy valami komoly baj volt velem, de nem szólt semmit. Köszönt, aztán átöltözött ő is, de közben a szeme sarkából figyelt. Mintha azt várta volna, hogy mikor húzok elő egy üveg vodkát és térek vissza régi önmagamhoz.
Ugyanazzal a két fickóval lettünk beosztva aznap is. Úgy látszott Crawford elégedett volt a munkánkkal, persze oda is tettük magunkat. Jól haladtunk és jól össze tudtunk dolgozni.
Ebédidőben aztán egymást ugratva másztunk le az épületről. Amikor leértünk, hirtelen egy furcsa, feszülő, majd egy pattanó hangra lettünk figyelmesek. Emberek kezdtek kiabálni, de olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogtuk, hogy mi történik. Az egyik daru éppen egy acélrudat emelt a magasba, amikor a rudat tartó vastag drót egyszer csak remegni, enyhén hullámzani kezdett az egyik oldalon, majd megadva magát a feszültségnek, elpattant. A darus nem tudta elég magasra emelni ahhoz, hogy ne legyen baj. A pillért már csak az egyik oldalán tartotta a drót és a szakadás következtében lengeni kezdett. Gyorsan, nagy lendülettel közeledett éppen egy munkás felé, aki pár méterrel előttünk állt. A férfi a félelemtől megmerevedett, nem mozdult, én pedig gondolkodás nélkül futni kezdtem felé és az utolsó pillanatban félre löktem őt az elszabadult pillér elől, ami így engem talált el.
Pillanatok alatt történt mindez, de mégis úgy láttam a történéseket, mintha egy lassított felvételt néztem volna. Amikor láttam, hogy tragédia lesz, tudtam, hogy cselekednem kell. Emlékszem a pillanatra, amikor ellöktem azt a férfit, a következő másodpercben pedig egy kemény, óriási ütést éreztem és több métert repültem. A földön feküdtem és olyan volt, mintha a testem nem létezett volna többé. Viszont ezután néhány másodperccel, úgy éreztem, hogy lángba borultam. Mindenem fájt, hirtelen elviselhetetlenné vált a létezés is, és nem tudtam mozdulni, de nem is akartam. Láttam a fehér, fodros felhőket, ahogy békésen úsznak a kék égen és én is békességet éreztem. Aztán aggódó, félelemmel teli arcok jelentek meg, de nem hallottam mit mondtak. Becsuktam a szemem és aztán már csak a sötétség létezett.