Felemelkedés

10.

Másnap apám újra bement a városba, de én nem tartottam vele. Bevallom, féltem, hogy meglátom a fekete szemű recepcióst vagy, hogy újra hangokat hallok.
Apám aggódó tekintetét látva, gyorsan közöltem vele, hogy a város helyett inkább sétálnék egyet az erdőben.
- Ó, az remek ötlet! - mondta mosolyogva. - Néha én is teszek egy nagy sétát. Mindig megnyugtat a csend és a békesség, ami körülvesz ott. Nos, akkor a későbbi viszontlátásra!
Megcirógatta Max fejét és már ott sem volt. Az ablakból néztem, ahogy beül a furgonba és elhajt. Nem tudom miért, de jól esett egy kis magány. Talán már túlságosan is elszoktam az emberektől, apám kedvességével pedig nehezen birkóztam meg. Főleg azért, mert a bűntudatom nem engedte.
Miután Max-szel kettesben maradtunk, vettem egy frissítő zuhanyt, majd melegítőbe bújtam.
- Gyere, pajti! - szóltam a kutyának és kimentünk a házból. Vettem pár mély levegőt es hagytam, hogy a friss levegő átjárja a tüdőmet. Szinte fájt, de mégis jól esett. Hiába volt angyali erőm, az acélpillér ütését még mindig éreztem.
December eleje volt, de szerencsére még nem esett le a hó. A talaj ugyan kemény volt a fagytól, de ez nem tartott vissza. Körbe néztem, hogy merre is indulhatnék. A háztól egy földút vezetett el a főútra, ezért biztos voltam benne, hogy nem arra fogok indulni. Megkerültem hát az épületet, nyomomban a kutyával és egyenesen bevetettem magam az erdőbe. Mindenhol fák magasodtak körülöttem és, ahogy egyre beljebb haladtam, egyre inkább éreztem az apám által említett csendet és nyugalmat.
"Remélem visszatalálok majd" - gondoltam magamban, aztán elmosolyodtam. Abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha ott kellene élnem, mint egy vadember. A levegő csípősen hűvös volt, de aznap tiszta volt az égbolt és a Nap sugarai áttörtek a csupasz fák ágai és a magas, örökzöld fenyők között, csodálatos látvánnyal örvendeztetve meg engem. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha nem is a Földön lettem volna, hanem az angyalok között. Nem lepődtem volna meg, ha az egyik fa mögül elősétált volna az egyik arkangyal.
Egy idő után elértem egy ösvényig. Úgy döntöttem, hogy követem azt az utat és kiderítem merre visz. Legalább további negyven percet gyalogoltam, de megérte. Az ösvény egy magas, kiálló sziklához vezetett. Óvatosan felmásztam rá és a látvány szinte mellbe csapott. Lent a mélyben egy folyó kanyargott, körben pedig fenyőktől zöldellő hegyek magasodtak, ameddig a szem ellátott. Olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha.
"Bárcsak tudnám hogyan működnek azok a francos szárnyaim!" - gondoltam magamban. Abban a pillanatban igazán szerettem volna, ha tudtam volna repülni.
"Vajon, ha leugranék, akkor kinyílnának és repülnék vagy a folyóba, a sziklák közé csapódnék?"
Lenéztem a szédítő szakadékba és úgy döntöttem, hogy inkább nem próbálom ki. Először az erőmet kellett visszanyernem.
Leültem a sziklára, Max pedig mellém telepedett. Tökéletes nyugalom vett körül. Becsuktam a szemem és a természet hangjait hallgattam: az alattam futó folyót, a madarakat és persze a mellettem szuszogó kutyát. Annyira belefeledkeztem abba a kellemes állapotba, hogy észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő. A korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy ideje volna visszatérnem a házba.
- Gyere barátom! - szóltam Maxnek miközben felálltam, aztán elindultunk visszafelé. Visszatérve az erdőbe lassan futni kezdtem. Minél előbb vissza akartam nyerni az energiámat és úgy gondoltam, hogy a futás segíthet. Néhány percig egészen jól bírtam, de aztán szúrni kezdett az oldalam, ezért megálltam pihenni. Max is megtorpant és értetlenül nézett rám.
- Tudom, tudom... - lihegtem. - Elhiszem, hogy te jobban bírod, de én mindjárt összeesek.
A németjuhász izgatottan toporgott. Ő ment volna tovább, de én úgy éreztem, hogy az is csoda lesz, ha sétálni bírok. Ám ekkor újra megszólalt az a bizonyos belső hang és rávett, hogy ne adjam fel. Ismét elindultam. Először csak sétáltam, majd lassú kocogásra váltottam, aztán egyre szaporábban szedtem a lábaimat és a végén már szinte sprinteltem. Élveztem, ahogy a hűs levegő végig suhant az arcomon, ahogy gyorsan és tökéletesen kerülgettem a fákat, átugrottam kidőlt rönköket. Megállíthatatlannak, hatalmasnak, erősnek éreztem magam és húsz perc múlva már apám házánál voltam. Amikor megálltam, azt hittem , hogy kiugrik a szívem a helyéről, a tüdőm égett és fájt, a ruhám pedig szinte teljesen átázott az izzadtságtól, de mégis jól érzés volt.
A következő napokban aztán minden reggel elfutottam a sziklához. De ezzel nem volt vége az edzésnek. Egy napon úgy döntöttem, hogy megpróbálok felemelni egy farönköt. Nagy meglepetésemre egyből sikerült. Onnantól kezdve az izmaimat így erősítettem. Örültem, hogy rátaláltam arra a helyre és senki nem látta, hogy mit műveltem ott. Elég furcsán vette volna ki magát, ha valaki rajta kapott volna, amint egy hatalmas farönköt emelgetek a magasba.
Napról napra erősebbnek és energikusabbnak éreztem magam. A futások alkalmával simán tartottam az iramot Maxszel, nem tudott lehagyni. A hallásom is sokkal jobban kiélesedett. Hallottam, ahogy az erdő apró állatai mászkáltak az avaron vagy a fákon, sőt néha mintha emberi hangot sodort volna felém a szél. Biztos voltam benne, hogy valahol egészen közel egy turista ösvény futott. Be kell valljam, kezdtem élvezni a szupererőmet. Csupán egy valami zavart: hogy nem tudtam használni a szárnyaimat. Fogalmam sem volt, hogy tudnék-e egyáltalán repülni a Földön, mindenesetre reménykedtem benne, hogy egy napon rájövök majd a használatára.
Az angyalok által rám szabott feladaton nem gondolkoztam. Szinte semmit nem árultak el róla, ezért teljesen fölöslegesnek tartottam rágódni rajta. Azzal nyugtattam magam, hogy talán soha nem is fogják igénybe venni a segítségemet, de az érmét azért mindig magamnál hordtam.
Sok-sok év után végre ismét kezdtem élvezni az életet. Nem bántam meg, hogy a Montana-i hegyekbe mentem, hiszen megtaláltam a nyugalmam ott.
Ám ez a nyugalom sem tartott sokáig.
Már vagy két hete ott laktam apámnál, aki úgy tűnt egyáltalán nem bánta a dolgot. Örült, hogy visszakapta a fiát, én pedig örültem, hogy kezdett visszatérni szemeibe a csillogás. Közeledett karácsony és lázas készülődésbe kezdett, én meg azon imádkoztam, hogy legalább még pár napig ne havazzon. Szerettem kimozdulni, de a hó nagyban megnehezítette volna a dolgom.
Egy szép, verőfényes napon, a szokásos reggeli edzésemhez készülődtem, de Max kedvetlennek látszott. Csak feküdt az ágyon és bús szemeivel engem figyelt, ahogy éppen a cipőmet kötöttem be. Nem tetszett a viselkedése, hiszen általában ilyenkor már türelmetlenül az ajtónál szokott ülni.
- Csak nem beteg vagy? - kérdeztem tőle és leültem mellé az ágyra. A fejét rögtön az ölembe tette és a kezemet kezdte nyalogatni. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Nem tűnt betegnek, ezért felálltam és az ajtóhoz mentem.
- Na, ne kéresd magad! Gyere!
Erre aztán nagy kelletlenül leugrott az ágyról és jött velem. Kint a szabadban végül visszatért a jókedve és ugyanúgy futott mellettem, ahogy szokott.
A sziklánál elvégeztem a szokásos napi edzésemet egy farönkkel, de alighogy letettem a rönköt, Max morogni kezdett. Azonnal eszembe jutott a recepciós a fekete szemével. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, de hiába néztem körbe, senkit nem láttam.
- Nyugodj meg, nincs itt senki! - mondtam a kutyának, miután leguggoltam mellé, de ő továbbra is csak azt a pontot bámulta, ahol az ösvény véget ért és továbbra is halkan morgott. Én is fülelni kezdtem és ekkor, mintha egy autó járó motorját hallottam volna valahonnan a távolból. A hangra koncentráltam és kisvártatva léptek zaját hallottam, egyre közelebb és közelebb.
"Ketten vannak" - gondoltam magamban a léptekből ítélve. Egyre feszültebbé váltam, ahogy ott vártam, hogy felbukkanjanak. Nem tudom milyen messze lehettek, de egyre tisztábban hallottam, ahogy a bakancsok apró gallyakat törtek össze.
"Talán csak turisták."
Leültem a sziklára és odahívtam Maxet is. Úgy helyezkedtem el, hogy rálássak az ösvényre, de mégis úgy tűnjön, mintha önfeledten élvezném a természet szépségét.
Legalább tíz perc eltelt, mire feltűnt két alak. A vadőrök bézs színű egyenruháját viselték. Úgy tűnt, mintha véletlen tévedtek volna arra, de nekem rossz érzésem támadt. Ráadásul Max is egyre csak morgott.
A magasabb, idősebb férfi odasúgott valamit fiatal, rókaképű társának, majd közelebb jött.
- Jó napot, uram! - szólt mosolyogva. - Remélem nem tévedt el. Ez a terület nem turistáknak való. Ha nem talál vissza, mi segítünk visszajutni az ösvényre.
- Nem, köszönöm. - válaszoltam, miközben felálltam és lemásztam a szikláról. - Ismerem ezt a helyet.
Ekkor már ott álltam közvetlenül a vadőr előtt. Alaposan szemügyre vettem az arcát, de nem láttam semmi különöset. A szemei sem voltak feketék.
"Talán tényleg csak két vadőr."
Kezdtem megnyugodni. Talán csak túlságosan gyanakvóvá váltam és már mindenkiről azt képzeltem, hogy fekete szemű szörny. De ekkor a fiatalabb őr is odasétált hozzánk és ettől rossz érzésem támadt. Fenyegetve éreztem magam, ahogy ott álltak előttem és elzárták az utat.
- Szép kutya - mondta a fiatal, én pedig Max elé álltam, hogy megvédjem, ha kell. Az idősebb férfi ekkor megveregett társának a karját, hogy magára vonja a figyelmét.
- Gyere, hagyjuk az urat.
A fiatal erre röhögni kezdett, aztán megfordultak és elindultak. Ám még hallottam, ahogy a rókaképű odaszólt a másiknak.
- Az apjának már úgyis annyi, nem igaz?
"Mi? Mi az, hogy az apámnak annyi?" - gondoltam magamban értetlenül. Utánuk léptem és megragadtam azt, amelyik az apámat említette. Szinte nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Jeges félelem töltött el, de ugyanakkor dühös is lettem.
"Mi a francot szórakoznak ezek ketten?"
- Mit mondtál az előbb? - kérdeztem a suhanctól, de a következő pillanatban megtorpantam. Mindketten felém fordultak és legnagyobb rémületemre a szemük teljesen fekete volt. Gonosz vigyor terült el az arcukon, majd egymásra néztek és alig láthatóan bólintottak. Úgy látszott Max felkészült a támadásra, mert azonnal nekiesett a rókaképűnek, de az egyetlen suhintással megszabadult tőle. A németjuhász méterekkel arrébb az avarban ért földet, de szerencsére nem esett baja. Az idősebb vadőr közben engem vett célba. Keményen a hasamba öklözött, aztán az arcomat vette célba. Az ütésektől megtántorodtam és megbotlottam egy vastag fa darabban. A földre zuhantam, de nem maradt időm felkelni, mert a démon, aki azt a férfit megszállta, fölém kerekedett és további ütéseket vitt be. Az agyam zúgott és kétségbeesetten gondolkoztam azon, hogy hogyan is szabadulhatnék. Próbáltam kivédeni az ütéseket, amennyire csak tudtam, de a démon sokkal erősebb volt nálam.
"Ez lenne hát a vég?" - gondoltam elkeseredetten, de ekkor megszólalt az a belső hang.
"Ne add fel! Küzdj!"
Éreztem, ahogy az egész testem feltöltődik. Az ütések kevésbé tűntek erősnek és ez reményt adott. Elkaptam a férfi karját és csavartam egyet rajta. A démon fekete szemei erre elkerekedtek. Ezt kihasználva még jobban kicsavartam a karját, mire fájdalmában legurult rólam. Éreztem, ahogy a vérem végig csorog a fejemen, de nem törődtem ezzel, mert a fiatalabb őr is nekem támadt hátulról. Szerencsére Maxet békén hagyta, hiszen nem érte jöttek.
A tarkómat vette célba az ökleivel, de én fürgén elhajoltam előle. Ekkor láttam meg a földön azt a vaskos fadarabot, amiben megbotlottam.
"Tökéletes lesz."
Könnyedén felkaptam és, ahogy fordultam, lendületből egy hatalmasat vágtam az éppen felkelő idősebb férfi képébe. Egy pillanatra még én is lemerevedve néztem, ahogy métereket repült, majd nekicsapódott egy fának és élettelenül terült el. Nem voltam biztos benne, de mintha egy fekete árny hagyta volna el a vadőr testét, majd szertefoszlott.
Ezután a figyelmemet a másik démon felé fordítottam. Kevésbé tűnt magabiztosnak, miután a társával végeztem és én ezt gyorsan ki is használtam. Újra lendítettem a fadarabot, de ellenfelem elkapta az egyik kezével és megállította az ütést. Farkasszemet néztünk pár pillanatig, aztán a férfi elvigyorodott.
- Az apádat már úgysem mented meg! - mondta rekedtes, mély hangon, majd nevetni kezdett.
- Mit akartok tőle? - kérdeztem dühösen. A vérem száguldott az ereimben, a szívem pedig hevesen vert, de mégis olyan erőt éreztem, hogy ott helyben ketté tudtam volna tépni a férfit.
A démon nem válaszolt csak nevetett, mire én a szabad kezemmel, amilyen erősen csak tudtam, bevittem egy ütést a gyomrába. Ugyanúgy, mint a társa, ő is messzire repült és csak méterekkel távolabb zuhant le. Nem érdekelt, hogy életben maradt-e. Odarohantam Maxhez, aki még mindig a földön feküdt. Amint megérezte a közelségemet, felkelt és nyalogatni kezdte a kezem.
- Nyomás, pajti! Futás! - kiáltottam és mindketten őrült tempóban rohanni kezdtünk.
Csak arra tudtam gondolni, hogy apám bajban van. Nem akartam őt is elveszíteni! Meg kellett mentenem!
"Azok a rohadt szárnyak igazán jól jönnének most!" - szitkozódtam magamban.
Kiértünk egy tisztásra, ahol kevésbé volt egyenetlen a talaj, gyorsabban tudtunk haladni.
- Repülni akarok! - kiáltottam mérgesen és éreztem, ahogy a kétségbeesés alattomosan kúszik fel a torkomba. Futás közben megpróbáltam a szárnyaimra koncentrálni. Elképzeltem, ahogy kinyílnak és felszállok. Ekkor a szemem sarkából, mintha valami villanást láttam volna. Oldalra néztem és majdnem felkiáltottam.
" A szárnyaim!"
Egy pillanatra megálltam. A napfény megcsillant a hófehér tollakon, ahogy óriási szárnyaim büszkén és feszesen meredeztek felfelé. Tudtam, hogy ezentúl nem lesz gond a használatával. Repülni fogok!
- Max, menj haza! - utasítottam a kutyát, aztán nekifutottam és lassan felemelkedtem a földről. Éreztem, ahogy a hátamon az izmok mozgásba lendültek, éreztem minden szárnycsapást. Elmondhatatlanul csodás és hihetetlen volt!
Max ott ugrált alattam, nem értette mit kerestem a levegőben, de aztán futni kezdett, én pedig egyre magasabbra emelkedtem, jóval a fák fölé. Egy békésebb helyzetben biztosan kiélveztem volna a pillanatot, de akkor csupán egyetlen cél vezérelt: minél előbb apám házához érni.
Egyre gyorsabb iramban szárnyaltam. A hűvös levegő csípte az arcomat és a gyors tempó miatt lélegezni is alig tudtam, de hajtottam magam. Az sem érdekelt, hogy bárki megláthatott volna.
Pár perc múlva aztán megláttam apám házát a távolban, ahogy megbújt a fák között. Egyenesen arra vettem az irányt és a közelébe érve szélsebesen ereszkedni kezdtem. Az utolsó pár métert már szinte zuhanva tettem meg, de csodával határos módon egy karcolás nélkül, talpra érkeztem. A szárnyaim azonnal összecsukódtak a hátam mögött, de továbbra is láthatóak maradtak.
Nem vesztegettem az időt. Felrohantam a lépcsőn a verandára és nagy lendülettel benyitottam, ám rögtön meg is torpantam. Néhány méterrel előttem, a nappaliban, apám ült egy széken, hátrakötött kezekkel és rémült tekintettel. Mögötte egy idegen férfi állt, aki ugyanolyan vadőr egyenruhát viselt, mint a másik kettő az erdőben. A negyvenes évei közepén járhatott, de már erősen kopaszodott és több napos borostát növesztett. Már meg sem lepődtem azon, hogy a szemei feketék voltak, mint egy feneketlen lyuk.
- Engedd el őt! Neki ehhez semmi köze! - mondtam, de a démon nevetni kezdett.
- Valóban - mondta azon az ismerős, rekedt hangon, ami egyre inkább csak undort váltott ki belőlem. - De hozzád köze van és nekem ez éppen elég!
- A két cimboráddal végeztem - szólaltam meg újra, abban bízva, hogy ez eléggé eltereli a figyelmét ahhoz, hogy egy pillanatra megfeledkezzen apámról és kitaláljak valamit, hogy távolabb csalogassam tőle. De a tervem nem vált be.
- Gratulálok. Amúgy is csak láb alatt voltak. Két semmirekellő, gyenge démon.
Ismét nevetésben tört ki, én pedig szitkozódtam egy sort magamban. Ki kellett találnom valamit, de teljesen leblokkoltam. A félelem, hogy apám a markában volt, legyőzött.
- Ereszd el őt! Én kellek neked, nem ő!
- Ne, fiam! Menekülj! - kiáltotta apám és ekkor döbbentem rá, hogy ő már tudta mi fog következni. Ő csak engem akart biztonságban tudni, ez volt neki a legfontosabb.
A démon látta rajtam a tehetetlenséget és ez még inkább feltüzelte.
- Nem, Frank Williams - mondta egy ördögi mosoly kíséretében. - Mi később küzdünk meg egymással. De hagyok neked egy emléket, amit garantáltan soha nem fogsz elfelejteni. Magammal viszem az öreg lelkét a pokolba! - kiáltotta, mire apám rémültem nézett fel rá. Ekkor a démon megragadta a fejét, mosolyogva rám nézett, majd egyetlen gyors mozdulattal kitörte a nyakát.
- Ne! Nem! - ordítottam és előre lendültem. Ekkor a vadőr összeesett, mintha elájult volna és egy fekete árny emelkedett fel a mellkasából. Az árny tett még egy kört felettem, majd eltűnt.
Mire odaértem, már csak apám élettelen, ernyedt testét tarthattam a karjaimban.