Felemelkedés

16.

A megláncolt férfi továbbra is csak nevetett, mintha tudta volna, hogy ezzel feldühít. Pedig nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy dühösnek lát, de túlságosan is érzékenyen érintett apám elvesztése. Azt pedig már képtelen voltam elviselni, hogy a démon ezzel viccelődjön. Ám épp mielőtt kitört volna belőlem a felháborodás, Bianchi atya mellettem termett és a karomra tette a kezét.
- Ne engedd, hogy az elmédbe hatoljon! - mondta halkan. - Erősnek kell lenned, különben nem tudod legyőzni! Ne feledd, minden hamis, amit mond!
A papnak igaza volt. Nem engedhettem, hogy a démon félrevezessen,hogy az agyamba férkőzzön. De túlságosan bizonytalan voltam. Azt sem tudtam, hogyan győzhetném le, hiszen még egyszer sem küzdöttem meg egy démonnal sem. Vagy ők szöktek meg előlem vagy én előlük.
A papok egy pillanatra sem hagyták abba a kántálást. Talán nekem is ezt kellene tennem? Biztosan nem. Ezt az ötletet gyorsan elvetettem. De akkor mégis mit csináljak?
Megtapogattam a táskában lévő kardot, amit Michaeltől kaptam. Talán ez lesz a megoldás. Talán egyszerűen csak le kellene szúrnom az előttem ülő öt embert és meg is oldódna a probléma. Ám volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ennyire egyszerű a dolgom.
A papok várakozásteljesen néztek rám, hamarosan elő kellett állnom valami használható tervvel. Ám teljesen leblokkolt az agyam. Mégis mit kezdjek öt megláncolt emberrel? Eddig csak a középen ülő, erősen német vonásokkal rendelkező, szőke férfi nézett rám és szólt hozzám. A többiek arcát még nem is láttam, mert mindannyian lehajtották a fejüket. Elhatároztam, hogy a szőke férfival kezdem a sort. Két lépést tettem felé, mire hirtelen mindannyian felemelték a fejüket és egyenesem rám meredtek. Elég félelmetes volt, de legalább megnézhettem őket magamnak. Az egyik férfi valamelyik arab országból származhatott, sötét bőre, sötét szeme és sötét haja miatt. A ruhái szinte mind rongyosak és pirosak voltak. Gonosz vigyor terült el az arcán, csak úgy, mint a másik négynek. Mellette egy nyakiláb, kopaszodó, szürke öltönyös ember ült, aki a szemüvegén keresztül meredt rám zöld szemeivel. Mellette ült a szőke férfi, akit magamban csak németnek neveztem el. A sorban következő ismét csak arabnak tűnt. Ugyanolyan sötét bőr, haj és szem jellemezte, mint a legelsőt, de leginkább a ruházata árulta el. Az arabok jellegzetes fehér ruháját viselte, amit, ha jól tudom szobnak neveznek. Piros kendő volt a fején, amit fekete pánttal rögzített. Ő is engem nézett, akárcsak az ötödik ember, akinek világos, szinte tejfehér bőre, világos szőke haja és rikító kék szeme volt. Őt orosznak néztem, ezért így is neveztem el. Egy kék kantáros munkásruhát viselt és sáros bakancsot.
Végig néztem az előttem ülő embereken, de nem láttam semmi közöst bennük, azon kívül, hogy még mindig engem bámultak. Néhányuk jómódúnak tűnt, néhányuk szegénynek.
Egy újabb lépést tettem feléjük, mire a rongyos ruhát viselő arab megszólalt. Rekedt, mély hangja volt és, mintha nehezen formázta volna a szavakat.
- Gyere csak közelebb, félangyal!
Ezután a kopaszodó vette át a szót.
- Hadd nézzelek meg jobban magamnak!
- Nem hiszem, hogy nehéz dolgom lesz veled - mondta a német.
- Csodálkozom , hogy a hatalmas angyalok ennyire naívak - szólalt meg a másik arab.
Majd az orosz fejezte be.
- Te akarsz legyőzni engem? Jó mulatság lesz!
Én csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi történik. Mintha egy démon beszélt volna az öt emberen keresztül. Ahogy erre gondoltam, rájöttem, hogy ez valószínűleg így is volt. Tehát igazából egy ellenfelem volt, nem öt. Ez csupán elterelő hadművelet volt, ami egy kis megnyugvással töltött el.
Visszahátráltam Bianchi atyához.
- Talán jobb lenne, ha önök mind elhagynák a termet - súgtam oda neki. Nem akartam közönség előtt intézni ezt, főleg azért, mert még mindig nem volt tervem a démon ellen.
- Nem lehet - mondta halkan a pap. - A latin szöveg, amit a társaim kántálnak, gyengíti a démont, még ha nem is látványosan. Higgye el, enélkül esélye sincs!
Be kellett látnom, hogy igaza volt. A kántálás egy pillanatra sem maradt abba és ennek hatására mintha néha meg-megrándult volna egyik-másik férfi arca. Nem tűnt túl nagy segítségnek, de több volt, mint a semmi.
"Legfeljebb majd ők leírják a halálomat valami titkos dokumentumba és nem múlok el nyomtalanul. Már, ha túlélik." - gondoltam keserűen, aztán ismét tettem néhány lépést a foglyok felé. Gonosz, széles mosollyal néztek rám és ekkor vettem észre igazán, hogy az arckifejezésük mennyire idegen. Mintha két lélek küzdött volna egy testben.
"Ezeknek a megszállt embereknek a lelke fogságban van a saját testükben!" - döbbentem rá. Visszanéztem Bianchi atyára, aki mintha sejtette volna, hogy milyen felfedezésre jutottam, odajött hozzám.
- Most ne embernek nézze őket! - mondta. - Arra gondoljon, hogy ezek gonosz lények és az a legfontosabb, hogy visszaküldje őket a pokolba!
- De ezek ártatlan emberek! - makacskodtam. - Nem fogok embereket ölni!
- Ártatlannak nem mondanám őket. A démonok könnyebben szállnak meg gonosz embereket. Le merem fogadni, hogy boldogan adnák át a testüket a démonnak, ha tudnák mi történik éppen velük. Ezek az emberek nem ártatlanok! Nézze! A rongyos ember bombákat szerelt a testére, amikor elfogtuk. Néhány percen múlt, hogy nem ölt meg sok-sok ártatlan lelket. A mellette ülő férfit Thaiföldön kaptuk el, amint egy prostituáltat fojtogatott a szállodai szobájában. A középső férfi az édesapját készült megölni, hogy végre övé lehessen a családi cég és a vagyon. Az arab úr a lányát készült eladni egy jóval idősebb embernek. Mondhatnánk, hogy ez megszokott dolog arrafelé, ám a vásárló a lány nagyapja lett volna. Az a munkásember pedig, nos, őt nem sikerült megállítanunk. Sajnos elkéstünk, így megölte a legjobb barátját munka közben, majd balesetnek álcázva a dolgot, segítségért rohant. Persze a barátja addigra már rég halott volt. És tudja mindezt miért? Egy lányért, akibe évek óta szerelmes volt, ám az a barátját választotta. Miután végzett a szerencsétlen férfival, elment a kocsmába és félájultra itta magát. Ezután felkereste a lányt, megerőszakolta és végzett vele is.
Tátott szájjal hallgattam, amit Bianchi atya mondott és teljesen összezavarodtam.
- Mindez azelőtt történt, hogy megszállta őket a gonosz? - kérdeztem.
- Nem, de nem ez a lényeg!
- Dehogynem ez a lényeg! Hiszen akkor valójában nem ők akarták elkövetni ezeket, hanem a démon!
A pap szemöldökét összehúzva, mérgesen nézett rám. Azt hiszem, kezdte elveszíteni a türelmét.
- Nincs erre időnk, Frank! Minden perccel egyre nő a hatalma a gonosznak! Gondolkozzon! Maga szerint egy jó embert rá lehetne venni bármi ilyesmire? Maga el tudná adni a lányát? Vagy meg tudná ölni a saját édesapját?
Bianchi atya ezzel célba talált. Magam előtt láttam Amy ártatlan arcát, apám szomorú mosolyát és úgy éreztem, hogy menten megszakad a szívem. Dehogy lennék képes bántani őket! Előbb vetnék véget a saját életemnek! Bárcsak újra láthatnám őket! Le kell győznöm a démont!
Beláttam, hogy a papnak igaza volt. Engem senki nem tudott volna kényszeríteni ilyesféle aljasságra, mint, amit ezek az emberek készültek véghez vinni.
- Rendben - bólintottam. - Kántáljanak hangosabban!
Konkrét tervem még mindig nem volt, de hirtelen, mintha egy belső hang vezetett volna. Odaálltam az öt ember elé, akik ismét rám villantották tekintetüket. A rongyos arab fél szemmel a papokat nézte, mintha a hangosabb, egyre intenzívebb latin szöveg zavarta, elterelte volna a figyelmét.
- Frank Williams - szólalt meg a német. - Szóval te vagy az angyalok egyetlen reménye! Akkor kezdj neki! Hadd lássam mit tudsz!
Megtapogattam az oldalamon lógó táskát és benne a kardot, de az a bizonyos belső hang azt súgta, hogy nem az lesz a fegyverem. Odaléptem a szőke férfi elé, rátettem a homlokára a kezem és legnagyobb meglepetésemre latin szavak törtek elő a számból. Együtt mondtam a szöveget a papokkal, de mintha az én hangom erősebb, túlvilágibb lett volna az övéknél. A szőke férfi arca néhány másodpercig mozdulatlan maradt, majd megrándult, eltorzult, mintha nagy fájdalmai lennének.
Feléledt bennem a remény. Talán nagyobb az erőm, mint gondoltam. Ám a következő percben az orosz férfi nevetni kezdett.
- Szép próbálkozás! De ne feledd, rajta kívül van még másik négy szolgám! És őt is visszakapom, amint leveszed róla a kezed!
Kétségbeesetten néztem Bianchi atyára.
- Ne hallgasson rá! Folytassa! - kiáltotta a pap. Mivel nem volt más választásom, folytattam a ráolvasást. Még a szemeimet is becsuktam, annyira koncentráltam. És ekkor eszembe jutott valami. Egy jelenet, amikor Michael odaadta nekem a kardot. Eszembe jutott, hogy kaptam tőle mást is, ami mindvégig ott lógott a nyakamban.
"Ez lesz a legjobb fegyvered a démonok ellen." - idéztem fel, amit az arkangyal mondott.
"Itt az ideje kipróbálni a csodafegyvert." - gondoltam és elvettem a kezemet a szőke férfi fejéről. Rögtön nevetésben tört ki. A démon újra átvette a hatalmat az ember felett, de a következő másodpercben elhalkult és kerek szemekkel, szinte ijedten nézett rám. A kezemben fogtam a gyönyörű, kövekkel kirakott arany keresztet és a férfi felé fordítottam. Éreztem az erőt, ami a feszületből áradt. Vagy belőlem jött ez a szinte tapintható energia? Nem tudtam volna megmondani.
Odatartottam a keresztet közvetlenül a német arca elé. Elfordította a fejét, mintha rosszul lenne a látványtól, majd öklendezni kezdett. Először azt hittem, hogy a démon csak szórakozik és már vártam, hogy újra nevetni kezdjen, de néhány pillanat múlva a szőke férfi kidobta a taccsott. Undorodva néztem a cipőm orrát, amit beterített valami furcsa és nyúlós, szürke hányás. Visszanéztem az előttem ülő emberre és láttam, hogy a szemei fennakadtak és az egész teste rázkódott, mint, akinek epilepsziás rohama van éppen. Megijedtem, hiszen az emberben nem akartam kárt tenni, és tudtam, hogy nem hagyhatom abba, amíg a démon el nem hagyja a testet. Újra belekezdtem a latin szöveg kántálásába, közben egyre közelítettem az arany kereszttel a férfi arcához. A másik négy fogoly félve, feszültséggel telve nézte az egész jelenetet. A kántálás egyre hangosabb lett, még a falak is mintha beleremegtek volna. Aztán hirtelen odanyomtam a feszületet a német homlokához. A bőre sistergő hangot hallatott, én pedig égő hús szagát éreztem. Egy pillanatra a gyomrom is felfordult, de erőt vettem magamon és nem hagytam abba. Az öt férfi egyszerre kezdett sikítani, de olyan hangon, amilyet még életemben nem hallottam. Mint, amikor a víz felforr a teáskannában és ez keveredik egy olcsó horror film női szereplőjének sikolyával. Nem evilági, félelmet keltő hang volt. De nem hátráltam meg. Egészen addig folytattam, amíg a férfi el nem ájult. Ekkor, mintha valami fekete füst hagyta volna el a testét és szállt át a gazdag arab úrba.
- Gyorsan, atyám! Vigye el innen ezt az embert! - kiáltottam a papnak, aki két társával együtt gyorsan eloldozta a férfit. Csak ekkor vettem el a homlokáról a keresztet, ami egészen mélyen beleégett a bőrébe.
"Ezt egy életen át viselni fogja, de legalább életben van."
Nem volt időm megvizsgálni, hogy milyen állapotban volt a férfi. Sietve odaléptem az arab férfihoz és elölről kezdtem az egészet. Odaérintettem a fejéhez a keresztet és mormoltam a latin szöveget. A férfi próbált küzdeni, el akarta fordítani a fejét, de ekkor erősen megmarkoltam a nyakát a másik kezemmel és igyekeztem tartani. Szerencsére jól meg volt láncolva, így kevésvbé tudott ficánkolni. Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott fölötte a szöveget ismételve, de egyszer csak ugyanazt a sikolyt hallottam, majd láttam a fekete füstszerű dolgot, ahogy távozott az emberből, majd bele szállt az öltönyös férfiba. Odaléptem hozzá és ismét belevágtam. Hosszú órák teltek el így, míg végül már csak az orosz férfi maradt. A démon már csak az ő testét uralta, de éppen ezért sokkal erősebb volt.
-Nehogy azt hidd, hogy legyőzhetsz! - sziszegte. - Most jön még csak a java!
Nyeltem egy nagyot, majd ugyanúgy tettem, mint az előző négy férfi esetében. Ám, ahogy odaérintettem a homlokához a feszületet, egy látomásom volt. Egy sötét barlangban voltam, csupán néhány fáklya ontotta a gyér fényt. Valahol mintha egy patak csobogását hallottam volna, aztán valaki megszólalt mély torokhangon. Úgy hangzott, mintha ennek a valakinek nehezére esett volna kiejteni a szavakat.
- Végre kettesben vagyunk, Frank! Lássuk mennyire vagy erős a papok nélkül!
Ijedten kapkodtam körbe a fejem, keresve a hang forrását, de nem láttam senkit. Ekkor vettem észre, hogy körben sziklaoszlopok helyezkedtek el, én pedig egy kis tér közepén álltam. Kísértetiesen hasonlított a hely arra, ahol a démonűzést végeztem, annyi különbséggel, hogy ez a föld alatt volt. Egy őrült gondolatom támadt, hogy talán ez a pokol, de ezt gyorsan elhessegettem, mert iszonyú félelem lett úrrá rajtam. A láthatatlan ellenség a legrosszabb.
"Nem szabad gyengének látszanom!" - emlékeztettem magamat. - "Le tudom győzni!"
A szemem sarkából mintha mozgást láttam volna. Mintha egy árny suhant volna el, de mire odanéztem, már eltűnt.
- Most legalább egyenlők az esélyeink! - szólt a démon, de én nem így láttam a helyzetet. Ő látott engem, tudta hol vagyok, ellenben nekem fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit is kellene keresnem. Hogy néz ki egy démon? De bár ne tettem volna fel ezt a kérdést magamnak! A következő pillanatban ugyanis, az egyik oszlop mögül előlépett egy alak. Hátra hőköltem ijedtemben. Hatalmas szárnyas alakkal találtam magam szemben, de semmi emberi formája nem volt és egyáltalán nem hasonlított az angyalokra sem. Fekete bőre volt, a szárnyai úgy néztek ki, mint egy denevéré és a lábai patákban végződtek. Lassú, döngő léptekkel közeledett és egy aljas vigyor terült el ördögi arcán.
"Ez vajon maga az ördög?" - álmélkodtam magamban, aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy a gonoszok ura valószínűleg jóval nagyobb termetre. Furcsa gondolat volt, majdnem el is nevettem magam és azt hiszem ezt a démon is észrevette, mert dühösen megszólalt.
- Elég a játszadozásból! Készülj a harcra!
Az oldalamhoz kaptam, ahol csodálatos módon ott lógott a táska. Belenyúltam és kirántottam a kardot. A pengéje fénylett és ez mintha zavarta volna az ellenfelemet. Ő is kardot húzott elő, aminek hajlított, fekete pengéje volt. Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, hogy rám fért volna néhány vívó lecke a harc előtt. De nem volt időm keseregni, mert a démon rohamot indított. Néhány gyors, hosszú lépéssel előttem termett és kíméletlenül felém vágott a kardjával. Szerencsére a reflexeim jól működtek és kivédtem a csapást. Oldalra forogtam és most én támadtam oldalba a szörnyet, de résen volt és hárított. Mire odafordult felém, addigra visszaszaladtam oda, ahonnan indultam először, így megint az oldalát vettem célba. Suhintottam egyet és sikerült felsértenem a bőrét. Morogva nézett a sebre, aztán rám, de a félelmemnek már nyoma sem volt. Mivel kisebb voltam nála, ezért sokkal mozgékonyabb is voltam és ezt ki is használtam. Rohangáltam körülötte, egyszer-egyszer sikerült is megsebesítenem, aztán egyszer csak megelégelte a dolgot és nagy szárnycsapásokkal felrepült, egészen a barlang mennyezetéig és ott megkapaszkodott. Onnan nézett le rám, gyűlölettel teli tekintettel.
- Ebből elég! - kiáltotta, majd elengedte azt, amibe kapaszkodott. Hihetetlen gyorsasággal, zuhanórepülésben közeledett. Nem volt időm felkészülni a támadásra. Kiáltottam egyet és a karjaimmal próbáltam védeni magam. Néhány   pillanat múlva éreztem a becsapódást és a földre kerültem.
"Ez hát a vég!" - gondoltam csalódottan. Ám valami mégsem stimmelt. A nagy test rajtam hevert, de nem mozdult. Valami az arcomba csöpögött és ahogy felnéztem, láttam, hogy a démon fekete vére volt az. A szemei hitetlenkedve meredtek rám, a szája tátva volt, a torka pedig át volt szúrva a kardommal. Valamit mintha mondani akart volna, de nem jött ki hang a száján.
- Azt hiszem valóban egyenlők voltak az esélyeink - mondtam és mélyebbre szúrtam a kardot. A következő percben újra ott álltam az orosz férfi előtt, aki rángatózott, mintha áram járta volna át a testét. Elvettem a keresztet a fejéről, ő pedig élettelenül hanyatlott le. Ezután ájultan estem össze én is.