Felemelkedés

4.

„Mik ezek a hangok? Kik ezek körülöttem? Hol vagyok és mi történik? Szirénázás?"
Megpróbáltam kinyitni a szemem, de abban a pillanatban óriási fájdalom nyilallt a fejembe. Halkan felnyögtem, mire egy barátságos női arc jelent meg fölöttem.
-Nyugodjon meg, uram. Minden rendben lesz. Jó kezekben van.
A hangja bizalomkeltő volt, de annyira fájt mindenem, hogy alig fogtam fel, amit mondott. El akartam mondani neki, hogy borzalmasan érzem magam és adjon valami fájdalomcsillapítót, de nem tudtam megszólalni. Biztosan látta, hogy szenvedek, mert óvatosan egy maszkot tett a szám elé és pillanatok múlva újra sötétbe borult minden.
-Gyorsan! Vigyék az egyesbe! - hallottam valakit közvetlenül magam mellett, amikor újra magamhoz tértem.
-Stabilizáltuk az állapotát, de attól tartok műtétre lesz szüksége. Talán belső vérzése van. Ezen kívül kulcscsont törés, bordatörés, combcsont törés, a bal sípcsonton pedig nyílt törés. Valószínűleg súlyos agyrázkódása is van. Hatalmas ütés érte - mondta a barátságos mentősnő, miközben sietve toltak engem egy hordágyon a műtő felé. Nem láttam az arcukat, csupán a felettem elsuhanó lámpákat. Ismerős érzés volt. Egyszer már átéltem mindezt.
Az emlék hatására szomorúság öntött el. Nem akartam emlékezni, egyáltalán nem akartam újra érezni azt, amit akkor. Nyugalmat akartam és azt a jóleső sötétséget, amikor semmiről nem tudtam, amikor semmit nem érzékeltem. Ehelyett azonban félni kezdtem. Mi lesz velem? Ez hát a vég?
Orvosok és asszisztensek sürgölődtek körülöttem, a kétségbeesés pedig lassan kúszott végig rajtam, körül ölelve a testemet. Hallottam a különféle műszerek hangját, az utasításokat, amiket az orvosok adtak, amikor áttettek a műtőasztalra, a ruhám anyagának repedését, ahogy igyekeztek levágni rólam, hogy hozzáférjenek a sérüléseimhez.
-Esik a pulzusszám! Meg fog állni a szíve!

4 évvel korábban

Akkoriban Seattle-ben éltem. Izgatottan ébredtem azon a napon, jóval korábban, mint Sarah. Óvatosan és a lehető leghalkabban felkeltem, aztán felöltöztem és lementem a konyhába. A csomagokat már előző nap bepakoltuk, így nekem már csak ki kellett hordanom mindent az autóhoz, de előbb még készítettem magamnak egy kávét, hiszen hosszú út állt előttünk.
Karácsony másnapja volt. Szerettem ezt az ünnepet. Meghittség és szeretet áradt mindenhonnan, a táj pedig fehérbe öltözött.
A nappaliban leültem a kanapéra és a karácsonyfát néztem, miközben a kávémat kortyolgattam. Az égősor vidáman villogott, különféle színekkel vonta be a szoba falát, mintha egy elvarázsolt világba csöppentem volna, ahol csend és nyugalom honolt.
Miután végeztem a kávéval, elkezdtem kihordani a csomagokat, hogy annyival előrébb legyek a teendőkkel, meg persze azért, hogy elüssem valamivel az időt. Vártam ezt az utazást, hiszen jó ideje nem voltunk már sehol és így legalább láthattam a szüleimet is. Hozzájuk készültünk pár napra, a Montana-i hegyekben lévő házukba, ami bizony hét-nyolc órányi autóút volt tőlünk.
Miután végeztem a csomagokkal, nekiálltam reggelit készíteni. Áfonyás palacsintát csináltam, az volt a specialitásom. Sarah közben felébredt és álmosan, de mosolyogva jelent meg a konyhában. Szerettem azt a mosolyt. A legrosszabb napokon is fel tudott vidítani és mindig emlékeztetett arra, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.
-Micsoda isteni illatok! - mondta, majd hátulról átölelt és hozzám simult, míg én a palacsintát sütöttem. - Szerintem nekem van a legjobb férjem a világon.
Erre már megfordultam és fülig érő szájjal néztem le rá.
-Nekem pedig a legszebb, legkedvesebb feleségem - mondtam, majd megcsókoltam. - Bekészítettem neked a kávét a gépbe, már csak el kell indítanod. A csomagokat pedig már kivittem és bepakoltam az autóba.
- Azt hiszem, valaki már nagyon várja ezt az utazást - mosolygott, aztán odament a kávéfőzőhöz és bekapcsolta.
- Nem tagadom, izgatott vagyok. Szeretem anyámék faházát és végre mind együtt lehetünk.
Nem sokkal később megjelent egy öt év körüli, kócos, szőke kislány, nyomában egy kölyökkutyával.
-Jó reggelt Amy! - szóltam oda neki, mire odajött hozzám és a lábamba csimpaszkodott. Felemeltem, mire egy puszit nyomott az arcomra.
-Jó reggelt, apu! Készen van már a palacsinta?
Sarah és én nevetésben törtünk ki, aztán mind letelepedtünk az asztalhoz és megreggeliztünk. A lányok aztán elmentek készülődni, én meg magamra maradtam a kiskutyával. Kedves kis jószág volt, Amy-nek vettem karácsonyra. Már régóta nyúzott egy kutya miatt és most végre teljesült az álma. Persze sejtettem, hogy a nevelése rám fog hárulni, de nem bántam.
Egy órával később végre indulásra készen álltunk. Sarah még körbeszaladt utoljára a házban, míg Amy, a kölyökkutya és én az autóban vártunk rá. Ellenőrizte, hogy ablakok mind zárva vannak-e, hogy a hajvasalót kihúzta-e a konnektorból, hogy a gáztűzhely el lett-e zárva és ehhez hasonlók. Mindig ezt csinálta, de még ezt is imádtam benne.
Amikor végzett, behuppant a mellettem lévő ülésre.
-Indulhatunk! - jelentette ki és ekkor már ő is izgatottnak látszott. Végre kiszakadhattunk egy kicsit a hétköznapok fogságából, még ha csak pár napra is. Egy éve vettem át véglegesen édesapám építkezési vállalatát, hogy ő végre élvezhesse a jól megérdemelt nyugdíjas éveit. Keményen dolgoztam, sokszor még hétvégén is. Azt akartam, hogy apám büszke lehessen rám és biztonságban érezze azt, amit egy élet munkájával hozott létre.
Ahogy elindultunk, Sarah rögtön tekergetni kezdte a rádiót és hamarosan üvöltött a „Last Christmas" című szám az autóban, amit egyébként ki nem állhatok, de Amy és az édesanyja vidáman énekelték. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Főleg azért, mert Sarah-nak borzalmas hangja volt.
-Remélem, a nagyi süt valami finomat - mondta Amy, miután a dal véget ért.
-Milyen sütinek örülnél a legjobban? -kérdeztem tőle. Az volt a tervem, hogy üzenek édesanyámnak, hogy mivel lepje meg az unokáját. Minden tökéletesen alakult.
-Hmm...talán áfonyás pitének.
-Nos, lehet, hogy a Télapó ezt is el tudja intézni, hiszen azt is elintézte, hogy megkapd a kiskutyát, nem igaz? Kitaláltad már mi legyen a neve?
-Igen - mondta büszkén. - Max!
- Szerintem az egy remek név - mondta Sarah. - Illik hozzá.
- Isten hozott hát a családban, Max! - mondtam, mire Amy odabújt a mellette fekvő kis szőrmókhoz és megpuszilta.
Egy óra múlva a lányom álomba merült és nem sokkal később Sarah is. Egyedül maradtam a gondolataimmal, de nem bántam. Szép tájon haladtunk, habár a hegyeket még nem lehetett látni. Minden fehér volt: a fák ágai, a házak teteje, az autók. Szerettem azt az érzést, amikor tudtam, hogy kint tombolt a hideg, de én mégis biztonságban voltam az autóban. Különös meghittséget adott ez az egész utazásnak.
Nagyjából két óra telt így el, aztán a lányok felébredtek és megéheztek. Az egyik kisvároson áthaladva, megálltunk egy útmenti étkezdénél. Amy ragaszkodott hozzá, hogy Maxet is bevigyük, hiába mondtam neki, hogy a tulaj nem biztos, hogy örülne neki. Ám, amikor láttam, hogy sírásra görbült a szája, akkor már nem tudtam nemet mondani. Szerencsére egy nagyon kedves nő volt a tulajdonos és egyáltalán nem bánta, hogy bevittük a kutyust.
-Megérdemel ő is néhány finom falatot - mondta és Amy-re kacsintott, aki pajkosan nevetett rá és bőszen bólogatott. Így hát az egész család evett egy jót, Maxet is beleértve.
-Remélem a nagyi azért finomabbat fog főzni - mondta Amy halkan, miután belekóstolt a rántottájába. Sarah-val ijedten néztünk egymásra, aztán hátra. Nem szerettük volna, hogy a kedves tulajdonosnő meghallja azt, hogy a kislányunknak nem ízlik az étel, azok után, hogy megengedte, hogy a kiskutya velünk tartson. Szerencsére a nő már más vendégekkel volt elfoglalva, így nem hallhatta az elégedetlenkedést.
Ezután a helyi benzinkúton teletankoltam az autót és újra útra keltünk. A táj lassan változott, ahogy egyre közeledtünk a célhoz, aztán egyszer csak maga a hegység is feltűnt. Először csak halványan körvonalazódott, messze a távolban, majd egy óra elteltével már ott tornyosult előttünk. Az út egyre kanyargósabbá vált, ahogy egyre feljebb és feljebb jutottunk, aztán meredeken ereszkedett egy völgybe, hogy aztán újra felfelé vezessen minket. Nem láttunk mást csak meredek sziklákat és az erdőt körülöttünk. Lassan vezettem, hiszen az utak itt nem igazán voltak megtisztítva a hótól. A kerekeken volt hólánc, de egy-egy kanyarban még így is veszélyes volt.
Amy kerek szemmel bámult kifelé az ablakon. Tetszett neki a látvány, ahogy elsuhantunk a nagy fenyők mellett.
-Furcsa, hogy egy autót sem látni - mondta Sarah és kihallottam a hangjából a félelmet. Megértettem az aggodalmát, hiszen valóban félelmetes érzés volt tudni, hogy a közelben nem volt lakott település.
- Talán csak mi egyedül vagyunk elég bátrak egy ilyen úthoz- mondtam neki, hogy oldjam a feszültségét.
- Vagy elég bolondok - vágott vissza, de már mosolygott.
Ekkor újra egy völgyben jártunk és az út ismét kezdett emelkedni. Egy óriási, magas, csúcsos sziklát ölelt körül az aszfalt és kanyargott akár egy hatalmas betonkígyó.
-Énekelhettek karácsonyi dalokat, hogy ne féljetek - ajánlottam fel nekik.
-Én nem félek! - kiáltotta Amy, aztán belekezdett egy dalba, amit az iskolában tanult. Én a vezetésre koncentráltam, mert valóban kezdett a helyzet aggasztóvá válni. Errefelé nem csak havas, hanem jeges is volt az út, ami meg tudta keseríteni az életemet. Szinte a levegőt is visszatartottam egy rettenetesen éles kanyarban és kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor túljutottunk rajta. Ám ahogy az egyenesbe értünk, valami feltűnt előttünk. Először fel sem fogtam, amit láttam, aztán már csak arra maradt időm, hogy kétségbeesetten kiáltsak egyet.
-Úristen! Kapaszkodjatok!
Egy rönkszállító kamion jött velünk szembe és a sofőr elvesztette az irányítást a jármű felett. Kacsázott a monstrum eleje egy darabig, majd hirtelen a pótkocsi oldalra csúszott, majdnem egy vonalba kerülve a kamion orrával és elzárta előlünk az utat. A sofőr próbált fékezni, de a rönkök súlya húzta lefelé az úton az egész járművet és vészes gyorsasággal közeledett felénk. Egyik oldalról a szikla, másik oldalról a szalagkorlát vett minket körül. A gondolataim száguldottak, kerestem a megoldást, hogyan óvjam meg a családom. Sarah és Amy sikítottak én pedig úgy szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim belefehéredtek. Minden olyan gyorsan történt! Rátapostam a fékre, de már ez sem segített. A kamion már ott volt előttünk, még a sofőr arcát is láttam. Aztán óriási ütést éreztem, majd forogni kezdett az egész világ, ahogy az autó átszakította a szalagkorlátot és a szakadékba borult. Mindenfelé üvegszilánkok és különféle tárgyak repültek, felsértve a bőrömet. Az autó teteje behorpadt, majd a következő pillanatban az ajtó nyomódott az oldalamnak. A lábamba hatalmas fájdalom nyilalt, a fejemet is eltalálta valami és ekkor elvesztettem az eszméletemet.
Lassan tértem magamhoz. A szemembe vér csöpögött és még lélegezni is fájt. Nem tudtam hol vagyok és, hogy mi történt. Aztán felvillant előttem a kamion képe és rádöbbentem, hogy súlyos balesetet szenvedtünk. Oldalra néztem Sarah-ra. Eszméletlen volt. Alig hallhatóan szólítgattam, de nem reagált. Megpróbáltam hátra fordulni és megnézni Amy-t, de nem bírtam mozdulni. Nem adtam fel. Tudni akartam milyen állapotban volt a kislányom, ám a következő alaklommal, amikor ismét hátra akartam nézni, a gerincemen erős, éles, elviselhetetlen fájdalom szaladt végig és újra elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom mennyi idő telt el, de hangzavarra ébredtem. Kiáltásokat hallottam, embereket, akik rádión beszéltek egymással és utasításokat adtak. Emellett volt valami fülsüketítő zaj is. Talán egy helikopter? Ez reménnyel töltött el, de annyira gyenge voltam, hogy alig fogtam fel mi történt körülöttem. Hirtelen szikrák kezdtek pattogni közvetlenül mellettem, ahogy a tűzoltók kivágták az autó okdalát, majd éreztem, hogy valaki megragad és kivonszol a járműből. A földön feküdtem, amíg a mentők fel nem tettek egy hordágyra. Valóban egy helikopter volt, amit az imént hallottam. Épp akkor hagyta el a helyszínt.
Az autóból nem sok maradt, de az érdekelt a legkevésbé. A feleségemet és a kislányomat kerestem a tekintetemmel, ám nem láttam őket sehol. Betettek egy mentőautóba én pedig folyamatosan két nevet emlegettem.
-Sarah... Amy...
-Nincs semmi baj, uram. Segítünk magán - mondta egy mentős.
Nem tudtam pontosan mi történt ezután. Az agyam zakatolt, különféle képek villantak be: a reggeli készülődés, a hegyek, a fák, a kamion és az ütközés. Majd' megőrültem, mert nem tudtam mi történt a családommal. Nem volt egy tiszta gondolatom sem.
Szirénázást hallottam, éreztem a sebességet, ahogy a mentőautó száguldott, aztán egy hordágyon toltak sietve és láttam a kórház folyosóján, a fejem felett elsuhanó lámpákat. Zavaros volt minden. Nem tudtam, hogy mikor voltam magamnál és mikor nem. Csak arra emlékszem, hogy egy kórházi szobában ébredtem. Gépek pittyegtek mellettem és csövek lógtak ki belőlem. Az egyik lábam végig be volt gipszelve és fájt a fejem, az oldalam, de még a hátam is. Lassan oldalra fordítottam a fejemet. Egy nővérkét láttam, ahogy az infúziós tasakomba fecskendezett valamit. A következő pillanatban aztán egyenesen rám nézett. Meglepettnek látszott, de csupa kedvesség áradt belőle.
-Pár perc múlva jobb lesz - mondta. - A fájdalomcsillapító hamarosan hatni fog. Most megyek és hívok egy orvost.
Kisietett a szobából és én magamra maradtam.
„Mennyi ideje vagyok itt? Mi történt pontosan?" - kérdeztem magamtól, de természetesen nem tudtam a választ. Mélázásomat egy magas, vékony, szemüveges férfi törte meg. Bátorítóan mosolygott rám. Fehér köpenyt viselt és a kezében valami iratot tartott.
-Mr. Williams, - szólított meg. Kellemes, határozott hangja volt. Kissé talán gépies is. - Ön kórházban van. Balesetet szenvedett, pont mához egy héttel ezelőtt.
„Micsoda? Egy hete nem voltam magamnál?" - gondoltam döbbenten, elkerekedett szemekkel. Meglepetésemet látva, az orvos folytatta.
-A baleset igen súlyos volt. Úgy vágták önt ki az autóból.
„Igen, azt hiszem erre emlékszem."
-Megrepedt két csigolyája, eltört a jobb lába, valamint a medencecsontja. Ezenkívül agyrázkódása és egy kis belső vérzése is volt, ezért műtenünk kellett önt. Kész csoda, hogy életben van.
„És a családom? Velük mi történt? Ébren vannak már"
-Sarah... és Amy... - mondtam, de a hangom alig volt több egy sóhajnál. Az orvos arca hirtelen megváltozott. Valahogy túl komolynak látszott.
-Sajnálom, Mr. Williams... - mondta, én pedig pánikolni kezdtem. Soha nem jelentett jót, ha egy orvos így kezdett egy mondatot.
-A kislánya a helyszínen meghalt, a felesége pedig kórházba szállítás közben vesztette életét. Igazán sajnálom.
„Nem, ez nem lehet igaz. Ez az ember hazudik! Be akarnak csapni! Nem haltak meg! Nem halhattak meg! Nélkülük én semmi vagyok! Nélkülük én nem akarok élni!"
Jeges félelem szorította össze a torkomat és egy gombóc kezdett nőni a torkomban. A könnyeim folyni kezdtek és nem is akartak elapadni. Nem bírtam felfogni, amit az az ember mondott. Az agyam leblokkolt, mintha ezzel elkerülhettem volna a legrosszabbat. Elveszítettem életem szerelmét és a legnagyobb boldogságunkat, a kislányunkat. Miattam haltak meg. A való életem véget ért.

Az emlékek lassan elmosódtak és csak a félelmet éreztem. Ugyanúgy, mint aznap, amikor az a baleset történt és, mint amikor közölték, hogy Sarah és Amy meghaltak.
Ismét egy műtőben voltam, ismeretlen arcokat láttam mindenhol. Aggódva néztek rám, aztán a műszerekre. Valaki injekciót adott, de szinte nem is éreztem. Csak féltem.
Aztán egyszer csak felemeltem a fejem, magam sem tudtam miért. És akkor, ott az egyik sarokban megláttam Sarah-t, ahogy Amy vállát átölelte és mindketten mosolyogtak rám. Ott voltak, velem. Engem vártak.
Becsuktam a szemem és furcsa módon teljesen megnyugodtam. Már nem féltem. Békességet éreztem. Jóleső a nyugalom áradt szét bennem és súlytalan voltam. Aztán egy vakító fehérséget láttam a csukott szemeim mögött és én elindultam felé.