Felemelkedés

7.

Nagyokat pislogtam, miközben körbe néztem a szobában. Erős fény áradt be az ablakon, amiből arra következtettem, hogy nappal volt.
Az egész testem sajgott és égett. Borzalmasan éreztem magam. A lábam be volt gipszelve, a fejemen és a felsőtestemen kötések voltak és csövek lógtak ki belőlem. Felidéztem magamban, hogy mi is történt.
Felrémlett a baleset az építkezésen, aztán a műtőszoba és az orvosok.
Álmodtam vajon az angyalokat és azt, hogy én is egy lettem közülük? Ennyire becsapott volna az agyam? Ám ekkor a tekintetem az ökölbe zárt kezemre siklott. Lassan kinyitottam és a legnagyobb meglepetésemre az érme ott feküdt a tenyeremben.
„Ezek szerint mégsem álom volt" - győzködtem magamat. - „Ez a bizonyíték arra, hogy Metatron átadta az erejét. Az arkangyalok mondták."
Még számomra is ostobán hangzott ez az egész. Reméltem, hogy nem az ütés okozott hallucinációt.
Megpróbáltam hátra fordulni, hogy megnézzem, hogy a szárnyaim ott vannak-e, de annyira fájt mindenem, hogy feladtam a küzdelmet.
Kiszedtem a csöveket és éppen ülő helyzetbe akartam magam tornázni, amikor egy nővér lépett be a szobába. Idősebb, nagydarab nő volt. Én azonnal újra összezártam az ujjaimat az érme körül. A világért sem akartam, hogy bárki meglássa.
A nő szemei elkerekedtek, aztán megszólalt.
-Mégis mit gondol? Feküdjön vissza, de azonnal és maradjon nyugton, amíg hívok egy orvost! - sipákolta, aztán el is tűnt. Szót fogadtam, hiszen alig volt erőm. Visszahanyattlottam az ágyra. Sejtettem, hogy a szárnyak nem voltak ott a hátamon, mert a nővér nem említett semmiféle tollas kinövést.
„Talán tényleg csak az agyam szórakozik velem."
Néhány perc múlva aztán végre feltűnt az orvos. Alacsony, enyhén kopaszodó, sötét bőrű férfi volt. Talán indiai lehetett. Ő is hasonlóan meglepettnek látszott, mint a nővér. Odalépett az ágy végéhez és megszólalt.
-Mr. Williams, micsoda öröm, hogy magához tért. Habár meg kell mondjam, rendkívül meglepett, hogy máris felébredt. Nem igazán számítottunk még erre, azok után, ami magával történt. Tulajdonképpen az is csoda, hogy életben van.
-Mennyi ideig voltam kiütve? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy néhány napja eszméletlen lehettem, hiszen elég sok időt töltöttem „fönt".
„Úristen, még mindig elhiszem? Hagyd abba, Frank!" figyelmeztettem magam. - „Még a végén átvisznek a kórház egy másik osztályára."
-Tegnap délelőtt hozták be önt, Mr. Williams - válaszolt az orvos, majd a papírokat kezdte tanulmányozni, amit végig a kezében tartott. - Kulcscsont törés, comb- és sípcsont törés, belső vérzés, agyrázkódás. A horzsolásokat és zúzódásokat nem is említem. Maga egy csoda, uram. Mint, ahogy az előbb is említettem, igazán meglepett azzal, hogy felébredt. Ilyen esetekben általában egy hétig is eszméletlenek szoktak lenni a betegek, sőt, sajnos van olyan is, hogy fel sem ébrednek.
-Szóval azt mondja, hogy csak tegnap hoztak be? - kérdeztem hitetlenkedve. Ez valóban úgy hangzott, mint egy csoda, de valahol legbelül tudtam, hogy azért ébredtem fel, mert küldetésem volt. Csak még azt nem tudtam, hogy pontosan mi.
-Így van - válaszolt az orvos, pedig igazából nem is vártam választ. - Beküldöm a nővért egy kis fájdalomcsillapítóval. Pihenjen Mr. Williams. Később elvégzünk még néhány vizsgálatot, de biztos vagyok benne, hogy egy-két hét múlva haza is mehet.
„Egy-két hét? Marad a fene addig!" - gondoltam magamban, habár fogalmam sem volt, hogyan léphetnék le előbb. Nem csak a gipszek akadályoztak, hanem a fájdalom is.
A morcos nővér hamarosan visszatért egy adag fájdalomcsillapítóval, aminek hatására sikerült az egész napot átaludnom.
Másnap reggel ébredtem. A fájdalom sokkal elviselhetőbb volt, mint előző nap és azt hiszem, hogy ez elég enyhe kifejezés. Úgy éreztem, hogy egy éjszaka alatt teljesen rendbe jöttem, képes lettem volna azonnal elhagyni a kórházat. Ám az orvos természetesen ezt nem engedte. Nem akart hinni a szemének. Teljesen érthetetlennek tartotta, hogy máris ennyivel jobban voltam. Vizsgálatokat akart, hiába mondtam neki, hogy teljesen jól vagyok. Nem akarta elhinni, hogy a törött csontjaim máris összeforrtak és miért is hitte volna el? Hiszen normális esetben valóban hetekig tart, de én különleges voltam.
Az ágyon fekve mérgelődtem és szitkozódtam. Eszembe jutott Max, hogy senki nem etette meg és emiatt még nagyobb sürgetést éreztem aziránt, hogy lelépjek.
A ruháimat nem láttam sehol, de amiatt aggódtam a legkevésbé. Sokkal jobban aggasztott az, meg kellett szabadulnom a gipsztől.
Éppen próbáltam felkelni az ágyból, amikor ismét megjelent az indiai orvos, ám ezúttal három másik doktor társaságában. Gyorsan visszafeküdtem és reméltem, hogy semmit nem vettek észre.
Az indiai izgatottan mutogatta nekik a leleteimet, aztán rám mutatott, majd egymás szavába vágva vitatkozni kezdtek, nekem meg közben ott kellett feküdnöm és várni, hogy kopjanak már végre le. Negyed óra múlva végre kivonultak a szobából, én pedig végre felkelhettem. Nagyon nehezen ment a gipsszel a lábamon, járni pedig képtelen voltam. Egy lábon elugráltam az ajtóig, igyekezve a lehető legkevesebb zajt csapni, nehogy valamelyik nővérke bejöjjön. Résnyire kinyitottam az ajtót és kilestem. Mindenfelé embereket láttam: orvosokat, ápolókat, a többi beteget látogató családtagokat. Túl forgalmas volt az emelet ahhoz, hogy észrevétlenül kisurranhassak. Csalódottan visszaugráltam hát az ágyamhoz és lefeküdtem. Lázasan gondolkoztam egy lehetséges szökési terven, de semmi értelmes ötlet nem jutott az eszembe. Az agyam végül feladta a nagy munkát és álomba merültem.
Sötét volt már mire felébredtem. Úgy tűnt elmaradtak a vizsgálatok aznap, amit egyáltalán nem bántam.
Azonnal felkeltem és újra az ajtóhoz ugráltam. Kilestem és ezúttal jóval kevesebb embert láttam. Sejtettem, hogy az éjszaka közepén még kevesebben lesznek, már csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan szabadulhatnék meg a gipsztől. Körül néztem a szobában, de semmiféle vágóeszközt nem találtam.
Visszaültem az ágyra és a gondolataimba merültem. És ekkor, mint egy villámcsapás, jött az ötlet.
„Mi lenne, ha a puszta kezemmel széttörném a gipszet? Hiszen az acélrudat is megemeltem."
Ezen felbuzdulva feltettem a lábamat az ágyra és elképzeltem, ahogy megrepedt a gipsz a kezem alatt. Nem igazán tudtam, hogyan működik ez a különleges angyali erő és még mindig voltak enyhe kételyeim a dolog valóságát illetően, de emlékeztem, hogy így sikerült az acélpillérrel is.
Két kézzel rámarkoltam a gipszre és elkezdtem összeszorítani. Néhány pillanat múlva, egy halk roppanás kíséretében, az anyag végig repedt és aztán egyszerűen lefejtettem a lábamról. Elégedetten dobtam a földre a gipszet, aztán felálltam. A lábam erős volt. Végre normálisan tudtam járni.
„Tetszik ez a szupererő!"
Nem volt több kétségem. Tudtam, hogy amit álomnak hittem az a valóság volt. Mindezt úgy fogtam fel, hogy esélyt kaptam a családom megmentésére.
„Nem hagyom, hogy a lelkük a pokolra jusson!" - gondoltam eltökélten és ezzel egy időben úgy éreztem, hogy erősebb és energikusabb lettem. Képes lettem volna a világ összes gonoszát elpusztítani.
„Bárcsak tudnék repülni! Akkor nem lenne gond a szökéssel."
Ám sajnos fogalmam sem volt, hogy a szárnyaim használhatók-e a Földön, és egyébként is, biztos voltam benne, hogy ugyanúgy ernyedten lógnának, mint „fönt". Nem volt más választásom, a lábaimon kellett elhagynom a kórházat.
Az érmét a kezembe fogtam és újra az ajtóhoz mentem. Amikor kinéztem a folyosóra, az teljesen üres volt. Kiosontam a szobából és elindultam a folyosón, de pár másodperc múlva inkább megfordultam és a másik irányba indultam, mert ki akartam kerülni a recepciós pultot. Biztos voltam benne, hogy ott még az éjszaka közepén is ül valaki.
Végig mentem a folyosón és befordultam egy sarkon, amikor két ápoló tűnt fel velem szemben. Beszélgetve, nevetgélve közeledtek én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, visszafordultam. A sarkon túl megálltam és kétségbeesetten kerestem egy egérutat. Végül meggondoltam magam és úgy döntöttem, hogy csak azért is szembe sétálok az ápolókkal. Végül is, ha megállítanak, még mindig mondhatom, hogy a mosdót keresem.
Újra elindultam és legnagyobb megkönnyebbülésemre az ápolók elsétáltak mellettem. Fel sem tűnt nekik, hogy egy beteg ott kóborolt.
A folyosó végén megtaláltam a vészkijáratot és szerencsére az ajtó gond nélkül kinyílt. Egy lépcsőházba értem. Rögtön elindultam lefelé és reméltem, hogy a végén a mélygarázsban kötök majd ki. Jó néhány emeletnyit lépcsőztem lefelé és végül az imáim meghallgattattak. A garázs majdnem üres volt, csupán pár autó parkolt ott, de ezen kívül sehol egy lélek nem volt. Végig siettem a parkolón és hamarosan az utcán találtam magam. Igyekeztem minél hamarabb a kórháztól távolabb kerülni, mert aggódtam, hogy a keresésemre indulnak.
Fogalmam sem volt, hogyan juthatnék haza, mert pénz nem volt nálam, de ami ennél is rosszabb volt, hogy a kórházi köpenyt viseltem. Elindultam hát gyalog. Elértem az utca sarkáig és amikor átmentem volna a túloldalra, egy autó majdnem elcsapott. Néhány centiméteren múlt csak a dolog. A sofőr nem sokkal távolabb óriásit fékezve megállt és visszatoltatott. Egy idős hölgy szállt ki belőle aggódva.
- Jól van, kedveském? - kérdezte. Láthatóan meglepődött a kórházi köpeny láttán, de nem firtatta a dolgot.
- Persze, semmi bajom, ne aggódjon.
- Annyira sajnálom! Nem voltam eléggé figyelmes. Biztos, hogy ne hívjak segítséget?
- Nem, köszönöm. Viszont, megtenné, hogy elvisz haza? - kérdeztem és még számomra is furcsán hangzott a kérdés.
- Persze, persze. Elviszem. - mondta a nő. Sejtettem, hogy leginkább csak a lelkiismeretét akarta ezzel megnyugtatni és en ezt arcátlanul kihasználtam. Az úton végig csöndben ültünk, egyikünk sem szólt semmit. Nem voltam túl közvetlen típus, főleg nem idegenekkel, meg aztán semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy végre haza érjek.
Megkönnyebbülten szálltam ki az autóból, miután az idős hölgy leparkolt a ház előtt. Sietve köszönetet mondtam, aztán besiettem az épületbe. Szerencsére a pótkulcs a helyén volt, amit az ajtófélfa felső peremére rejtettem és, amit általában részegen használtam, amikor nem találtam a kulcscsomómat.
Kinyitottam az ajtót és rögtön a kutyát kezdtem szólongatni. Furcsa volt, hogy nem toporzékolt az ajtóban. Általában már akkor oda szokott rohanni, amikor meghallja a kulcsot a zárban.
- Max! Max! - kiáltottam, de a lakás üres volt. Körbe néztem mindenhol, még az ágy alatt és a kis udvaron is, de a kutyának hűlt helye volt. Teljesen kétségbeestem, de nem maradhattam sokáig a lakásban. Volt egy olyan érzésem, hogy az idős hölgy hívta a zsarukat, hiszen minden józan gondolkodású ember ezt tenné, ha egy köpenyben lófráló alakkal futna össze az utcán. Berohantam a hálószobába és gyorsan belebújtam az első, a kezem ügyébe akadó alsónadrágba, zokniba, farmerbe és pólóba. Nem érdekelt, hogy szinte mindegyik darab koszos volt. Ezután belebújtam egy pár edzőcipőbe, majd megragadtam a sporttáskámat és mindenféle szükségesnek tartott ruhadarabot hajigáltam bele a szekrényből.
Miután ezzel végeztem, visszamentem a nappaliba.
-Max! - kiáltottam újra, mintha arra számítanék, hogy csupán az ágy alá bújt félelmében.
- A kutyát keresed? - hallottam hirtelen egy hangot. Odakaptam a fejem, de csak a szomszéd drogos csaj volt az. Fekete haja csapzottan és kócosan tapadt a fejéhez, a fekete szemfesték pedig teljesen elkenődött az arcán. Nyilván meghallotta, hogy a kutyát szólítottam és egyszerűen besétált a nyitott ajtón.
- Igen - feleltem kurtán.
- Tegnap itt volt egy nő. Egy szőke, nagy monoklival. Azt mondta, hogy kórházban vagy és el akarta vinni a kutyát. Segítettem neki megkeresni a pótkulcsodat. Hát nem rejtetted el túl jól. - nevetett, én pedig figyelmeztettem magam, hogy ne felejtsem el máshová dugni a kulcsot legközelebb.
- Elvitte magával a kutyát - folytatta aztán, nekem pedig több sem kellett.
- Kim... - motyogtam, aztán felkaptam a táskát, megragadtam a lányt a karjánál fogva és kitessékeltem a lakásból.
- Figyelj, remélem nem okoztam bajt - mondta, miközben bezártam az ajtót.
- Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg - nyugtattam meg, aztán ott is hagytam.
Mielőtt kiléptem volna az utcára, megbizonyosodtam róla, hogy nem várnak rám rendőrök. Senkit nem láttam a közelben, így bátran hagytam el az épületet.
Egyenesen a Graffiti bárhoz siettem és reméltem, hogy Kim dolgozik. Belépve, azonnal megpillantottam őt. Éppen egy vendéget szolgált ki. A haját még mindig félig az arcába söpörte, hogy elrejtse a monokliját.
Mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, felpillantott és egyenesen rám nézett. A szemei elkerekedtek, mint aki szellemet lát, aztán kisietett a pult mögül és egyenesen hozzám jött.
- Frank! Tényleg te vagy az? - kérdezte döbbenten és óvatosan megérintette az arcomat. Nem húzódtam el, de furcsa volt az érintése. Rég elszoktam már attól, hogy valaki megsimogassa az arcomat.
- Persze, hogy én vagyok - válaszoltam szinte mogorván, de csak azért, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- De...de... Azt mondták baleseted volt és kórházban vagy. A kollégáid jöttek inni ide és ők mondták, hogy mi történt.
- Max nálad van? - kérdeztem, nem törődve azzal, hogy az égvilágon semmit nem ért a helyzetből.
- Persze, ne haragudj. Itt van hátul a raktárban - mondta a döbbenettől még mindig kerek szemekkel, aztán elsietett. Néhány pillanat múlva Max rohant ki a pult mögül, egyenesen hozzám. Leguggoltam és hagytam, hogy körbe nyalja az arcomat örömében. Ugrált és halkan nyüszített, azt se tudta, hogyan fejezze ki boldogságát afelett, hogy visszatértem. Barátságosan megveregettem az oldalát, aztán átöleltem. Csak ő maradt nekem.
- Kérsz egy italt? - kérdezte Kim, miután leültem a pulthoz. Nem akarta megzavarni az egymásra találásunkat Max-szel, ezért ő a pult mögött maradt, amiért igen hálás voltam.
- Nem, csak egy pohár vizet kérek.
- Már megint kezded? Mi a fene történt veled? Tényleg kórházban voltál?
- Igen, de már jól vagyok.
- Na de...A kollégáid azt mondták, hogy nem is biztos, hogy életben maradsz.
- Mégis életben vagyok, nem?
- Igen, eléggé úgy tűnik. Csak hát, nem igazán értem.
- Figyelj, Kim. Nekem el kell tűnnöm innen.
- Csak nem bajba kerültél? - kérdezte a hangját lehalkítva.
- Nem. Vagyis, azt hiszem nem. De szükségem volna a segítségedre.
- Persze, segítek. Pénz kell? Vagy akár meg is szállhatsz nálam pár napig, ha gondolod - ajánlotta fel, miközben a táskámra mutatott.
- Nem, semmi ilyesmit nem kérek tőled. Egy fuvarra lenne szükségem nekem és Maxnek.
- Ó, persze, nem gond! Zárás után el tudlak vinni.
- Nagyszerű - mondtam. - Remélem szereted a hosszú utazást, mert Montanaba megyünk.

Pár hét nyári szünet következik :)