Felemelkedés

1.

Hirtelen valami hihetetlenül idegesítő zaj ütötte meg a fülemet. Valahonnan távolról hallottam csak a hangot, mintha víz alatt lennék. Kitartóan szólt, rikácsolt és, ahogy az agyam lassan tisztulni kezdett abból a mély, szinte tudattalan állapotból, egyre hangosabbnak és élesebbnek hallatszott.
„Mi a franc ez és miért nem marad abba?” – kérdeztem magamtól, majd nagy nehézségek árán kinyitottam a szememet. Nagyokat pislogtam, hogy magamhoz térjek, aztán rájöttem, hogy az ébresztőóra mondja a magáét olyan eszeveszettül. Dühösen megragadtam a párnámat és teljes erővel hozzávágtam a vekkerhez. Az nagy robajjal a földre esett, reccsent egyet és végre elhallgatott. Győzedelmesen elmosolyodtam, ám a következő pillanatban már le is lohadt a mosoly az arcomról. A fejfájás nagy erővel támadt, a torkom pedig olyan száraz volt, mint a sivatag. Éreztem, ahogy az ajkaim ragacsosan összetapadtak, fehér váladékot képezve.
Nagy nehézségek árán, de végül felültem. Az agyam továbbra is tompa volt, a végtagjaimat ólom súlyúnak éreztem. Szívem szerint visszafeküdtem volna, de Max, a kutyám már ott ült a kanapé előtt és reménykedve nézett rám.
-Ne mondj semmit – szóltam oda a németjuhásznak, mintha az beszélni tudna. Néha azt kívántam bárcsak valóban meg tudna szólalni, bár akkor biztos, hogy jó alapos fejmosást kapnék tőle. Talán jobb volt ez így. Senki nem vont felelősségre, amiért ismét részegen estem haza. Max jó társ volt. Meghallgatott, amikor kellett és épp annyi társaságnak számított, amennyit hosszútávon el tudtam viselni.
Felkeltem a kopott kanapéról és eltámolyogtam a konyháig. A mosogatóban halomban álltak a koszos tányérok és poharak. Romlott étel szaga keveredett az alkoholszaggal, amitől rögtön lázadozni kezdett a gyomrom, de végül kibírtam hányás nélkül. A falak koszosak voltak és foltosak, de már hozzászoktam a látványhoz. Az egész lakás kopott és elhanyagolt volt. Egyáltalán nem érdekelt, hogy hogy néz ki vagy, hogy milyen állapotban volt.
Földszinti lakás volt, így az az óriási szerencse ért, hogy járt az egészhez egy nagyjából kétszer két méteres, betonnal borított hátsó udvar, ami a konyhából nyílt. Ez mindig kapóra jött, mert, miután felszereltem egy kutyaajtót, nem kellett a sétáltatással törődnöm.
Az egyik fiókban kétségbeesetten kutattam aszpirin után, míg Max leült a konyhaajtóban és engem figyelt. Miután megtaláltam, amit kerestem, kivettem egy használt poharat a mosogatóból, vizet engedtem bele és rögtön bevettem a gyógyszert. Ezután kinyitottam az egyik szekrényt és kivettem egy már megbontott konzervet a kutyának. Beletöltöttem az edényébe és közelebb rúgtam hozzá.
-Nesze, öregem. Egyél.
Max óvatosan szaglászni kezdte az eledelt és szinte láttam, ahogy elfintorodott.
-Sajnálom, haver. Most csak ez van. Ígérem este hozok valami finomat - mondtam neki, aztán kimentem az udvarra elszívni a reggeli cigimet. Terjengett a kutyaürülék szaga, így hát elhatároztam, hogy ha tűrhető állapotban leszek a hétvégen, akkor majd rendbe szedem egy kicsit a helyet. Igaz erre nem sok esély volt, de legalább egy kicsit jobban éreztem magam attól, hogy egyáltalán felmerült ez a gondolat.
A cigi után a fürdőszobába mentem, hogy felfrissítsem magamat. Ócska kis lyuk volt, egy kicsi mosdóval és zuhanyzóval. A penész már beette magát mindenhova, ezért nem is próbálkoztam megszabadulni tőle. Ahogy odaértem, egy csótány iszkolt épp a lefolyóba, én pedig megnyitottam a csapot, hogy megfulladjon. Bár egyszer olvastam valahol, hogy ezek a dögök szinte mindent túlélnek.
Egy kis tükör lógott a mosdó fölött, amibe belenézve nem fogadott szép látvány. Barna hajam kócosan meredezett az égnek, sötét szemeim alatt karikák éktelenkedtek, az arcomra rászáradt az alvás közben kifolyt nyálam, a borostám pedig már legalább egy hetes volt. Úgy tűnt, mintha a ráncaim is mélyebbek lettek volna az előző naphoz képest, de ebben nem voltam teljesen biztos. Hideg vízzel megmostam az arcomat, aztán a hálószobába mentem és kerestem egy kevésbé büdös inget, amibe aztán belebújtam. A farmer még mindig rajtam volt előző napról. Úgy gondoltam, hogy tökéletesen megteszi aznap is. Ezután felvettem a bakancsom és az ősrégi bőrdzsekimet. Indulásra kész voltam.
-Este jövök! – mondtam Maxnek, ahogy elhaladtam a konyha előtt, majd egy pillanattal később már a lépcsőházban voltam. Csönd volt még mindenhol, semmi neszt nem hallottam. A pislákoló lámpa fényénél bezártam az ajtót, aztán elindultam.
Hideg, decemberi reggel volt, a levegő csípte az arcomat, a leheletem halvány páragombolyogként hagyta el a számat. Zsebre dugott kézzel, vacogva igyekeztem a metróállomás felé, ám mielőtt lementem volna, megálltam egy büfénél. Tulajdonképpen egy átalakított lakókocsi volt, de ez volt az egyetlen hely, ami elég korán nyitott ahhoz, hogy kávét ihassak és bedobjak valami reggeli gyanánt.
-Reggelt, Lou! – köszöntem a fekete bőrű, fehér szakállú öreg embernek, akit minden áldott reggel útba ejtek.
- Jó reggelt Frank! A szokásosat?
- Igen, de a kávé legyen dupla és méregerős!
Az öreg nevetett, aztán serénykedni kezdett. Közben beállt mögém a sorba néhány másik melós. Ők is mind ismerős arcok voltak, de egyikkel sem beszéltem soha.
-Tessék, a gyilkos kávé és a hotdog – Lou átnyújtott egy gondosan csomagolt papírzacskót és barátságosan mosolygott.
-Zűrös éjszakád volt megint? – kérdezte. Ő volt azon kevesek egyike, akivel hajlandó voltam néhanap szót váltani.
-Minden éjszakám zűrös – válaszoltam, mire fejét csóválva kinyitotta a zacskót és beletett egy cukros fánkkarikát.
-Ezt azért, hogy a nappalod jobb legyen – mondta, aztán máris a következő vevővel foglalkozott. Elvettem a csomagomat és a kávét, aztán lesiettem az aluljáróba.
Philadelphia nagy város volt, kénytelen voltam a tömegközlekedést használni. Már csak azért is, mert a jogosítványomat tavaly bevonták ittas vezetés miatt. Személyi sérülés szerencsére nem történt, de az autómnak annyi volt.
Már egészen hozzászoktam a metrózáshoz. Legalább volt időm meginni a kávémat és megenni a hotdogot. Minden reggel egyforma volt, sőt a nappalok és éjszakák is. Soha nem történt semmi, de nem bántam. Így legalább tudtam mire számíthattam, soha nem ért váratlan vagy kellemetlen meglepetés. Így volt kényelmes, így éltem túl.
A metróval csak néhány megállót mentem, aztán buszra szálltam és még vagy húsz percet utaztam a lassan növekvő forgalomban. A buszmegállótól aztán már csak néhány utcányi séta következett a munkahelyemig. Magas, régi épületek magasodtak mindenfelé: lakóházak, plázák, éttermek és irodaházak. Gazdag környék volt, nem nekem való. Nem is illettem oda, ám korán volt még ahhoz, hogy a nagyképű, öltönyös ficsúrok megjelenjenek és szúrós szemmel nézzenek rám. Ezért is szerettem a korai kezdést, na meg persze azért, mert az éjszakai italozás után, az agyam ilyenkor kellőképpen tompa volt ahhoz, hogy gondolkodjak.
Az ember azt gondolná, hogy ezek között az épületek  között már egy hajszál sem férne el, ám ekkor feltűnt az építkezés, ahol egyszerű melósként kerestem a betevőre valót. Vagyis jobban mondva, az italra valót.
Egy gyógyszergyár philadelphiai irodaháza volt épülőfélben, több emeletes, acélszerkezetes csoda. Mindig is szerettem a szép házakat, a trükkös építési technikákat. Egykor mindez életem része volt.
Láttam, hogy a többiek már felsorakoztak, várták a műszakvezetőt. Sárga védősisakjukat már messziről kiszúrtam. Reméltem, hogy a főnök, az a seggfej John Crawford még nem volt a helyszínen, ám abban a pillanatban, ahogy odaértem a csoporthoz, kilépett az irodaként használt kis konténerből. A negyvenes évei közepén járhatott, magas, vékony figura volt, nem egy tipikus építőmunkás. Gonosz gombszemei voltak, amik folyton hibákat kerestek a munkánkban.
-Megint késtél – súgta oda nekem Steve Jones, amikor beálltam mellé. Vele együtt dolgoztam, mi hegesztettük, szegecseltük a nagy acélrudakat egymáshoz. Sok múlott a mi munkánkon, hiszen ez volt az épület egész alapja, a szerkezete. Ugyanakkor a miénk volt az egyik legveszélyesebb is, hiszen mi másztunk egyre magasabbra.
Steve jófej volt, de félt Crawfordtól, mint a tűztől. Persze megértettem, hiszen fiatal volt még, huszonhat éves, nem olyan edzett, vén róka volt, mint én, a magam negyven évével.
-Ne aggódj, öcskös. Itt vagyok, nem? – kérdeztem mogorván. Tudtam, hogy a rókaképű műszakvezető észrevette a késésemet és alig várta, hogy elkaphasson miatta.
A szokásos napi tájékoztató után mindenki elindult a dolgára. Steve aggodalmas arccal nézett rám, aztán ő is elindult. Én fogtam magam és az öltözőkonténer felé tartottam, ám Crawford hangja megállított.
-Hé, Williams! Tud róla, hogy megint késett? Talán az elnöknek képzeli magát, hogy akkor ér ide, amikor kedve tartja?
Közelebb lépett és undorodva végig mért.
-Elnézést, uram. Nem fordul elő többet – válaszoltam, hogy békén hagyjon és mehessek a dolgomra de úgy tűnt, hogy aznap igazán görény kedvében volt.
-Na persze. Hallottam ezt már párszor. Maga egy semmirekellő, iszákos alak. Talán most azonnal ki kéne rúgnom, az talán megtanítaná arra, hogy az élet nem játék.
„Nekem akarod elmagyarázni, hogy az élet mennyire szar? Hogy milyen a veszteség, te barom?” – legszívesebben a képebe ordítottam volna, letepertem volna és addig ütöttem volna, míg el nem sírja magát. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy újra meg tudjak szólalni, aránylag normális hangon.
-Sajnálom, uram – mondtam és hátat fordítottam neki. Tudtam, hogy nem fog kirúgni, ahhoz túl értékes munkaerő voltam. Nehezen talált volna még egy olyan acélmunkást, aki bátran felmászott az épület legmagasabb pontjára, csak azért, hogy egy helytelenül illesztett szegecset megigazítson és aki hajlandó volt elviselni az ő csesztetéseit.
-Mellesleg tegnap megint rosszul hegesztett össze két rudat. Repedéseket találtunk rajta! Arról nem is beszélve, hogy még mindig három napos késésben vagyunk, mert túl ráérősen dolgozik! – kiáltotta utánam, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy hazudik. Először is jól értettem, a munkámhoz, másodszor pedig, akárhányszor többes személyt használt, ahelyett, hogy megnevezte volna az illetőt, aki a hibát találta, tudtam, hogy kitalálta az egészet. Egyedül a késedelemmel kapcsolatban volt igaza.
Szükségem lett volna egy italra, de még mennyire! Szerettem volna eszméletlenre inni magam, hogy egyszerűbb legyen túlélni a napot. Ha tehettem volna, csak ebből állt volna az életem. Azonban soha nem ittam munka közben. Nem veszélyeztethettem a többiek életét.
Gyorsan átöltöztem, érvényesítettem a jelenléti kártyám, aztán néhány perc múlva már Steve-vel együtt tettem a dolgom.
-Hé, Frank! – szólt oda, amikor elkezdtük a munkát. – Sajnálom, hogy miattam kerültél bajba, de hidd el, nagyon hálás vagyok a segítségedért. Nélküled nem tudtam volna kórházba vinni a kislányomat. Tudom, hogy emiatt most késésben vagyunk, pedig túlóráztál is, de ígérem bele adok mindent most.
Láttam rajta, hogy szinte könnybe lábadtak a szemei, ezért igyekeztem megnyugtatni. Más se hiányzott volna, mint hogy elsírja magát nekem. Tudtam, hogy bajban volt, a kislánya megbetegedett és kórházba kellett vinni, viszont Crawford nem engedte volna el. Ezért minden nap kicsekkoltam helyette, aztán visszamentem és egyedül dolgoztam tovább. Igyekeztem behozni a lemaradást, de nem haladtam elég jól. Emiatt voltunk késésben, ám én nem haragudtam rá.
-Semmi baj, öcskös. Kicsit belehúzunk és nem lesz gond.
-Kösz, Frank. Hálából Lizzy sütött neked kukoricakenyeret. Tudja, hogy szereted.
- Igazán nem kellett volna – mondtam, aztán megfogtam az egyik szerszámot, jelezve, hogy számomra elég a beszélgetésből.
A nap hátralevő része nyugalomban, de kemény munkával telt. Próbáltuk behozni a lemaradást, ezért hajtottuk magunkat.
Már sötétedett, amikor abbahagytuk a munkát és elcsigázottan vonultunk az öltöző konténer felé. Csak egy valami tartotta bennem a lelket: végre ihatok.
Szép sorban mindenki kicsekkolt, aztán elindult hazafelé. Én ugyanazon az útvonalon tartottam visszafelé, mint amelyiken reggel jöttem. Annyi különbséggel, hogy a metróról leszállva, nem a lakásom felé indultam, hanem ellenkező irányba. Néhány utcányit sétáltam, mire eljutottam egy Graffiti Bar nevű helyhez. A környék nem volt jobb, mint ahol laktam. Lányok árulták a testüket falatnyi ruhákban, fiatal, de veszélyes suhancok gyűltek bandákba és árulták a drogot, a házak pedig falfirkákkal voltak tele. Valószínűleg innen kapta a bár is a nevét. Egy hosszú, keskeny sikátoron keresztül kellett mennem a bejáratig, belépve pedig egy sötét és füstös helyre értem, ahol halkan szólt a zene egy régi zenegépből. Számomra pont tökéletes volt. Ugyanazok az arcok jártak ide nap mint nap, hogy bánatukat az italba fojtsák. Senki nem kötekedett velem, nem kérdeztek semmit, csupán a hasonló sorsúak mindent tudó pillantásával köszöntöttek. Jól megszokott helyemre, a bárhoz ültem.
-Szia Frank! – köszöntött egy szinte fehérre szőkített hajú, harminc év körüli, csinos nő. Erősen volt sminkelve és a rágót idegesítően feltűnően rágta, de ezen kívül más baj nem volt vele. – Milyen napod van ma? Whisky-s vagy vodkás?
- Adj vodkát, Kim! És jobb, ha az üveget nem teszed túl messzire.
A nő szomorúan nézett rám, de végül kitöltötte az italt és elém tette. Soha nem meséltem neki a múltamról. Néha, pár pohár után, amikor megeredt a nyelvem, meséltem neki a munkámról vagy Maxről, de semmi egyébről. Nem akartam senkit túl közel engedni. Nem volt rá szükségem.
Az italt egy húzásra kiittam aztán nyújtottam is a poharat a következő adagért. Utáltam a vodka ízét, de jólesett az ereje, ahogy szinte marta a torkomat, majd a gyomromba érve melegséggel árasztott el.
A harmadik pohár után már éreztem a jóleső zsibbadtságot, amire annyira vágytam egész nap. Valahol a tudatom mélyén felsejlett egy emlék, hogy reggel megígértem Maxnek, hogy kap valami finom kaját, de tudtam, hogy aznap este nem leszek olyan állapotban, hogy vásárolni menjek. Rosszul éreztem magam emiatt, hiszen az a németjuhász volt az egyetlen élőlény, amivel igazán törődtem.
Még három pohár után már Max sem érdekelt. A gyomrom háborgott, a világ forgott körülöttem. Eljött az idő, amikor már csak le akartam feküdni és tudattalan álomba merülni.
-Jobb, ha most hazamész – mondta Kim, amikor még egy pohárral kértem a vodkának nevezett méregből és én hallgattam rá. Igazából már nem is akartam azt az adagot, csak megszokásból kértem. Olyan volt, mint egy jól begyakorolt mozdulat, amit reflexből csináltam. Valóban ideje volt hazamenni, éjfélre járt az idő.
Elköszöntem Kimtől és kitámolyogtam az utcára. A hideg levegő segített kordában tartani a hányingeremet, ezért vettem néhány mély levegőt, aztán elindultam. Lassan, majdhogynem csoszogva mentem, néha meg-megálltam, amikor úgy éreztem, hogy hányni fogok. Az egyik sikátornál aztán megtörtént az, amit annyira el akartam kerülni. Beljebb mentem egy kicsit és egy nagy fémkukába kapaszkodva kiadtam a gyomrom tartalmát. Amikor végeztem, felegyenesedtem és megtöröltem a számat a kabátom ujjával. Aztán megláttam valamit. Valami fényeset és aranylót. Néhány méterrel odébb, teli kukás zsákok között hevert és egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Úgy vonzott, mint molylepkét a lámpa fénye, de mégis félelem járt át.
Lassan, szinte remegve közelebb merészkedtem hozzá, de nagyjából két méterre tőle megálltam. Meresztgettem a szememet, hogy rájöjjek mi lehet az, de nem tudtam kivenni. Aztán a kíváncsiságom győzött, mert a következő percben már ott álltam mellette. Tágra nyílt szemekkel néztem le rá.
-Mi a franc? – hallottam aztán a saját hangomat. Azt hittem ébren álmodom, mert egy aranypáncélt viselő alak feküdt ott. Nem akartam elhinni, ami láttam. Ki ez? És hogy került oda? És miért visel páncélt? Jelmezbál volt a közelben?
A páncélon mindenféle ismeretlen, gyönyörűen kidolgozott motívumok voltak. Az arcát nem láttam, mert egy ugyanilyen fényesen csillogó, jelekkel díszített aranysisak fedte. Csupán a szemei látszottak ki, de soha még olyan szempárt nem láttam életem során. Olyan halványkék színe volt az íriszének, hogy szinte egybe olvadt a szeme fehérjével. Egyszerre volt gyönyörű, földöntúli és félelmetes.
Egyenesen rám nézett, de nem voltam benne biztos, hogy tudatánál volt. Arra gondoltam, talán megsérülhetett, verekedésbe kerülhetett és leszúrták.
Halkan mormolt valami ismeretlen nyelven. Közelebb hajoltam, hogy jobban halljam, de továbbra sem értettem, amit mondott.
-Oké, haver. Azt hiszem te nagyon furcsa vagy. Ha akarod hívok segítséget vagy talán jobb, ha magadra hagylak – mondtam az ismeretlennek és megfordultam, hogy ott hagyjam. Kellett a fenének egy bajba jutott idegen. Ám ekkor utánam szólt.
-Kérlek!
Lassan visszanéztem rá. Könyörgést, kétségbeesést olvastam ki a szemeiből és abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatom őt magára Visszamentem és leguggoltam mellé.
-Hogy mondtad? Figyelj, én nem akarok bajt...
És akkor hirtelen, erősen megragadta a karomat és nem eresztett. Egy másodpercig vakító fény töltötte be a teret, majd elsötétült minden.