Felemelkedés

15.

- Kelj fel! - mondta ismét Luciana, mire kinyitottam a szemeimet és azonnal felültem.
"Itt az idő" - gondoltam - "Végre megtudom, miért küldött Michael ide."
A lány magamra hagyott. Izgatottság lett úrrá rajtam. Furcsa érzés költözött a gyomromba, a kezeim pedig egyszerre voltak jéghidegek és izzadtak.
Elővettem a táskát a matrac alól és ellenőriztem, hogy minden megvan-e. Természetesen nem hiányzott semmi, sőt valami csoda folytán még az érme is ott csillogott a táska alján. Teljesen meg is fekedkeztem róla, de mintha önálló életet élt volna, folyton ott termett a közelemben.
A nyaklánc a nyakamban lógott és ez, érdekes módon, biztonságérzettel töltött el. Átvetettem a táskát a vállamon és kiléptem a szobából. Luciana és Matteo az előszobában vártak rám. Ugyanolyan izgatottnak tűntek, mint én. Biccentettem feléjük, mire ők elmosolyodtak.
- Indulhatunk? - kérdezte Luciana. Némán bólintottam, aztán elhagytuk a lakást.
Hideg éjszaka volt, de nem csak emiatt borzongtam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű a feladat, ami rám várt és emiatt aggódni kezdtem. Mi van, ha nem leszek képes véghez vinni azt, amit mindenki elvár tőlem? Mi lesz, ha csalódást okozok Michaelnek?
Bepréseltem magam a kis piros Fiat hátsó ülésére, míg az olasz pár elöl foglalt helyet. Ez alkalommal Matteo vezetett és végig halkan beszélgettek a saját nyelvükön. Biztos voltam benne, hogy ezer meg ezer kérdésük volt, de ennek ellenére nem szóltak hozzám. Hagyták, hogy a saját gondolataimba merüljek, ám most az egyszer jobban örültem volna a kérdések áradatának.
Gyorsan haladtunk. Az éjszakai város majdnem teljesen kihalt volt. Negyed óra volt még éjfélig és kezdtem aggódni, hogy talán nem érünk a megbeszélt helyre időben, de tíz perc múlva Matteo félrehúzódott és leparkolt az autóval. Egy számomra kimondhatatlan nevű úton álltunk, ami közvetlenül a várhoz vezető híd lábánál volt. Csöndben álltunk egymás mellett és a híd túloldalán található Angyalvárat bámultuk. Egy idegen érzés kerített hatalmába. Félelemmel vegyes áhítat. Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Féltem, hiszen elképzelni sem tudtam, mi várt rám, de emelett az épület szépsége lenyűgözött. Megmagyarázhatatlan erő és pompa áradt belőle, pedig kívülről csak a kőfalakat láttam.
Két társam lopva engem figyelt. Amint ezt észrevettem, elérkezettnek láttam az időt, hogy búcsút vegyek tőlük. El akartam mondani nekik, hogy mennyire hálás voltam a segítségükért, de nem jött ki hang a torkomon. Törtem az agyam, hogyan is mondhatnám el, hogy mennyire bátor és jó embereknek tartom őket, ám, mintha Luciana megérezte volna a bizonytalanságomat. Odalépett elém, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit mondott:
- Vigyázz magadra, Angelo.
Aztán átölelt. Tiltakozni akartam az Angelo név ellen, de ekkor Matteo is csatlakozott a csoportos öleléshez. Ott álltunk, átölelve egymást és én elmosolyodtam.
"Két ilyen bolondot!" - gondoltam magamban, de közben a lelkem legmélyén ordítottam.
"Bárcsak maradhatnék velük és nem kellene semmilyen idegen veszéllyel szembe néznem! "
Ám az ölelkezés hamarosan véget ért és én továbbra is ott álltam a híd lábánál. A következő pillanatban megszólalt a székesegyház harangja, jelezve az éjfélt.
- Mennem kell - mondtam. Luciana könnyes szemmel bólogatott, Matteo pedig megpaslokta a vállamat. Nem volt mit tenni. Lassan elindultam a hídon. Minden egyes lépésnél kivert a víz, mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a híd. Félúton megálltam és visszanéztem. Az olasz pár még mindig ott állt és biztatóan integettek.
A hídon óriási angyalszobrok álltak sorban, de ez mégsem töltött el nyugalommal. Tudtam, hogy a kőből faragott angyalok meg sem közelítik az igaziak nagyságát, erejét és méltóságát.
Tovább mentem, majd nem sokkal később el is értem a híd végére. Ott egy kétszárnyú, hatalmas faajtóval találtam magam szemben. Tétován néztem körbe, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Kopogjak? Kutassak csengő után? Az utcai lámpák elég fényt adtak, de az ajtó még így is árnyékban volt. Eléggé furcsán vette volna ki magát, ha elkezdtem volna körbe tapogatózni, mint egy vak, hogy ráleljek a kopogtatóra. Szerencsére nem kellett sokáig ott állnom, mint egy rakás szerencsétlenség, mert hangosan nyikorogva kinyílt az ajtó és egy alacsony, erősen kopaszodó férfi meredt rám. Fekete köntös szerű ruhát viselt, amit derékban egy vastag, arany színű kötéllel kötött meg.
Sűrű szemöldöke alól egy barátságos, ám mégis kemény, kék szempár figyelt.
- Angelo? - kérdezte, én pedig hitetlenkedve ráztam a fejem.
"Nem hiszem el, hogy ő is így hív."
- Frank? - kérdezte újra a férfi, mire fellélegezve bólintottam egyet.
- Jöjjön! - szólt ismét, miután alaposan végig mért, én pedig beléptem az ajtón. A pap még körül nézett az utcán, megbizonyosodva, hogy senki nem követett, aztán becsukta a nagy ajtót.
- Bianchi atya vagyok - mondta, de nem nyújtott kezet, hanem rögtön elindult az udvaron át a vár bejárata felé. Szó nélkül mentem utána. Egyébként sem voltam beszédes hangulatban és nagyon úgy tűnt, hogy sietős a dolog.
Beléptünk a nagy kőből emelt épületbe és majdnem szó szerint leesett az állam. Nem ilyen látványra számítottam. Egy több méter magas teremben voltunk, ami telis-tele volt gyönyörű freskókkal. A falak és a mennyezet is tele volt a festményekkel. Lélegzetelállító látvány volt. De nem volt sok időm csodálni a szép alkotásokat, mert Bianchi atya kíméletlenül keresztül vágott a termen és nem akartam lemaradni. Újabb ajtókon és termeken vágtunk át, majd ismét kijutottunk az udvarra. Itt megint változott a kép. Kőlépcsők szelték át az udvart furcsa szögben kanyarogva, szövevényes hálózatot alkotva. Bianchi atya nélkül nagy valószínűséggel elvesztem volna. Ő azonban remekül kiismerte magát és néhány perc múlva elértünk egy kopott faajtóhoz, amin egy nagy lakat volt. Eddig észre sem vettem, hogy a derekán lévő kötélen egy nagy kulcscsomó lógott. Most ezt vette a kezébe és kikereste a megfelelő kulcsot, ami aztán kinyitotta a lakatot. Ám maga az ajtó is zárva volt, ezért egy újabb kulcs következett. Volt egy olyan érzésem, hogy valamit nagyon nagy titokban akartak tartani, ezért volt a sok zár.
Miután a pap végzett, nehézkesen kinyitotta az ajtót. Úgy tűnt egy ideje nem használták, mert por szállt fel, ahogy kinyílt és horror filmeket megszégyenítő nyikorgó hangot hallatott. Ezután egy kissé meglepő módon a vezetőm megnyomott egy kapcsolót, mire fény gyulladt, feltárva előttünk az utat. A hideg is végigfutott a hátamon a látványtól. Egy hosszú, nagy ívben kanyarodó folyosót láttam, magas kőfalakkal. Áporodott szag csapta meg az orromat és, ha tehettem volna, bizony messzire futottam volna. Nem volt jó érzésem, de Bianchi atya intett és újra elindultunk. Szerencsére a folyosó végig ki volt világítva, de ezen kívül más jót nem mondhattam el róla. A falak egyhangúságát néha egy-egy vasajtó törte meg. Bele sem akartam gondolni, hogy miféle dokgok bújhattak meg mögöttük.
Legalább tíz percet gyalogoltunk, mire elértünk a folyosó végére, ahol egy lépcső vezetett le minket a mélybe, majd egy újabb hosszú folyosó következett. Az idegességem egyre csak nőtt, kezdett elegem lenni a gyaloglásból. Megérintettem a nyakamban lógó keresztet, amitől ismét jobban éreztem magam, de továbbra is türelmetlen voltam. Szerettem volna megkérdezni a papot, hogy mégis miért kellett ide jönnöm éjnek évadján, de sejtettem, hogy nem mondana semmit. Nem tetszett ez a titkolózás, de nem tehettem ellene.
Fogalmam sem volt, hogy merre jártunk, de azt tudtam, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk, messze a külvilágtól. Már épp kezdtek furcsa gondolataim támadni, hogy ez talán valami csapda, de végül ezt elhessegettem magamtól. Egy pap csak nem lehet a démonok szolgája. Vagy mégis?
Szerencsére ekkor megálltunk egy döbbenetes, kétszárnyú vasajtó előtt. Az ajtón különleges motívumok futottak körbe, némelyik egészen ismerősnek tűnt. Talán az érmén láttam hasonlókat.
A pap odafordult hozzám és megszólalt.
- Tudom, sok kérdése lenne, Frank, de erre sajnos nincs időnk. Elég, ha annyit tud, hogy a maga feladata mindennél fontosabb.
- De mégis mi a feladatom?
- Rá fog jönni, ne aggódjon.
Többet nem is mondott. Kitárta az ajtót és egy kör alakú terembe jutottunk. Szürke oszlopok futottak körbe, de mind árnyékban voltak. A falakat nem is láttam a sötétség miatt. Egyedül a terem közepén volt fényesség, ahol öt ember ült, hátraláncolt kezekkel. Három pap is volt a teremben, akik folyamatosan kántáltak valamit, de a szemük tele volt félelemmel. Jó néhány lépésnyi távolságra voltak a megláncolt emberektől és nem is mentek közelebb.
- Menjen! - súgta oda nekem Bianchi atya, én pedig lassan lépkedve elindultam. Közelebb érve jobban szemügyre vettem az öt embert, de nem tűntek ismerősnek. Soha életemben nem láttam még őket. Még az árnyék takarásában voltam, amikor a középen ülő, szőke, jeges kék szemű férfi megszólalt.
- Szervusz, Frank! Már nagyon vártam ezt a találkozást. Kíváncsi voltam, hogy kit küldenek, de őszintén szólva nem egy újoncra számítottam.
Nevetni kezdett, ami hátborzongatóan vetődött vissza a falakról.
Nem értettem a helyzetet. Ki ez az ember és honnan tudja a nevemet? A férfi a negyvenes éveinek közepe felé járhatott, de a haja még mindig sűrű volt. Elegáns öltönyt viselt, akár egy jól menő üzletember. Teljesen összezavarodtam, ám a következő percben megértettem mindent.
- Édesapád az üdvözletét küldi - mondta és úgy nevetett, mint, aki épp a világ legjobb viccét hallotta volna.