Felemelkedés

14.

Újra apámmal és a démonnal álmodtam. Megpróbáltam megmenteni őt, de most sem sikerült és a démon ismét megölte. Hiába tudtam, hogy mi fog következni, hiába rohantam, vetődtem oda, a gonosz minden egyes alkalommal megelőzött.
Izzadtan riadtam fel. Az arcomat a matracba fúrtam és igyekeztem elhessegetni a gyötrő képeket, de az álom nagy hatással volt rám. Hosszú percek teltek el, míg sikerült megnyugodnom, aztán lassan ismét elaludtam.
Reggel hangos beszédre ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, de aztán felrémlett az előző este, valamint Luciana és Matteo. Rájöttem, hogy őket hallottam olyan hangosan beszélni, de már kezdtem hozzászokni ehhez.
A kis ablakon kevés fény szűrődött be, így nem igazán tudtam megállapítani, hogy mennyi lehetett az idő. Felkeltem és odasétáltam, hogy kinézzek. Nagy meglepetésemre havazott. Az eget vastag, szürke felhők borították és úgy látszott nem is nagyon akarnak tovább állni. Szedett-vedett öltözékemre pillantottam és máris rosszul voltam a tudattól, hogy nekem oda ki kell majd mennem. Reményvesztetten jöttem el az ablaktól. Nem volt nálam pénz, hogy kabátot vegyek, de még arra sem, hogy beüljek egy kávézóba megreggelizni. A gondolatra rögtön korogni kezdett a hasam és azt képzeltem, hogy kávé illatot érzek. Odamentem a függönyhöz és óvatosan kidugtam a fejem. Nem csak képzeltem a kávé illatát. Az egész lakásban terjengett az erős aroma. Kiléptem az előszobába és követtem a hangokat és az illatokat. Elhaladtam egy falra felakasztott tükör előtt és belenézve nem fogadott túl szép látvány. Borostás és ápolatlan voltam.
"Mint a régi, alkohollal megfűszerezett, szép időkben" - gondoltam elkeseredetten.
- Angelo! - hallottam a következő pillanatban. Matteo integetett boldogan a konyhából és invitált, hogy csatlakozzam hozzájuk. Legszívesebben szóltam volna neki, hogy ne hívjon angyalnak, de annyira lelkes volt, hogy végül meggondoltam magam.
- Siediti per favore - mondta, amikor a konyhába léptem és rámutatott egy székre. Sejtettem, hogy hellyel kínált, ezért leültem.
- Jó reggelt! - köszöntött Luciana, majd kérdés nélkül elém tett egy csésze gőzölgő cappuccinot és két cornetto-t, amik számomra teljesen úgy néztek ki, mint a francia croissant. Luciana azonban felvilágosított, hogy az olasz változat kisebb és a tésztája is kevésbé vajas. Ezenkívül a cornetto tölteléket is tartalmazhat, mint az enyém, amiben csokoládékrém volt. Csodálkoztam, hogy reggelire így összedobta a péksüteményt, de aztán nevetve közölte, hogy a sarki kávézóban vette.
A sütemény és a cappuccino is isteni finom volt. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem volt annyira szerencsétlen ez a találkozás.
A reggelit csöndben fogyasztottuk el, közben végig magamon éreztem a tekintetüket. Sejtettem, hogy arra vártak, hogy beszélni kezdjek az angyali létről vagy meséljek pár isteni történetet, de semmi olyannal nem tudtam előállni, ami számukra felfogható lenne.
Reggeli után Matteo dolgozni ment, Luciana pedig letett elém némi pénzt, és egy papírdarabot, amire a lakás címe volt felírva.
- Ezt nem fogadhatom el - mondtam neki.
- Tudom, hogy szükséged van rá - mondta, majd a ruhámra mutatott. - Vegyél valami melegebbet. És, ha segítség kell, szólj nyugodtan!
Elképzelni nem tudtam, hogy miben segíthetne egy törékeny lány, de aztán mégis eszembe jutott valami.
- Azt hiszem lenne valami, amiben segíthetnél - mondtam lassan, mire leült velem szembe és bizalmasan közelebb húzódott, mint aki arra készül, hogy meghallgasson egy titkot.
- Ismerősen hangzik neked az, hogy Castel Sant'Angelo?
- Persze! Az egy hely a Vatikánon belül. Hadrianus császár síremléke. A te nyelveden annyit tesz Angyalvár. A turisták egyik kedvelt helye.
"Így már kezd összeállni a dolog." - gondoltam, de még mindig nem volt sejtésem sem, hogy mi a feladatom. És annak sem örültem különösebben, hogy egy közkedvelt helyre kell mennem, bár volt egy olyan érzésem, hogy éjfélkor egy lélek sem lesz arrafelé.
Megköszöntem az információt, mire Luciana kissé csalódottan mosolygott egyet, a kezembe nyomott egy kulcsot, aztán elsietett ő is a dolgára.
Egyedül maradtam a lakásban. Furcsa volt az a nagy csend, ami hirtelen körülvett, de mégis örültem, hogy magamra maradtam. Sok volt nekem az olasz vérmérséklet.
A lány kétszázhúsz eurót hagyott ott nekem. Fogalmam sem volt, hogy mire lehet elég, de bíztam benne, hogy legalább egy kabátot tudok venni belőle.
Úgy határoztam, hogy lezuhanyozok, mielőtt útra kelek, hogy legalább a szagom ne legyen olyan, mint egy hajléktalannak.
A fürdőszoba kicsi volt és a festék itt is kezdett leválni a falról. Azonban a zuhanyból forró víz folyt és nekem nem is kellett ennél több. Alaposan lecsutakoltam magam, majd megszárítkoztam egy odakészített törölközővel. Úgy látszott, hogy Luciana mindenre gondolt.
Ezután visszamentem a szobába, ahol az éjszakát töltöttem és a táskát elrejtettem a matrac alá. Habár semmi okom nem volt rá, még mindig nem bíztam az olasz párban teljesen. Valahol, a lelkem mélyén, továbbra is arra számítottam, hogy démonok uralma alatt álltak. Úgy tűnt ettől a félelmemtől nem bírtam szabadulni.
Miután biztonságban tudtam a holmimat, elhagytam a lakást. Az utcára lépve megcsapott a hideg levegő. Amennyire csak tudtam, összehúztam a zakót magam körül.
"Muszáj kabátot vennem." - gondoltam. - "Mégpedig minél hamarabb."
A baj csak az volt, hogy mindenfelé lakóházakat láttam. Nem hittem, hogy bármiféle ruhabolt megbújna ott. Tehetetlenül néztem körbe, keresve a megoldást. Fogalmam sem volt, hogy hol voltam vagy, hogy merre induljak, de egy valamit biztosan tudtam: nem akartam egy helyben álldogálni a dermesztő hidegben. Elindultam hát arra, amerre az ösztönöm súgta. Hamarosan rátaláltam arra a kávézóra, amiről Luciana beszélt. Más ötletem nem lévén, bementem oda és reméltem, hogy valaki tud majd segíteni.
Biztosan nagyon tanácstalannak tűnhettem, mert egy fiatal pincérfiú azonnal odajött és olaszul kérdezett valamit, de rögtön angolra váltott, amint ráébredt, hogy nem értettem a kérdést.
-Segíthetek, uram?
Volt egy olyan érzésem, hogy hajléktalannak nézett, ráadásul láttam, hogy egyik-másik vendég milyen szemekkel méregetett, ezért minél hamarabb le akartam lépni onnan.
-Amint látja, egy kissé alul öltözött vagyok ehhez az időjáráshoz - mutattam végig magamon. - Csupán az érdekelne, hogy merre találom a legközelebbi üzletet, ahol legalább egy kabátot vehetnék.
A pincérfiú megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem akartam ott maradni, így készségesen elmagyarázta, hogy merre menjek, sőt azt is felajánlotta, hogy hív nekem egy taxit. Megköszöntem a segítségét, aztán behúzódtam egy, sarokba, hogy ne legyek útban. Szerencsére a taxi tíz perc múlva megérkezett és a fiú elmagyarázta a sofőrnek, hogy hova vigyen.
Újra megköszöntem a segítségét, aztán beszálltam a taxiba. Reméltem, hogy nem valami kihalt helyre visz a taxis, ahol megpróbál megverni és kirabolni. Vagy ami még rosszabb, esetleg átváltozik démonná.
Szorongásom csak akkor múlt el, amikor egyre sűrűbben lakott kerületeken haladtunk át. Végül megálltunk egy hatalmas bevásárlóközpont előtt, amelyen óriási betűkkel virított az Euroma 2 felirat. Kifizettem a taxist, aztán követtem a tömeget befelé az épületbe. Eltátottam a számat a meglepetéstől. Három szinten helyezkedtek el a különféle üzletek, amik mind arra a vártak, hogy a pénzemet költsem. Nem is vártam tovább. Felfedező útra indultam. Mihamarabb szerettem volna megszabadulni az öltönytől és valami kényelmesebb ruhába bújni.
Az üzletek csupa ismeretlen nevet viseltek, de mindig sikerült megállapítani, hogy az én ízlésemnek való volt-e vagy sem. Hamar rátaláltam egy boltra, ahol vettem egy olcsó farmert, egy sportcipőt, pólót és kabátot. Miután kifizettem a zsákmányomat, kerestem egy nyilvános illemhelyet és átöltöztem. Ezután már sokkal jobban éreztem magam. Komótosan végig jártam az egész plázát, majd az egyik gyorsétteremben megebédeltem. Még így is maradt vagy hetven euróm.
Ebéd után úgy döntöttem, hogy ellátogatok az Angyalvárhoz. Tudni akartam, hogy miféle helyre kell majd mennem éjnek évadján. Nagyon izgultam és persze féltem az előttem álló feladattól. Vajon mit kell majd tennem? Harcolnom kell vagy valami rejtélyt megoldani?
Ez alkalommal gyorsan találtam taxit. Ott sorakoztak az épület előtt, az utasokra várva. Odamentem a legelsőhöz és angolul megkérdeztem, hogy mennyiért vinne el az Angyalvárhoz. A sofőr nem értette, hogy mit kérdeztem, ezért ott hagytam és a következőhöz mentem. Megismételtem a kérdést. Nagy megkönnyebbülésemre, a sofőr angolul válaszolt. Beszálltam és már indultunk is. Ahogy közeledtünk a belvároshoz, úgy lett egyre nagyobb a forgalom és emiatt őrjítően lassan haladtunk. Több, mint negyven percbe telt az út, de a sofőr végül megállt a Szent Péter térnél. Rengeteg turista volt ott és én csatlakoztam hozzájuk, hogy a hely szépségében gyönyörködjem. Soha nem voltam hívő, de mindazok után, amiken keresztül mentem, nem tagadhattam, hogy másképp tekintettem a vallásra. Persze sok mindennel nem értettem egyet. Véleményem szerint túl nagy az egyház vagyona és a papok számtalan esetben követtek el, nem éppen becsülendő dolgokat.
Leráztam magamról ezeket a gondolatokat és próbáltam belőni, hogy vajon merre található az Angyalvár. Ekkor megláttam egy csapat amerikai turistát, nem messze tőlem. Nem volt nehéz felismerni őket. Harsányak és hangosak voltak. Egy fiatal idegenvezető hölgy kísérte őket és igyekezett fenntartani az érdeklődésüket.
Odamentem a csoporthoz és megkérdeztem az idegenvezetőt, hogy tudja-e merre találom a Castel Sant'Angelot. A hölgy szeme felcsillant az érdeklődésem láttán, és készségesen elmagyarázta nekem, hogy merre menjek. Néhány honfitársam invitált, hogy csatlakozzak a csoporthoz, ám én udvariasan visszautasítottam a meghívást és elindultam arra, amerre a fiatal hölgy mutatta. Már messziről láttam a magasztos, kör alakú épületet, melyet magas fal vett körül. Odaérve láttam, hogy az ellenkező irányból egy híd vezetett a várhoz. A hídon végig magas angyalszobrok sorakoztak, de egyik sem ért fel azokkal a csodás, óriási szobrokkal, amiket a "fenti" csarnokban láttam. Tisztán emlékeztem arra az érzésre, ami akkor elöntött, de most nem éreztem semmi ilyesmit. Egy egyszerű embernek biztosan lenyűgözőek voltak, de nekem már több kellett ahhoz, hogy ilyesmit érezzek.
Elsétáltam a kapuig, de végül úgy döntöttem, hogy nem megyek be. Nem igazán akartam újabb eurókat költeni csak azért, hogy bent is felmérjem a terepet. Kerestem hát egy újabb taxit és megmutattam a sofőrnek a papírt, amire Luciana címe volt írva. Tudtam, hogy sokáig fog tartani, mire kiérünk a belvárosból, ezért kényelembe helyeztem magam a hátsó ülésen és csak bámultam kifelé az ablakon. Egyre inkább hatalmába kerített a félelem és a magány. Kimondhatatlanul hálás voltam Lucianának és Matteonak a segítségért, de a lelkemben lévő űrt nem tudták kitölteni. Elvesztettem mindenkit. Magányos farkas voltam, aki nem tartozott senkihez és akihez nem tartozott senki.
Mire visszaértem az olasz pár lakásába, addigra már mélyen fürödtem az önsajnálatban. Nem vágytam másra, csak, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal.
Azonban a sors ezt nem engedte. Luciana és Matteo a konyhában voltak, amikor benyitottam a lakásba. Nem gondoltam, hogy otthon találom őket, ám amikor a falon függő órára néztem, láttam, hogy igencsak elszaladt az idő. Délután öt óra volt.
Csatlakoztam hozzájuk, de csakis azért, mert nem akartam faragatlannak tűnni.
A lány épp akkor vett ki egy termetes, gőzölgő pizzát a sütőből, amit a fiatal férfi már türelmetlenül várt. Nekem is azonnal összefutott a nyál a számban a fenséges illatok hatására.
- Éppen időben jöttél - mondta Luciana mosolyogva. - Már kezdtem aggódni, hogy elvesztél.
- Csupán egy kis városnézésen voltam - mondtam a kelleténél talán kissé mogorvábban, ezért aztán gyorsan újra megszólaltam:
- Isteni illata van a pizzának.
- Nagymamám receptje - mondta a lány büszkén, miközben letett három tányért az asztalra, majd az ételt is odahozta. Ezután csönd következett, mert rávetettük magunkat a pizzára és szó nélkül élveztük az ízeket. Ezután a hangulatom már kevésbé volt borús, de töprengeni kezdtem az éjszakai küldetésemen és ezt Matteo is észrevehette, mert valamit kérdezett, ami után Luciana szólalt meg.
- Van valami, ami nyomja a lelkedet, Angelo?
"Na, már ő is kezdi" - gondoltam keserűen, de mégsem voltam haragos.
- A nevem Frank - mondtam a lehető legkedvesebben. - És igen, sok minden nyomja a lelkemet, de ma éjjel küldetésem van, ezért leginkább akörül járnak a gondolataim.
- Ó! Van esetleg valami, amiben segíthetünk? - kérdezte a lány izgatottan.
- Talán... - válaszoltam bizonytalanul.
- Kérj bármit! Biztosan nagyon fontos dologról van szó és mi nagyon szívesen segítünk!
- Nem árulhatok el sokat, de ma éjfélkor az Angyalvárhoz kell mennem. Megoldható esetleg, hogy elvigyetek oda?
Luciana fordított Matteonak, aki bőszen bólogatott, amint megtudta miről volt szó.
- Elviszünk! - kiáltotta a lány boldogan , majd odajött, átölelt és egy puszit nyomott az arcomra. Meglepődtem, aztán elmosolyodtam és furcsa mód boldog voltam. Úgy látszott, hogy két, teljesen hétköznapi ember sikeresen kizökkentett a mélabúból.
Megbeszéltem velük, hogy ledőlök egy kicsit pihenni a nagy kaland előtt, amit ők teljes mértékben megértettek és hagyták, hogy elvonuljak a kis szobába. Ledőltem a matracra és arra gondoltam, hogy nem engedhetem, hogy ez a két ember a démonok kezébe kerüljön. Olyan önzetlenek voltak és annyira hittek bennem! Most már nem csak a halott családom lelkét, hanem a Lucianához és Matteohoz hasonló emberekét is meg akartam menteni.
Ezzel a gondolattal merültem álomtalan álomba.
Órákkal később arra ébredtem, hogy valaki finoman a vállamat rázta. Kinyitottam a szememet és Lucianát láttam.
- Kelj fel, Frank! - mondta halkan. - Itt az idő. Indulnunk kell!