Felemelkedés

13.

Szerencsére az érdeklődés irántam hamar eloszlott. Elképzelni sem tudtam, hogy mit beszélhettek a körém gyűlt emberek, és amikor ezt észrevették, a legtöbben megvonták a vállukat és tovább álltak. Egyedül az a lány nézett rám gyanakvón, akinek a lába előtt értem földet. Nyilván nem értette, hogy mi történt és valószínűleg senki nem hitte el neki, hogy az égből pottyantam le.
Zavartan rámosolyogtam, aztán felkeltem a földről. Ekkor vettem észre, hogy egy fehér vászonból készült táska lógott az oldalamon. Nem akartam ott rögtön belenézni, elvégre nem tudhattam mit tartalmazott. Volt egy olyan érzésem azonban, hogy jobb, ha valami kevésbé forgalmas helyen kukkantok bele. Igyekeztem valami nyugodtabb helyet találni, de nem volt könnyű dolgom, hiszen a pezsgő éjszakai Rómában voltam. Még mindig alig akartam elhinni. Miért küldött Michael Rómába?
Sokáig bolyongtam az olasz főváros központjában, keresve egy megfelelőbb és melegebb helyet, de túl sok ember volt még az utcákon. Még mindig ugyanazt az öltönyt viseltem, így igencsak fáztam a csípős decemberi hidegben.
Csak nyolc körül járt az idő, így sejtettem, hogy egy darabig még nem lesz nyugalom sehol. Egészen a Trevi kútig gyalogoltam, ahol még nagyobb volt a tömeg, de a sétával valamennyire melegen tudtam tartani magam. Persze értettem miért nagy a tömeg arrafelé, hiszen a kút valóban szép látványt nyújtott, de nekem távolabb kellett kerülnöm a turista látványosságoktól, meg persze jó lett volna találni egy helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Tanácstalanul álltam a kút előtt, amikor hirtelen egy női hangot hallottam közvetlenül mellettem. Az a lány állt ott, aki földet éréskor rám talált. Megismételte, amit az imént mondott, én pedig elmutogattam neki, hogy nem értem. Ekkor, nagy meglepetésemre, angolul szólalt meg.
- Bajban vagy? - kérdezte alig hallhatóan, közben kerek szemekkel itta be a látványom.
Nem tudtam mit feleljek erre. Persze, hogy bajban voltam, de nem akartam ezt egy idegen lánnyal közölni, főleg annak tudatában nem, hogy akárkit megszállhattak a démonok. Ám ekkor észrevettem, hogy a nyakában egy lánc lógott, kereszt alakú medállal. Ez megnyugtatott. Nem hittem, hogy a démonok ezt elviselték volna.
Arra gondoltam, hogy a lány lelkes hívő lehetett és talán azt hihette, hogy egy mennyből aláhullt angyal voltam. Erre a gondolatra majdnem elnevettem magam. Végtére is, valóban az voltam.
- Igen, azt hiszem bajban vagyok - mondtam. - Kellene egy hely, ahol meghúzhatom magam éjszakára, de nincs pénzem.
Erre a lány elmosolyodott, mint, aki a világ összes titkának a birtokában van.
- Ne aggódj! Alhatsz nálam. Gyere!
A válaszomat meg sem várva, megragadta a karom és elkezdett maga után húzni. Hamarosan szűk és elhagyatott, macskaköves utcákon jártunk és kezdtem úgy érezni, hogy talán nem kellett volna elfogadnom a segítségét. Bár nem mintha lett volna más választásom.
Néhány perc múlva megálltunk egy piros autó mellett és a lány büszkén nézett rám.
- Szállj be! - mondta mosolyogva.
Életemben nem láttam annál kisebb autót. Egy kis piros Fiat 500-as volt és első pillanattól kezdve ki nem állhattam. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán beférek-e majd. Kételkedve néztem a segítőmre, de ő csak mosolygott tovább és intett, hogy szálljak be. Nem tehettem mást, bepréseltem magam a vezető melletti ülésre. Nem volt annyira kényelmetlen, mint ahogy azt elképzeltem, de az biztos, hogy a nagy amerikai járművek után úgy éreztem magam, mintha egy játék autóban ültem volna. A legfélelmetesebb azonban csak ezután következett. A lány beszállt mellém és elindultunk. Ugyanazokon a szűk utcákon száguldoztunk, amelyeket nemrég még gyalog róttunk. Néha olyan közel került egy-egy épület, hogy azt hittem el fogjuk hagyni a visszapillantó tükröt. Azonban ismeretlen segítőm olyan ügyesen manőverezett, hogy bármelyik autóversenyző megirigyelte volna. Amikor oldalra sandítottam, láttam, hogy a lány annyira koncentrált, hogy a nyelvét is kidugta. Egyáltalán nem nyugodtam meg ettől, de végül épségben kiértünk a belvárosból és végre valódi, aszfaltozott úton voltunk. Ekkor mertem csak fellélegezni. Hátra dőltem az ülésben és behunytam a szemem, ám sokáig nem lazulhattam, mert a lány beszélni kezdett. Erre vágytam a legkevésbé.
- A nevem Luciana. Biztos furcsának tartod, hogy felajánlottam a segítségemet, és tudom, hogy próbálsz elrejtőzni, de láttam, amit láttam. Tudom, hogy ki vagy - mondta, de nem nézett rám. Első gondolatom az volt, hogy talán mégiscsak megszállta egy démon, de akkor valószínűleg már nem lettem volna életben. Nem tudtam mit feleljek. Mégis hogyan mondhattam volna el egy idegennek mindazt, ami velem történt?
- Mindig is tudtam, hogy angyalok léteznek! - lelkendezett. - Tudtam, hogy van, aki vigyáz ránk! De te valószínűleg valami küldetésen lehetsz. Tudom... Tudom... Nem beszélhetsz róla. Sebaj! Én akkor is segítek.
Már éppen meg akartam szólalni és közölni vele, hogy a helyzet korántsem olyan fényes, mint gondolja, de végül inkább csöndben maradtam. Nem akartam elvenni a kedvét.
"Talán még a hasznomra is válhat a vallásossága."- gondoltam magamban.
Mivel nem válaszoltam, a lány elkönyvelhette magában, hogy angyal vagyok és ezután szótlanul utaztunk. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy bolond volt-e vagy túlságosan segítőkész.
Legalább húsz percet utaztunk, mire elértünk a város egyik külső kerületébe. Errefelé már jóval kisebb volt a forgalom és kevésbé voltak impozánsak az épületek. Egy régi, ütött-kopott társasház előtt álltunk meg. Nem igazán akartam elhinni, hogy ott biztonságban lehettem. Ez az érzésem csak fokozódott, ahogy beléptünk az épületbe. Az egész elhanyagolt volt. A második emeletre baktattunk fel az ősrégi, kőből készült lépcsőkön. Ott megálltunk egy nagy, ódon faajtó előtt, amíg a lány előkereste a kulcsát. Miután végre kinyitotta az ajtót, beléptünk a lakásba. Nem okozott meglepetést a látvány. Leginkább az én philadelphiai otthonomra emlékeztetett a kopott festéssel és a szűk helyekkel. Ám a lakás kinézete érdekelt a legkevésbé. Örültem, hogy volt hol megpihennem és végre nem fáztam.
A lány egy szűk helyiséghez vezetett, ahol a berendezés csupán egy leterített matracból állt, amire egy pokróc volt terítve. Ha kitártam volna a karjaimat, akkor gond nélkül megérinthettem volna az egymással szemben lévő falakat. Az ajtó helyén pedig egy csúnya, virág mintás függöny volt csak. Kissé elkeseredetten néztem körbe, de tudtam, hogy hálásnak kellett lennem, hiszen volt hol álomra hajtani a fejem.
- Itt nyugodtan elalhatsz - mondta Luciana. - Matteot nem fogja zavarni, hogy itt vagy.
Rám mosolygott, nekem pedig szöget ütött egy kérdés a fejemben.
- Ki az a Matteo? - tettem fel a nagy kérdést. A lány erre úgy nézett rám, mintha nem értené, miért kérdeztem ezt. Végre jobban szemügyre tudtam venni őt a lámpa halvány fényénél. Fiatal volt. Sűrű fekete, hullámos haját befonva hordta, nagy, barna szemeit pedig rám meresztette. A bőre makulátlan és arany színű volt. Egy egyszerű farmeringet és sötét nadrágot viselt, egy szörnyű fekete bakanccsal együtt.
- Matteo a pasim - mondta, aztán egy mosoly kíséretében a szemeit forgatta. Mintha tudnom kellett volna, hogy ki az a Matteo. A kijelentés nem nyugtatott meg.
"Ezek szerint két idegennel kell együtt töltenem az éjszakát. Remek." - gondoltam magamban. Sóhajtottam egyet, majd megköszöntem, hogy befogadott. Luciana csillogó szemekkel hagyta el a kis szobát.
Végre magam voltam. Alig vártam, hogy megnézhessem a vászon táska tartalmát. Lehuppantam a matracra és egyesével kivettem a tárgyakat. Csupán három dolog került elő a táskából: a bársonyba csomagolt kard, a fadoboz amiben a nyaklánc volt és egy papírtekercs, amit arany színű szalaggal kötöttek át.
Meglepő volt, hogy a kard is belefért a táskába, de legalább nem kellett amiatt aggódnom, hogy hol tároljam. Úgy döntöttem, hogy a nyakláncot a nyakamban fogom hordani, ezért kivettem a dobozból. Újra megcsodáltam, milyen szépen megmunkált volt.
"Vajon szerencsét hoz majd? Megvéd a démonoktól? Vagy erősebb leszek? Michael azt mondta, hogy az Úr áldása van rajta. Akkor csak lesz valami haszna." - morfondíroztam magamban, aztán megvontam a vállam és a nyakamba akasztottam a láncot, majd figyelmemet afelé fordítottam, ami a legjobban izgatta a fantáziámat. A papírtekercs ott hevert mellettem. Úgy nézett ki, mintha évszázadok óta egy fiók mélyén hevert volna.
Már éppen nyúltam volna érte, hogy kibontsam és elolvassam a tartalmát, amikor hangos kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, majd néhány pillanat múlva egy férfi kezdett beszélni. Pattogósan és gyorsan ejtette ki a szavakat, Luciana pedig ugyanúgy válaszolt. Először azt hittem, hogy veszekednek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az olasz nyelv már csak ilyen.
Gyorsan visszapakoltam mindent a táskába. Ahogy az utolsó tárgyat is eltettem, a függöny megmozdult és egy fiatal férfi tűnt fel. Éles arcvonásai voltak és fekete, göndör haja. Mintha egy ókori szobor kelt volna életre. Zöld szemei vidáman csillogtak, ahogy rám nézett, aztán elkiáltotta magát.
- Angelo!
Odalépett hozzám és megölelt. Annyira hirtelen ért ez az egész, hogy azt sem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Nem beszéltem olaszul, de azt még én is értettem, hogy angyalnak hívott. Kezdett kellemetlenné válni a helyzet.
Végre aztán Matteo elhúzódott tőlem, de még mindig úgy nézett rám, mint egy szentre. Beszélni kezdett, én pedig tanácstalanul néztem Lucianara, aki ott állt a férfi mögött. A lány rögtön közbe is lépett és szép lassan kivezette a szobából az izgatott Matteot, aki folyamatosan beszélt és láthatóan nem értette, hogy én miért nem értettem, amit mondott.
Fellélegeztem, de még jó néhány percig feszülten hallgatóztam, hátha a férfi visszatér. Hallottam, ahogy az előszobában beszélgettek egy darabig, aztán bevonultak a saját szobájukba és elcsendesedett minden.
"Mibe keveredtem már megint!"
Visszaültem a matracra, de vártam még néhány percet, mielőtt újra elővettem volna a papírtekercset.
Amikor biztos voltam benne, hogy senki nem fog rám törni, akkor óvatosan kioldottam az arany színű szalagot és kibontottam a tekercset. Csupán néhány sor volt írva rá, különösen szépen kanyarított betűkkel.

"Holnap éjfél.
Castel Sant'Angelo, Bianchi atya.
Ne késs!"

Csak annyit értettem az egészből, hogy másnap éjfélkor egy pappal kell találkoznom. Meg persze azt, hogy ne késsek. De továbbra sem tudtam, hogy mi a küldetésem és ez egészen elkeserített.
Hirtelen olyan fáradtnak éreztem magam, mintha hetek óta nem aludtam volna.
Visszatettem a papírt a táskába, aztán eldőltem a matracon és mély álomba merültem.