insanity ✨ hemmings

treize

Azon az éjszakán Chloenál aludtam. Mivel nem akartam a szüleimhez menni, akik azonnal vallatni kezdtek volna és tudni szerettek volna mindenről, amihez egyáltalán nem volt kedvem, csak Chloe maradt. Nem faggatott, csak megölelt és magamra hagyott, mert tudta, hogy erre van szükségem. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, végig Luke-on gondolkodtam. Most már biztos volt, hogy titkol valamit. De miért nem mondta el? Nem bízott bennem? Hiszen több éve együtt voltunk és szerettük egymást! Azonban a nemrég történt események miatt már ezt is megkérdőjeleztem. Bármennyire is dühös voltam rá, még mindig szerettem őt. Na de Luke? Ő vajon szeretett? Ha szeretett volna eléggé, akkor elmondta volna az igazat. Észre sem vettem, hogy csorogni kezdtek a könnyeim. Igyekeztem nem nagy zajt keltve sírni mert akármennyire is ismertem Chloet, és tudtam, hogy segíteni próbálna, mégsem akartam, hogy így lásson. Gyűlöltem, ha a dolgok nem a terv szerint alakultak, és teljesen kiborultam ilyenkor. Az érettségi után mindent elterveztem. Összeköltöztünk, kijárom az főiskolát, összeházasodunk, lesznek gyerekeink, aztán boldogan meghalunk. Gyerekes gondolkodás? Igen, minden bizonnyal az. Akkor mégis elhittem, hogy ez meg fog történni. De most fenáll az esély, hogy elvesztem Luke-ot és akkor annyi a tervemnek. Mihez kezdek majd? Fogalmam sem volt. Úgy tűnt, hogy reggel a soha nem fog megérkezni, de amikor végre 8 óra lett, felkeltem az ágyból, és a konyhába mentem, ahol Chloe ült.
- Hogy érzed magad? - kérdezte meg óvatosan, miközben a kávéját készítette.
- Őszintén? Nagyon rosszul - vallottam be.
- Most mit fogsz csinálni?
- Elmegyek a szüleimhez, és náluk maradok. Aztán meglátjuk, mi lesz - tártam szét a karjaim.
Chloe egy apró mosolyt küldött felém, és a vállamra helyezte a kezét.
- Ha szükséged van bármire, akkor tudod hol találsz.
- Igen - bólintottam. - Köszönök mindent, de most már ideje mennem.
Megöleltem a barátnőmet, s miután kikísért, elindultam haza.