insanity ✨ hemmings

vingt-sept

Egy hónappal később már az új házunkban laktunk. Minden bámulatos volt, én mégis úgy éreztem magam, mint egy ketrecben tartott állat. A hely tökéletessége fojtogatott.  Mindig is ezt akartam, de most már irtózom ettől.  Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam azon, hogy mivel érdemeltem ezt ki?  Sosem csináltam semmi rosszat, őszinte voltam és segítőkész. Miért kaptam ezt a büntetést?  A választ valahogy sosem tudtam megtalálni, pedig ott volt végig az orrom előtt, amit csak hónapokkal később vettem észre.
...
Péntek este családi vacsorát tartottunk. Eljöttek a szüleim, Luke szülei - Andy és Liz - és a bátyja is, Jack. Az egész délutánt az étel elkészítésével töltöttem, míg Luke a laptopján dolgozott. Mikor végeztem a térítéssel, felállt, majd mögém lépett,  hatalmas tenyerével a vállamat kezdte el masszírozni, miközben a fülemhez hajolt, és belesuttogott.
- Vettem neked valamit, ott van a hálószobában. Szeretném, ha ma este azt vennéd fel. 
Némán bólintottam, és elindultam a szoba felé, de Luke visszarántott, s egy cseppet sem gyengéd mozdulattal maga felé fordított.
- Emlekszel még arra, mit mondtam korábban, ugye? 
- Igen - válaszoltam monoton hangon.
- Remek - mosolygott,  de abban egy cseppnyi öröm se volt. - Vésd jól az eszedbe.  Egyetlen rossz szó, és neked annyi.  Világos voltam?!
Újra bólintottam, ez alkalommal pedig Luke már elengedett. Leforrázva sétáltam be a szobánkba, és magamra zártam az ajtót. Leültem az ágyra, s hosszú ideig bámultam a semmibe. Aztán sírni kezdtem. Először  halkan sírdogáltam, pár kósza könnycsepp az ágyneműre hullott,  aztán egyre hangosabban, míg nem teljesen reszketni kezdtem, a szobában lévő csend pedig keveredett az én fájdalmas zokogásom hangjaival. Lecsúsztam a földre, a hajamat tépkedtem, majd a szívemet markoltam, mivel azt hittem, menten ketté törik. Minden erőmmel igyekeztem egyben tartani magam, de azon a ponton már nem bírtam tovább.
Meddig kell ezt elviselnem?  Valaha kiszabadulok ebből a rémálomból? Addig ültem a földön, amíg a zokogásom el nem halkult, végül pedig teljesen el nem csendesedett.
Akkor letöröltem a könnyeimet, felálltam, aztán kezembe vettem az új ruhámat. Kék színű volt, nagyon rövid és egy elég mély kivágással rendelkezett. Gondolkodás nélkül belebújtam, aztán leültem a smink asztalomhoz. Pár percen belül semmi nyoma nem volt az összeroppanásomnak. Aztán komolyan a tükörbe pillantottam, farkasszemet néztem a tükörképemmel, és így szóltam:
- Nem vagy már kislány, April, meg tudod csinálni, csak tarts ki még egy kicsit. Aztán megmenekülhetsz.
De mi van, ha nem leszek elég erős? Mi van,  ha innen már nincs kiút?
-
helló! nem szokásom már ide írni, de tisztázni szeretnék pár dolgot. tegnaptól már gimnazista vagyok, ma pedig beköltöztem a koleszba. nem tudom, mennyi időm lesz írni az iskola meg az utazás mellett, igyekszem minél többször új részt hozni, bár azt hiszem, elég egyértelmű, hogy ezentúl lassabban kerülnek fel fejezetek. nagyon sajnálom, viszont remélem, hogy emiatt nem pártoltok el tőlem, és továbbra is olvasni fogjátok a munkáimat :) ennyit szerettem volna. kitartás a sulihoz! (-: xoxo