insanity ✨ hemmings

trente-huit

Jacob lassú léptekkel közeledett az oltár felé. Minden szempár rászegeződött, a feszültség tapintható volt a levegőben. Láttam, ahogy Andy megindult felé, de Jack visszatartotta. Mellettük Liz nyugtalanul pislogott, a szüleim idegesen forgalódtak, az összes vendég pedig megbotránkozva figyelte az eseményeket, én viszont kicsattantam az örömtől. Valaki mégis eljött! Valaki eljött, hogy megmentsen! Legszívesebben Jacob nyakába ugrottam volna, de Luke túl szorosan tartott, így csak idegesen vártam, hogy mi fog történni.
- Hallgatjuk Önt, fiatalember - mondta kellettlenül a pap. Jacob elgondolkozva meredt ránk, aztán megszólalt.
- Az az ember ott, az oltár előtt, úgy állt Isten színe elé, hogy bántalmazza a menyasszonyát. Láttam, milyen sebeket okozott neki. Engem pedig megfenyegetett, megpróbált megölni, végül elűzött az országból. Van rá bizonyítékom. És nem hagyom, hogy tovább keserítse meg bárki életét. Már épp elég ideig hallgattam. Ideje, hogy végre megbűnhődjön a tetteiért. Épp ezért hívtam a rendőrséget, már úton vannak... Ennyi, a játszmának vége. Vesztettél, Hemmings.
És ezután elszabadult a pokol. Luke karon ragadott, és a hátsó kijárat felé húzott, miközben a vendégek felpattantak a helyükről, lökdösődtek és hatalmas zajt csaptak pár pillanat alatt.
A kiáltozás összemosódott, akárcsk az arcok és a színek. Hiába rángattam a karom, Luke olyan erősen szorított, hogy azt hittem, el fogja törni a csuklóm. Kiérve gyorsan betuszkolt a kocsijába, és lenyomta a zárakat, így nem tudtam elmenekülni. Tehetetlenül megcsóváltam a fejem, miközben láttam, ahogy Jacob a saját autójába pattant be, de mi akkor már rátértünk a főútra, és minden sebességkorlátozási szabályt megszegve száguldottunk Sydney utcáin. Én próbáltam valami tervet kieszelni, mikor meghallottam a szirénázó rendőrautókat.
- A kurva életbe - káromkodott Luke, majd egy hirtelen mozdulattal megrántotta a kormányt, és egy szűk utcán mentünk tovább, ami ki tudja, hova vezetett.
- Luke, hova viszel minket? - kérdeztem meg remegő hangon, amikor egyre inkább ritkulni kezdte a felhőkarcolók és a házak.
- Maradj csendben - szűrte a fogai között elfehéredett ujjpercekkel szorítva a kormányt. Eközben lehagytuk a rendőrséget és Jacobot, amitől idegesebb lettem. Valamit tennem kellett.
- Luke, ugye tudod, hogy vége? Innen már nincs menekvés. Nem lenne egyszerűbb, ha visszamennénk? Tudod, hogy te tehetsz mindenről. Legalább most lehetne benned annyi méltóság, hogy visszamész és vállalod a következményeket.
- Azt mondtam, hogy maradj csendben! - kiabálta ingerülten. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe tudjak suttogni, míg ő végig az utat nézte.
- Te tetted. Bűnös vagy. Nem vagy más, mint egy gyilkos. Vége van. Add fel magad!
- Nem, nem, nem vagyok az!!! Én nem, nem akartam, Chloe csak... Közénk akart állni! - Hangja először könyörgően csengett, de a végén megint eszelősen üvöltözött. Zavarta, amit mondtam, épp ezért folytattam.
- És akkor? Talán nem avatkozott volna bele, ha te nem tetted volna velem azt a sok szörnyűséges dolgot - köptem. Végre eljött az idő, hogy kieresszem a haragom. - Megvertél, megaláztál, elvettél tőlem mindent és mindenkit! Az ég szerelmére, megpróbáltál megfojtani és bezártál a pincébe!!! - rikácsoltam. - Én vagyok a legboldogabb, hogy végre elkaptak. Túl sokáig játszadozhattál a kedved szerint.
- April, fejezd be - utasított csendes, de annál vészjóslóbb hangon. - Én mindent miattad tettem. Mert szerettelek. És még most is mérhetetlenül szeretlek. Hát nem látod? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem - mondtam ki könyörtelenül.
Luke arcán sokáig váltakoztak ezután az érzelmek, majd megállapodott az egyiknél, ami igazán nyugtalanított. Üveges tekintettel figyelte az utat, aztán így szólt:
- Minden, amit mondtál, az igaz. Visszamegyünk, és engedem, hogy elvigyenek.
Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Azonban elhamarkodott volt az örömöm, ugyanis még nem fejezte be a mondandóját.
- Viszont előtte még el kell intéznünk valamit.
Idegesen kapkodtam a fejem, miközben leparkoltunk. Egy öreg raktárépületet láttam, amit valószínűleg évek óta nem használtak. Luke magával húzott, a gyors lépteinknek köszönhetően felkavarodott a por, amitől a ruhám többé nem volt hófehér. 
Nem tudtam, hova megyünk, de nagyon rossz előérzetem volt. Hiába fohászkodtam azért, hogy találjon ránk valaki, senki sem jött utánunk. Egészen a legfelső emeletre vitt fel minket, ahol egy régóta nem használt iroda volt. Mindent vastagon belepett a por, iratok szanaszét hevertek mindenhol és magas oszlopokban dobozok álltak. Luke megállt az ablak előtt, és kibámult rajta, míg én egy menekülési útvonalat kerestem vagy egy tárgyat, amivel meg tudtam volna védeni magam, de nem jártam sikerrel.
- Tudod, April - szólalt meg hirtelen, amitől összerezzentem. - Azóta a nap óta, mikor először ültünk együtt irodalomórán, az életem csak rólad szól. Furcsa dolgokat éreztem miattad. Először csak néha motoszkáltál a fejemben, viszont egy idő után minden gondolatom körülötted forgott. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Olyan jól éreztük magunkat. Aztán megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elhagynál. Nem tudtam ezzel a gondolattal megbirkózni. Utáltam, ha elhanyagoltál mások miatt. Ezért elintéztem, hogy ne okozzanak gondot. Bevallom, tettem szörnyű dolgokat. Én vagyok felelős mindezért. De azért tettem, hogy ne veszítselek el, és belesajdul a szívem, mert tudom, hogy te már nem szeretsz...
- Ha most elvisznek, akkor soha többé nem látjuk már egymást. Szabad leszel, April. És találhatsz magadnak valaki mást - beszélt mindvégig az ablak felé fordulva, azonban láttam, hogy az arcán könnyek csillognak. - Ezt azonban nem hagyom. Ha nem lehetsz többé az enyém, akkor másé se legyél... Annyira sajnálom, kicsi April - suttogta, majd rám irányított pisztollyal megfordult.
- Luke, könyörgöm, ne tedd ezt! - Egész testemben remegtem, és nem is tudtam, hogy mikor kezdtek potyogni a könnyeim.
- Meg kell tennem. Nem hagysz más választást - kiabált, a fegyvert szorongató keze pedig annyira remegett, mint én.
- Kérlek - csuklott a hangom. Luke könnyezve megcsóválta a fejét, aztán az ujja a ravaszra csúszott. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy a golyó belém fúródjon.
Ám ez sosem történt meg.
Valaki hangos robajjal betört a szobába. Mikor ki mertem nyitni a szemem, megpillantottam Luke-ot és Jacobot, akik a földön verekedtek. Jacobnak valahogy sikerült kicsavarnia Luke kezéből a fegyvert, ami néhány centiméterre tőlünk a padlón hevert.
Nem tudtam, mit tegyek. El akartam rohanni, de nem hagyhattam ott Jacobot. Egészen idáig eljött, hogy megmentsen. Épp ezért felkaptam a pisztolyt, és rájuk irányítottam. De volt egy gond. Olyan gyorsan mozogtak, a végtagjaik annyira összemosódtak, hogy a végén még sikerült volna mindkettőt megsebesítenem. Reszketve álltam felettük, a szabadság küszöbén egyensúlyozva, és nem bírtam megmozdulni.
- Tedd meg! Gyerünk, April, lőj már! - kiabálta Jacob.
Így hát azt tettem, amit mondott. Nagy levegőt vettem, céloztam, aztán lehunyva a szemem meghúztam a ravaszt.

V É G E