insanity ✨ hemmings

trente-sept

Végig simítottam a hófehér ruhámon, aztán sóhajtva a tükörbe néztem. A rettegett nap is eljött. Bármennyire is próbáltam megállítani az időt, nem sikerült.
Egy csodálatos menyasszonyi ruhát viseltem, a hajam és a sminkem tökéletes volt, s a mai napnak kellett volna lennie életem legszebb napjának, de én meg akartam halni. Szét akartam tépni a ruhát, össze akartam kócolni a hajam, le akartam mosni sminkem, hogy az emberek lássak a hatalmas karikákat a szemem alatt és a kék-zöld foltokat a bőrömön, amiket a vőlegényem okozott. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne roppanjak össze. Már egy hete már a könnyeimmel küzködtem, ha csak erre gondoltam. Mindenki azt hitte, hogy az idegességtől vagy a meghatottságtól sírok. Bárcsak tudták volna akkor az igazat. Nem küldtek volna büszke mosollyal a vesztembe.
A kezem egy ideig a hasamon pihent. A ruhának köszönhetően nem lehetett látni, hogy kezdtem gömbölyödni, de sajnos az igazságot nem tudta elfedni. Igen is egy apró emberi lény fejlődött bennem, akinek pár hónap múlva én lettem volna az anyja. Egy könnycsepp szántotta végig az arcom, amit még időben sikerült letörölnöm, ugyanis pár másodperccel később Liz és anya toppantak be a szobába. Azonnal magukhoz ölelteltek, én pedig erőltetten mosolyogtam.
- Olyan gyönyörű vagy, kicsim - mondta anya a könnyeivel küszködve. - Nézzenek oda, igazi nő lett belőled. Annyira büszke vagyok rád.
- Luke igazán szerencsés - mondta Liz mosolyogva, és olyan ártatlan szemekkel nézett rám, hogy belesajdult a szívem.
Ha megtudná, hogy a fia egy őrült gyilkos, összetörne, és azt hiszem, senki sem tudna segíteni rajta. Már egy ideje azon gondolkoztam, hogy elmondok nekik mindent. Rengeteg alkalom adódott, de én nem mertem megszólalni. Most itt volt az utolsó esélyem a szabadságra. De hallgattam. Olyan őszinte örömmel és büszkeséggel néztek rám, hogy nem volt bátorságom elvenni ezt tőlük. Számukra minden egy rémálommá vált volna ezután. Én már megtanultam ebben a rémálomban élni.
Épp ezért még utoljára megöleltem mindkettejüket, aztán velük együtt lementem a földszintre, ahol már csak az igazán közeli rokonok álltak, mert a többi vendég már elindult a templomba. Apa magához szorított, mielőtt elindultunk volna. Az út túl rövid volt ahhoz, hogy fel tudjak készülni mindarra, ami rám várt. Az ajtó túl gyorsan kinyílt, és én azon kaptam magam, hogy apába karolva sétálok végig a padsorok között. Hallottam az ámuldozó hangokat, a kritizáló suttogást és a meghatódott szipogást. Az oltárnál pedig ott várt Luke. Annyira boldognak tűnt, mint még soha. Apa homlokon csókolt, aztán átadott neki, s a ceremónia elkezdődött.
Teljesen kizártam a külvilágot, és csak azért fohászkodtam, hogy legyen ennek a szörnyűséges álomnak végre vége. Csupán akkor eszméltem fel, amikor a pap így szólt:
- Ha bárki tudomással bír oly' okról, mely miatt ez a nő és férfi nem kelhet egybe, most szóljon vagy hallgasson örökre.
Szorosan lehunytam a szemem, míg mindenki néma csendben ült. Senki nem tudott volna megmenteni.
A pap már nyitotta a száját, hogy folytassa, mikor valaki felszólalt.
- Én tudok néhány okról.
Mindenki ereiben megfagyott a vér. A vendégek forgalódni és suttogni kezdtek, én pedig éreztem, hogy Luke keze szorosabban fonódik az enyémre. A szívem hevesen vert, miközben nyújtózkodva próbáltam meglesni, hogy ki szólt közbe. Amikor megpillantottam őt, a szívem kihagyott egy ütemet, és azt hittem, mindjárt kicsúszik a talaj a lábam alól.

Szerintetek ki lehet az? :)