insanity ✨ hemmings

trente-cinq

{Nem új rész! Csak ketté szedtem a 34.fejezetet, mert a többihez képest túl hosszú volt.}

- Azt hol találtad? - szűrte a fogai között.
- Nem az a lényeg! - kiáltottam, teljesen megfeledkezve mindenről. Nem bírtam tovább nyugodt maradni. - Megölted a legjobb barátnőmet. Megölted Chloe! Egy beteg gyilkos vagy! - kiabáltam hisztérikusan.
- Igen, megöltem Chloet! De megpróbált közénk állni! - üvöltött már ő is. - Ezt nem hagyhattam! El akarta mondani a rendőrségnek. Elvittek volna tőlem! Én nem bírnám ki, nem, nem, nem!!! Abba beleőrülnék! Te vagy a mindenem, nem választhatnak el tőled! Szeretjük egymást.
Elborzadva néztem az előttem lévő emberre, akit nem ismertem.
- Soha nem tudnék szeretni egy hidegvérű gyilkost - suttogtam, mire Luke úgy nézett rám, mintha legalább gyomorszájon rúgtam volna. Könnyezni kezdett, és annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy máskor, más körülmények között biztosan megsajnáltam volna.
- Ne mondd ezt! - jött közelebb hozzám, mire én automatikusan hátrálni kezdtem.
- Ez az igazság! Nem szeretlek már, Luke. Gyűlöllelek, gyűlöllek, gyűlöllek! - sikítottam, miközben a hajamat rángattam, és az én arcomat is könnyek áztatták. Eddig bírtam magamban tartani a két évnyi rengeteg sérelmet. Teljesen összezuhantam.
A lábaim felmondták a szolgálatot, lerogytam a padlóra, Luke pedig azonnal letérdeltem elém, és az arcomat kezdte csókolgatni, és érheteten dolgokat kezdett motyogni. Próbáltam eltolni magamtól, de aztán felhagytam a próbálkozással, csak zokogtam tovább. Másra nem voltam képes.
Fogalmam sincs meddig ültünk így a földön, de mikor az elmém kezdett kitisztulni, visszaemlékeztem arra, hogy miért is csináltam ezt az egészet.
- El kell mennem a rendőrségre - feleltem olyan halkan, hogy Luke nem hallotta, ezért éretetlenül nézett rám. Én letöröltem az arcom, és ellöktem őt magamtól, miközben folyamatosan ezt kántáltam.
- El kell mennem a rendőrségre - ismételtem sokadszorra, de ezt már Luke is meghallotta. Rögtön megragadta a kezem, és visszarántott.
- Nem mész sehova - jelentette ki. Nyoma sem volt annak, hogy egy ideg összeroppanáson volt túl. Ez megint az erőszakos, megszállott Luke volt.
- Eressz el - parancsoltam meg neki. Rángatni kezdtem a kezem, de ő nem engedte el.
- Itt maradsz velem - vicsorogott.
Elegem volt már a játszadozásból, és a szabadon maradt kezemmel egy jól irányzott ütéssel bevertem az orrát. Szitkozódva elengedett, majd szikrázó szemmel megindult felém, de akkor előrántottam a fegyvert, és rá szegeztem.
- Ezt te sem gondolod komolyan - mondta lesajnálóan.
- Ne mozdulj - kiabáltam reszketve.
- Ugyan, April. Nem bántanál engem, hiszen szeretsz - próbált meg manipulálni.
- Nem, nem szeretlek. Már nem - csóváltam meg a fejem. - És most, ha nem akarod, hogy lelőjelek, akkor hagyod, hogy elmenjek.
Luke hangosan felnevetett, majd megindult felém.
- Igazán fáj, hogy ilyen egyszerűen képes lennel bántani. Nem ezt vártam tőled, kicsi April - csóvalta meg csalódottan a fejét. - Még jó, hogy a pisztoly nincs megtöltve.
A vér megfagyott az ereimben, miközben Luke könnyedén lefejtette az ujjaimat a fegyverről, majd játékosan megforgatta kezében. Az agyam megállás nélkül kattogott, próbáltam valamit kitalálni, mivel ez a tervem teljesen használhatatlan lett. Sajnos semmi remek ötletem támadt, ezért az egyetlen dolgot tettem, ami az eszembe jutott.
Futni kezdtem.
Már majdnem elértem az ajtót, amikor Luke elkapott, és magához fordítva olyan erősen megpofozott, hogy a földre zuhantam. Esélyem se volt eliszkolni, mert megragadta a hajam, és ráncigálni kezdett.
- Engedj el! - sikítottam.
- Nem. Nem mész sehova. Velem maradsz - felelte eszelősen, majd megállt az egyik ajtó előtt, s egy erőszakos mozdulattal felállított, majd belépett az ajtón, ami mögött egy lépcső rejtőzött, mely a pincébe vezetett. Egy durva mozdulattal a földre lökött, de már meg sem éreztem a fájdalmat. Többet nem bírtam elviselni.
- Az esküvőig itt maradsz - köpte, aztán felsietett, és bevágta az ajtót.