insanity ✨ hemmings

vingt-deux

A hét további része hasonlóan telt, mint a reggelink. Luke megparancsolt valamit, én ellenkeztem, ő kiborult. Ha szerencsém volt, megúsztam annyival, hogy üvöltözni kezdett. Máskor viszont, amikor nem volt képes irányítani az érzelmeit, akkor megvert. Én pedig tűrtem, mert nem tehettem mást. Luke világosan megmondta, hogy képes lenne akárkit bántani. Nem tehettem kockára senkinek az életét. 
A másik dolog, amit eltűrtem az, hogy minden este szexeltünk. Nem akartam bevallani magamnak (főleg magamnak), hogy igazából minden alkalommal megerőszakolt. Attól minden százszor rosszabb lett volna. Az igazságtól minden százszor rosszabb lett volna. Már így is alig bírtam ki, hogy ne zuhanyjak össze. Én nem ilyen életről álmodoztam. Luke már nem volt az a srác, akit szerettem. Nem ismertem őt. Ez az alak csak egy erőszakos szörnyeteg volt, aki nagyon hasonlított rá. Nem lehetett ő. Azt nem tudtam volna elviselni, így ezt mondogattam magamnak, mint egy mantrát, míg végre elhittem. 
Színleltem. Színleltem, hogy minden rendben volt. Hogy semmi nem történt. Hogy Luke még mindig az, aki volt. Hogy én még mindig az vagyok, aki voltam. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy túléljem azt, ami velem történt.
De éjszaka, amikor Luke már elaludt, nem bírtam ki. Hagytam, hogy elárasszanak az érzelmek. Düh, félelem, csalódottság, harag, kétségbeesés, cserbenhagyás. Nem tudtam mindig kikapcsolni őket, ezért zokogtam hosszú órákon keresztül az éjszaka közepén, amikor senki nem hallott. Az életem romokban hevert, és én nem tudtam, hogy mihez kezdjek.