insanity ✨ hemmings

trente-trois

Az elkövetkezendő két és fél hónap szörnyű volt. Na nem mintha bármi is rosszabodott volna. Inkább épp ellenkezőleg. Miután kiderült  az igazság, Luke teljesen bezsongott. Szerette volna, hogy minél előbb házasodjunk össze, így anya és Liz gőzerővel dolgozni kezdtek. Ez mellett pedig még jobban odafigyelt rám, mint eddig. Alig volt olyan alkalom, amikor egyedül lehettem. A viselkedése is megváltozott. Kedves volt és gyengéd, én mégis irtóztam tőle. 
Rajtam kívül mindenki boldog volt. A szülők az esküvőt szervezték, Luke-ot csak a baba érdekelte, míg én ott álltam a káosz közepén, teljesen szétesve, és belül hiába üvöltöttem torkom szakadtából, senki sem vette észre.
...
Az esküvőig már csak két hét maradt. Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy lelassítsam az időt, de ez sajnos nem sikerült. Aznap el kellett mennünk a ruhaboltba, ugyanis a gömbölyödő hasam miatt néhány igazítást kellett végezni a menyasszonyi ruhámon, amiket le kellett ellenőrizni, hogy aztán haza tudjuk vinni. Luke mosolyogva szorongatta a kezem, miközben a kocsi hátsó ülésén ültünk, az anyáink pedig izgatottan beszélgettek. Bár anya először erősködött, hogy Luke ne jöjjön velünk, mert az balszerencsét hoz, ha az esküvő előtt meglát a ruhában, végül nem tudta lebeszélni. Engem nem érdekelt, a jelenlegi helyzeten már nem nagyon ronthat valami balszerencse.
Rövid időn belül már a fényűző módon berendezett bolt közepén álltam a hófehér ruhában, ami tökéletesen állt rajtam. Anya és Liz meghatottan törölgették a szemüket, Luke pedig a hátam mögé állt, így már mindkettőnket látni lehetett a tükörben.
- Gyönyörű vagy - suttogta.
Nem voltam az. Utáltam a ruhát. Utáltam, hogy mindig is ilyenre vágytam. Utáltam, hogy tökéletesen illett rám. Utáltam, mert ez volt az a ruha, amiben majd ki kellett mondanom a végíteletemet. Eddig még reménykedtem abban, hogy egyszer szabad leszek. Viszont már elfáradtam. Feladtam. Ahogy a tükörbe néztem, majdnem hangosan felzokogtam. Annyira kimerültem.
A hazafelé tartó út szótlanul telt. Hamar megérkeztünk, aztán miközben a szüleinktől búcsúzkodtunk, Luke telefonja csörögni kezdett. Szükség volt rá a cégben.
- Menj - mondtam neki, mikor láttam rajta, hogy ellenkezni akar. - Rendben leszek. Különben is gyorsan végzel, ugye?
- Hát persze - felelte, majd egy gyors csókot nyomva az ajkaimra a garázsba sietett.
Én bementem a házba, majd felvittem a hálószobánkba a ruhámat, aztan úgy döntöttem, hogy alszom egyet. Azonban semmiképp nem jött álom a szememre. Hosszú ideig csak forgalódtam, kattogott az agyam, és mindig önkéntelenül a ruhára néztem, ami a szekrényen lógott.
Két hét. Két hetem maradt, aztán ennyi, a játék véget ért, Luke felesége leszek, hamarosan pedig a gyereke anyja. Könnyes szemekkel (fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni) a hasamra pillantottam, aztán hirtelen felkeltem, és letöröltem az arcom. Ez nem fog megtörténni. Elszököm.
Őrült módjára rángattam elő az ágy alól a bőröndöm, majd mindent belegyömöszöltem, amiről úgy gondoltam, hogy feltétlenül szükségem lesz rá. Amikor a táska megtelt, becipzároztam, aztán lerohantam a földszintre. Felrángattam magamra a cipőmet, miközben eszembe jutott, hogy valamiről teljesen megfeledkeztem.
Pénz nélkül nem megyek semmire.
Miután megtaláltam a pénztárcám, visszarohantam a szobánkba, ahol kirántottam a szekrény ajtaját, és lihegve keresni kezdtem a régi cipős dobozt, amiben a spórolt pénzünket tartottuk. Amikor végre a kezeim közé került, megkönnyebbülve felsóhajtottam, viszont a következő pillanatban elakadt a lélegzetem. A néhány köteg pénz mellett más is volt benne.
Egy kendő. És egy pisztoly.
A kendőt azonnal felismertem. Ezt adtam Chloenak pár éve a szülinapjára. De mégis, hogy került ez ide? Tűnődve forgattam magam előtt, aztán hirtelen eldobtam. A kendőt vérfoltok pettyezték. Megbotránkozva próbáltam valahogy működésre bírni az agyam, viszont a magyarázat már ott motoszkált a fejemben. És amikor összeállt a kép, sírva fakadtam.
A legjobb barátnőm halott.