insanity ✨ hemmings

épilogue

A Vőlegényem a gyilkosom című könyvet világszerte szinte mindenki ismeri. A megjelenése után azonnal a toplisták élére került, kiszorítva megannyi tapasztaltabb és világhírű író regényét.

A thrillerek közé sorolt mű egy fiatal lányról szól, aki azt hiszi, megtalálta élete szerelmét a középiskolás barátja személyében, és gondolkodás nélkül mond igent arra, hogy az érettségi után együtt éljenek. Úgy érzi, az életében végre minden a helyére került, s ezután már csak boldog pillanatok várnak rá, de óriásit téved. Nem kapja meg a várva várt hepiendet.
Élete legrosszabb döntését hozta meg azzal, hogy továbbra is a fiúval maradt. A fiú persze szerette őt. Túlságosan szerette, és ez volt itt a gond. Mániákus lett. Azzal gyanúsította a lányt, hogy megcsalja őt, nem engedte, hogy elhagyja a házat és a barátaival találkozzon, és ha ez nem lett volna elég, még fel is bérelt valakit, hogy minden lépést szemmel tudja tartani. A lány nem volt más, mint egy kalickába zárt madár. Nem elég, hogy a vőlegénye megszállott lett, még ő is mániákusan hazudozott. Nem szólhatott senkinek arról, mi folyik igazából közöttük. Mikor megpróbálta, rosszul sült el. A hallgatásával tudta csak megvédeni a szeretteit.
Az igazság egészen addig nem derült ki, míg az oltár előtt nem álltak, készen arra, hogy egybe keljenek. A lány egyik barátja, akit a fiú elüldözött az államból, mindent bevallott. A mű azzal fejeződik be, hogy a lány végre igazságot teremt, és a sok sérelmet megbosszulva lelövi a vőlegényét. Ez tehát April Hall és Luke Hemmings történetet. Vagy Margaret és William története. A nevek nem fontosak. Így is, úgy is ez az én történetem.
Mivel nem szeretném felfedni az igazi személyek kilétét, ezért a regényben használt neveknél maradok. Miután megsebesítettem Luke-ot, nem tudtam megmozdulni. Addig ott maradtam volna, míg meg nem érkeznek a rendőrök, de Jacobnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kivitt a kocsijához, és megparancsolta, hogy azonnal tűnjek el onnan. Nem voltam olyan állapotban, hogy vezetni tudjak, de Jacob könyörgő hangját hallva tudtam, hogy hisztizésre most nincs idő. Még ma is tisztán emlékszem arra, mit mondott nekem.
- El kell menned, most azonnal. Csak így tudsz megmenekülni előlük. Ha itt maradsz, akkor a rendőrség belerángat az ügybe, és soha nem fogsz tudni megszabadulni tőlük. Menj, és soha többet ne gyere vissza Sydney-be, hallottad?! Indulj!
Ez volt a valaha volt legjobb tanács, amit kaptam. Miután Jacob odaadta az összes pénzét, hogy tudjak repülőjegyet venni, elindultam. A könnyek megállás nélkül hullottak a szememből. Még máig sem értem, hogy nem karamboloztam. A reptéren a furcsáló tekinteket semmibe véve berohantam az első boltba, hogy lecseréljem a mocskos menyasszonyi ruhámat, majd az nap este már egy repülőn ültem, ami New Yorkba tartott.
Az első dolgom az volt, hogy új iratokat csináltassak. Akkor halt meg Margaret Landon (vagy nevezhetjük April Hallnak is), és született meg Tara Pokornowski, aki mára egy világhírű bestseller szerzője lett. De senki sem ismerte még azt a Tara Pokornowskit, aki olcsó motelekben aludt, néha napokig nem evett, mert nem volt rá pénze, folyton a háta mögé kellett néznie, mert attól rettegett, hogy valaki megtalálja őt, hogy visszavigye Ausztráliába, és ha lehunyta a szemét, mindig ott lebegett előtte a megszállott völegényének halott teste.
Mikor a dolgok kezdtek jobbra fordulni, lett állásom meg egy normális lakásom, beláttam, hogy ez egyedül nem fog menni, és felkerestem egy pszichiátert. Két és fél évig tartó intenzív kezelés után végre le tudtam gyűrni a nemi erőszak áldozatait marcangoló bűntudatot, és képes voltam három óránál többet aludni, miközben nem zavartak már annyiszor a rémálmok. Aztán megismertem őt. Finn Watkinst, akit büszkén nevezhetek a férjemnek. Akkoriban annyira féltem egy új kapcsolattól, de Finn nem mondott le rólam, és segített megkeresni az elveszett darabkáimat.
Elhatároztam, hogy a történteket soha senkivel nem fogom megosztani, megpróbálom elfelejteni, és úgy tenni, mintha ez soha nem történt volna meg. Azonban az esküvőnk előtt majdnem összezuhantam, mert előjött az a rengeteg emlék. A pszichiáterem akkor azt tanácsolta, hogy írjak ki magamból mindent. És megtettem. Ez egy hosszú folyamat volt. Másfél évig tartott, míg befejeztem az történetet. Nem gondoltam volna, hogy valaha ebből majd egy könyv lesz. De mikor nap mint nap szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem én voltam az egyetlen ilyen áldozat a világon, muszáj volt hangot adnom a véleményemnek, ezért felkerestem egy kiadót, és megmondtam a tulajdonosnak, hogy már pedig az én regényemet ki fogják adni. És megtették.
M

ég mindig letaglóz az a sok pozitív visszajelzés, amit az olvasoktól kapok, és elégedettség tölt el, ha olyan üzeneteket olvasok, amiben azt írják, hogy a művem felnyitotta a szemüket és elég bátorságot adtam nekik ahhoz, hogy fel merjenek szólalni.
Huszonegy éves voltam, mikor elhagytam Sydney-t. Most huszonnyolc éves vagyok, egy boldog házasságban élek és van egy világhírű regényem. De az életem nem volt mindig ilyen tökéletes. Még mindig küzdök a poszttraumás stressz szindrómával, ami azt hiszem életem végéig a társam lesz, de megtanultam vele élni. Azért szerettem volna annyira, hogy megjelenjen az írásom, hogy rávilágítsak a tényekre. Néhány ember még mindig nem hiszi el, hogy ez egy igaz történet, pedig ez megy a világban. Ez nem csak a könyvekben és filmekben van így. Épp ezért szeretném biztatni az ilyen félelemben és megaláztatásban élő bántalmazott embereket, hogy vessenek véget ennek. Mert megtehetik. Nagy bátorság kell ehhez, de nem lehetetlen. Talán most a dolgok kilátástalannak tűnnek, de ez csak egy átmeneti állapot. Megmenekülhetnek. Szabadok lehetnek. Bármennyi szörnyűség történt az életükben, ez nem mindig lesz így, mert a sors végül mindenkit utolér. A legvégén pedig minden a helyére kerül. Ezt megígérhetem.

Tara Pokornowski

Hű! Végre ide is eljutottunk. Az Insanity véget ért! :)
Arra kérlek Benneteket, hogy hagyjatok nekem egy kommentet, amiben leírjátok a gondolataitokat a sztoriról, mi tetszett benne, mi nem stb. Főleg az érdekelne, mit gondoltok erről az epilógusról. :D
Úgy döntöttem, hogy most nem írok külön köszönetnyilvanítás, hanem itt megköszönöm minden egyes személynek, aki végig követte az én kis történetemet, vagy csak párszor beleolvasott, nem szamít, mindenkinek eszméletlenül hálás vagyok! Köszönöm az összes kommentet és szavazatot. :)
Nem tudom, hogy mi lesz majd a jövőben, mert ha elkezdődik a suli, akkor megint nem lesz sok időm írni, de azt majd valahogy megoldom. Bár most nincs is olyan jó ötletem, amit szeretnék megvalósítani, így lehet kicsit szünetelek. Remélem, nem pártoltok el majd tőlem. ^-^ Még egyszer köszönök mindent!

Love, cybertragedy x