insanity ✨ hemmings

vingt-cinq

Másnap megkönnyebbülten éreztem magam, mert iskolába mehettem, és nem kellett a négy fal között lennem Luke-kal. Az egyetem volt az egyetlen hely, ahova még elengedett. Ő este már többször nem szólt hozzám. Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne vagy inkább kezdjek félni. Annyira kiszámíthatatlan és robbanékony lett. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem. A történtek után alig mertem lehunyni a szemem, mivel akárhányszor megtettem, újra a nyakamon éreztem a hideg ujjakat, melyek pár hónappal ezelőtt még gyengéden simogattak, most viszont képesek lettek volna megfojtani.
Reggel a lehető leggyorsabban elhagytam a lakást, és nagyon odafigyeltem arra, hogy még véletlenül se találkozzak Luke-kal. Útközben a nyakam köré tekertem egy kék kendőt, ami eltakarta a nyakamon lévő foltokat. Nem hiányzott az, hogy az emberek kérdezősködni kezdjenek. 

...

Az előadásom már fél órája elkezdődött, de én meg sem hallottam a professzort, túlságosan a gondolataimba voltam temetkezve. A jobb kezem, melyikben egy golyóstollat szorongattam, a füzetem felett lebeget, amelynek lapja teljesen üres volt, mivel egy betűt sem írtam le, míg a mások szorgosan körmöltek. Nem érdekelt már az egyetem, és az sem, hogy átmenjek majd a vizsgákon. Elegem lett abból, hogy én legyek a tökéletes April Hall, aki görcsösen meg akart felelni mindenkinek. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok már. Azt akartam, hogy vége legyen ennek. Szerettem volna visszamenni az időben, hogy megakadályozzam a rossz döntéseimet.
- Miss Hall, megmondaná nekünk, hogy mi a válasz? 
A professzor elég hangosan beszélt, amitől felkaptam a fejem, és akkor vettem észre, hogy szinte minden szempár rám szegeződik. Zavaromban a kendőmmel kezdtem játszadozni, míg a táblát kémleltem, hát ha onnan meg tudom a választ, de semmire nem mentem vele. Azt sem tudtam, hogy milyen előadáson vagyok.
- A válasz.... az, hogy... Én, é-én nem tudom, elnézését - hajtottam le a fejem szégyenemben, miközben könnyek gyűltek a szememben. Magamon éreztem a professzor égető pillantását, aki végül békén hagyott, és más valakinek tette fel a kérdést. 
Az előadás végezetével összeszedtem a dolgaim, és a gyors léptekkel elhagytam az előadótermet, hogy a professzor még csak véletlenül se tudjon magához hívni. A tervem az volt, hogy bezárkózom majd a mosdóba, és a következő órámig ki sem jövök, viszont valaki megérintette a vállam, amitől megálltam. Megfordulva Jacobot pillantottam meg, aki aggódva nézett engem.
- Szia, April. Minden rendben van? Az előadáson olyan furcsának tűntél - halkult el, és a válaszomat várta. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Annyira el szerettem volna mondani az igazat, de mikor Jacobra pillantottam, rájöttem, hogy nem engedhetem, hogy bármi baja essen. Ő a barátom volt, és a barátok vigyáznak egymásra.
- Minden oké, Jake. Csak egy kicsit fáradt vagyok, a vizsgák nemsokára itt vannak, és tudod mennyire ki szoktam készülni olyankor - igyekeztem valami hihető sztorit összehozni. Nem úgy tűnt, hogy Jacob elhitte, viszont nem kérdezett többet. 
- Oké, megértem. Most mennem kell, de April... ha bármilyen gondod van, akkor nekem elmondhatod - nézett mélyen a szemembe, majd hirtelen megölelt, amivel szerintem mindkettőnket meglepett.
Egy ideig így maradtunk, és akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez. Hiányzott, hogy valaki gyengéd legyen velem. Mikor elváltam tőle, Jacob arcán egy felismerhetetlen érzés tükröződött.
- April... mi az ott a nyakadon? - kérdezte meg halkan, mire nekem elkerekedett a szemem. A kendőm biztosan meglazult, amitől láthatóvá váltak Luke ujjlenyomatai. Próbáltam gyorsan eltakarni, és sarkon fordultam, azonban Jacob utánam szaladt. 
- Ki tette ezt veled? - kérdezte meg, míg én lehajtott fejjel ácsorogtam előtte. Ha belenézett volna a szemembe, akkor azonnal tudta volna a választ.
- Nem fontos! Jól vagyok, Jake. Most engedj el, mennem kell - motyogtam, majd tovább sétáltam a folyosón, viszont azonnal megtorpantam, mikor meghallottam Jacobot.
- Luke volt az, ugye?