te vagy az oka (BTS fanfiction)

32.rész-A könnyeid vigasztaljanak!

"Miért kell mindennek tönkremennie?

Jungkook, a barátaim, az álmaim és...a családom. Mindent elvesztettem. Nincs már semmim. Csak én és a fájdalom, ami sosem múlik el.

Tényleg olyan nagy bűn, hogy boldog akartam lenni?"

-Lara!-szólt anyám (természetesen angolul, ő nem tud koreaiul, csak apám és én)-Örülök, hogy felkeltél! Már vártunk!

Na igen, a szüleim soha nem mondták azt, hogy lányom, édesem, kicsim vagy bármi kedves megszólítást. Nekik mindig is 'Lara' voltam. Semmi törődés, semmi érzelem. Ez a családom.

-Ti mit kerestek itt? Augusztus eleje van...Nem úgy volt, hogy augusztus végén jöttök?-néztem a szüleimre kétségbeesetten. (angolul)

-Lara!-szólt rám kicsit hangosabban apám-Valami gond van azzal, hogy itt vagyunk?-húzta fel a szemöldökét. (angolul)

-Ne-nem!-dadogtam-Már nem...-válaszoltam letörten. (angolul)

-Akkor pakolj össze!-mosolygott anyám elégedetten-Vár rád a jogi egyetem!-amint kimondta, nyeltem egyet. (angolul)

Megindultam az emeletre, de a lépcsőn megálltam. Elegem volt. Visszafordultam és berontottam a nappaliba.

-NEM!-ordítottam. (angolul)

Anyám arcán olyan arckifejezés jelent meg, hogy azt hittem mindjárt megfojt.

-Tessék?-kérdezte-Te most, komolyan azt mondtad, hogy...NEM?-ordított. (angolul)

-Soha többé!-kezdtem bele, és egy könnycsepp gördült le az arcomról-Soha többé, nem fogjátok megmondani nekem, hogy mit csináljak! Elegem volt! Elegem volt, hogy folyton csak szót fogadok! Elegem volt az elvárásaitokból! Elegem volt belőletek!-kiáltottam. (angolul)

Anyám felkelt, odajött hozzám és...pofon vágott. Megtette, azt amit még sosem tett meg életében. Sosem emelt rám kezet egyik szülöm sem. Túlságosan dühös voltam. Túlságosan.

A nagymamám felkelt.

-Kicsim, jól vagy? Ezt nem kellett volna. Nem tudom mit mondtál, de ezt nem kellett volna...-mondta a nagyi, aki nem értett semmit. (koreaiul)

-Nem nagyi! Hagyd csak!-mondtam és anyám szemébe néztem. (koreaiul)

-Anyám!-kezdtem bele-Te pofon vágtál?-kérdeztem már könnyes szemekkel. Nem nem sírtam. Csak könnyeztem. (angolul)

-Nem látsz a szemedtől? Így nem viselkedhetsz! ÉN AZ ANYÁD VAGYOK ÉS TE AZ ÉN SZÓT FOGADÓ LÁNYOM!-ordította, de nem ijedtem meg. Már nem. (angolul)

-A te...szót fogadó lányod?-kérdeztem hitetlenül-Képzeld édes, édes, édes anyám! A te SZÓT FOGADÓ lányod rossz dolgokat csinált!-kezdtem bele-Tudod miért akartam ennyire Koreába jönni? Képzeld, jelentkezni akartam a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetemre!-vigyorogtam és hozzátettem-A tánc karra! De nyugodj meg! Nem fogok jelentkezni! Áh...NEM! Nem azért mert JÓ KISLÁNY vagyok! Nem azért! AZÉRT MERT BETEG VAGYOK!-ordítottam-Annyira legyengült a szervezetem, hogy nem táncolhatok SOHA TÖBBÉ!-ordítottam-Látod anyám? Isten meghallgatott! Elvette tőlem az álmaim és most már nincsenek, ahogy te mondtak 'kisded' álmaim! NINCSENEK!-ordítottam újból. (angolul)

Kitört belőlem a sírás. Nem bírtam. Bármennyire is szerettem volna kibírni. Nem tudtam. Ez van. Az élet kegyetlen.

Anyám keze rezgett, és egy könnycsepp gördült le az arcáról.

-Lara!-szólalt meg-Jó-jól va-vagy?-dadogta. (angolul)

-Hála neked, nem!-mondtam és kiviharzottam a nappaliból. (angolul)

Felhúztam a tornacipőm és kiszaladtam a házból. Csak mentem egyenesen. Meg sem álltam. Nem tudtam hova megyek, de nem is érdekelt. Elegem volt. Elegem volt az egész rohadt életemből. Vége. Nincs tovább. Mindent elveszítettem. Semmim sincs már.

Sokáig sétáltam. Mikor egy padhoz értem, leültem. Csak elmélkedtem ott. Felmerültek bennem a régi emlékek.

"Yoongi...

'-Ne hisztizz! Inkább segíts dalt írni!'

Taehyung...

'Lara! Vicceljük meg a fiúkat!'

Jimin...

'Lara! Olyan király vagy!'

J-Hope...

'Táncos láány!'

Jin...

'Együnk együtt!'

Rap Monster...

'Hívhatsz Oppának, Takarítónak, Namjoonnak, Namnak,Rap Monsternek, RapMonnak, Takarító Monsternek...Tudod mit? Te kivételesen bárhogyan hívhatsz!'

és Jungkook...

'Idegesítesz!'

Hiányozni fogtok!"

Felkeltem és megindultam haza. Délután 16:00 volt. Reggel mentem el és addig haza sem mentem. Még be kell csomagolnom és el kell búcsúznom a nagyiéktól.

Igen emberek. Én...most...tényleg feladom.

Lassan hazasétáltam. Benyitottam és hirtelen hangzavarra lettem figyelmes. Nem értettem semmit. Beljebb mentem.

Hobeomnak volt a földszinten egy irodája. Onnan jött a hangzavar. Közelebb léptem az ajtóhoz és hallgatóztam.

-Nem akarom hallani! Nem akarok magától semmit!-ordított apám koreaiul.

Nagyon megijedtem, így be akartam nyitni. Már a kilincsen volt a kezem és épp nyomtam volna le, de valaki megfogta a kezem, ezzel megakadályozva azt, hogy benyissak.

-Ne menj be!-nézett mélyen a szemembe Hobeom.

-Mi-miért?-dadogtam.

-Mert bent van a nagyapád!-mondta és hozzátette-Az igazi nagyapád!-mondta ki és nekem tágra nyíltak a szemeim.

Abban a pillanatban benyitottam. Akkor. Ott. Nem értettem semmit.

Az irodában három ember volt. Anyám, apám és...Bang Sihyuk.

"Mit keres itt Sihyuk bácsi?"