Elhagyottan

12.

N.

Ahogy Emma elrugaszkodott tőlem, az érintésétől a szívem egy időre megvadult. Nem akartam, hogy eltávolodjon, épp akkor, mikor önszántából akart megcsókolni. 

Megragadtam a csuklóját, reggelhez képest kitűnő reflexekkel, és újra az ölelésembe zártam.

- Na, mit csinálsz már? - motyogta elszigetelt hangon.

- Ne rontsd el - mosolyodtam el, és örömömet elképesztően selymes hajzuhatagába temettem.

Kevés idő múlva kivonta magát szorításomból, és égő fejjel próbált megtámaszkodni az ágy szélén. Nem engedtem meg neki, hogy itt hagyjon. Felülkerekedtem rajta; elé pattantam, majd kezeit feje fölött egymáshoz illesztve löktem vissza gyengén, de mégis hevesen az ágyra.
Egymáson feküdtünk, ami totálisan elvette az eszemet. Ágyékommal együtt nekisimulva nehezedtem rá, súlyomat magam megtartva, és farkasszemet néztünk. Déjà vu. Egyikünk sem szólalt meg, csak Emma nyöszörgött, miközben próbált kiszabadulni alólam, de nem úgy tűnt, mintha minden erejét beleadta volna.

- Kértelek, hogy ne rontsd el - törtem meg a csendet rekedtes hangon, vigyorogva.

- Jó, csak szállj már le rólam, mert... - kezdte, de nem engedtem befejezni.
Fejemet lejjebb engedtem és ajkaimmal súroltam az övéit. Szájának tökéletes szívalakja egy halk sóhajjal elnyílt. Nem tudtam ellenállni ennek a tökéletes hangnak, és többet akartam belőle. Alsó ajkamat elkezdtem lassan végighúzni az arcán, majd a füle mögötti vékony bőrre leheltem egy apró csókot. Ismét egy alig észrevehető levegőkifújást hallatott, amivel egyszerűen képtelen voltam betelni, de tudtam, hogy muszáj fékeznem magam. Pisze orrára adtam egy igazi puszit, ezzel lezárva a számmal való kalandozást gyönyörű arcán. 

Most ő volt az, aki nem engedett. Felhasználva karjai szabadságát, tarkómat visszahúzta, rajta tartva bal tenyerét, mutatóujjával pedig felemelte az államat, és a nyakamat vizslatta. Végül elengedett, és mintha semmi sem történt volna, hirtelen kigurult alólam, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Hitetlenkedve felnevettem, miközben próbáltam összeszedni magam.

Mivel nem ismertem a lakást, kicsit furcsán éreztem magam, hogy csak úgy simán kávézgatok az asztalnál, de nem volt a terveim között a távozás.
Mikor Emma kijött, a haja rendezett volt, az arca már nem tűnt kipirultnak. Egyedül a szemeiben tükröződő vágy mutatta jeleit az előbb történteknek. 

- Szóval, már könnyedén kiszolgálod magad? - vonta fel a szemöldökét.

- Úgy tűnt, nincs semmi baj az ittlétemmel, úgyhogy megkockáztattam egy kávét - mosolyodtam el.

- Jó étvágyat hozzá - sóhajtotta szórakozottan.

- Ez innivaló. Nem megeszem, megiszom.

- Kötekedsz? - mosolyodott el játékosan.

- Szeretem, mikor felvonod a szemöldököd - kortyoltam a fekete löttyömbe.

- Hagyjuk... - ezzel megperdült, és a saját reggelijét kezdte csinálni. 10-15 perc múlva már egy komplett fogással ült le velem szembe.

- Hű!

- Ez csak palacsinta, ne dobj tőle hátast - húzta fel a szája széleit szerényen.

- De még hogy néz ki! - csodálkoztam még mindig az "összerittyentett" ételén. - Tudsz főzni is?

- Persze.

- Csinálsz nekem is ilyet?

- Mi vagyok én, cseléd? - nézett sértetten a szemembe. - Ott van minden hozzávaló, hajrá - enyhült meg kicsit.

- Tudom, hogy szeretsz, és csinálnál nekem, csak makacskodsz - vigyorogtam rá.

- Abbahagynád ezt? - dünnyögte.

Felállt, és a mellettem lévő csapba tette az üres tányért, én meg valami hirtelen ötlettől vezérelve átállítottam a víz folyását, hátha a poéntól kissé ellazul, így teljesen összesprickolva Emmát. A hatalmas, fehér felső rátapadt a leányzóra, így még inkább áttetszettek idomai. Izmos hasfala meglepett, de próbáltam jól nevelt fiatal módjára a szemébe nézni. Enyhén szólva elidőzött rajta a tekintetem.