Elhagyottan

20.

E.

A hasam előtt összekulcsolt kezekkel, deszkával próbáltunk hazáig gurulni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

- Várjunk csak - kezdtem összeráncolt szemöldökkel.

- Hm? - nézett rám Norbi ártatlanul.

- Norbi, most komolyan. Hogy jutottál be?

A fiúból kitört a nevetés, amitől végleg bebizonyosodott a gyanúm. Lesütött szemmel, hitetlenül felnevettem én is.

- Szerinted? - nézett rám pimasz mosollyal az arcán. - Még jó, hogy az ablakon.

A lépcsőházhoz érve Norbi felkapott, amitől egy enyhe sikoly hagyta el a számat, majd velem együtt leszállt a járműről. Elkísért a kapuig, ahol beütöttem a kódot, és várakozóan néztem a fiú felé.

- Akkor én... - kezdtem félve a búcsúzkodást, de az enyémekre tapadt ajkak megakadályozták a beszédem folytatását.

Egy rövid, elköszönésnek induló csók volt, de semelyikünk sem bírta szétszakítani a szánkat a másiktól. Vagy én húztam vissza a pólója nyakát szorongatva, vagy Norbi túrt újra a hajamba. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy ennyire lehetetlennek bizonyult a távozása, de nagy erőfeszítések árán félbehagytam a csókot.

- Mennem kell - mondtam remegő hanggal.

- Hívni foglak - ígérte meg, mire csak bólintottam.

Utoljára ránéztem a harapásoktól megduzzadt ajkaira és a teljesen összekócolt hajára, majd feltéptem az ajtót.

- Em - rántott vissza Norbi a csuklómnál fogva - Csak még egyet - morogta, majd ismét nekem esett.

Pár másodperc után már elhúzódtam, rámosolyogtam, és besomfordáltam a lépcsőházba. Ott azonnal neki döntöttem a hátamat a hideg ajtónak, és megpróbáltam lenyugtatni magam. Éreztem, hogy a fejem a gondolataim hatására vörös színre vált, de nem törődtem vele, inkább gyorsan felslisszoltam a lépcsőkön, és bejuttattam magam a lakásba.

Sajnos az eddigi vigyor azonnal eltűnt az arcomról, és felváltotta egy undorodó grimasz, ugyanis apám ott ült a konyhapultnál.

Én nem akartam semmit, csak nyugalmat, csendet, és elbújni a szobámban, de természetesen minden tervem meghiúsult.

- Milyen érzés szajhának lenni? - kérdezte, mire teljesen lefagytam.

- Tessék? - nyögtem ki halkan.

Apa csak felállt, lassú, bizalmatlan járással felém lépdelt, majd közvetlenül velem szemben megállt. Rám emelte a tekintetét, és válasz nélkül lendült a keze, ami az arcomon csattant. A fülem azonnal lezsibbadt, és zúgni kezdett az ütés erejétől, az arcomat pedig minden eddiginél forróbbnak éreztem, ahogy a szememet is, hála a maró könnyeknek. Nem tudtam tovább fenntartani a körülöttem lévő kemény, sziklás falat, ugyanis az érzelmeim utat törtek maguknak, aminek a gondosan kiépített, képzeletbeli téglák látták kárát.

- Mi a szart élsz át? Mondd már el nekem, mégis milyen indokod van arra, hogy ok nélkül megüss, hogy folyamatosan szidj, hogy megnehezítsd a létezésem?! Te tényleg ezt élvezed? Ettől leszel apa? - adtam ki magamból a felgyülemlett feszültségem csupáncsak egytized részét.

Kitörésemet figyelmen kívül hagyva hisztérikus nevetésbe kezdett. Úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy továbbra is tönkre tegyen, ezért sarkon fordultam, és befutottam a menedéket nyújtó, sötét falak közé. Ugyanis pakolni készültem. Hogy hova fogok menni, azt nem tudom. Nekem mindegy, csak el innen. 

Felkaptam a hátizsákomat a földről, lehajítottam az ágyra, majd a homályos látásommal nem törődve pakoltam bele a létszükségletű dolgaimat. Teljesen megpakoltam a táskát, felkaptam a hátamra, és gyors léptekkel vettem célba a bejárati ajtót.

- Nehogy el merj menni innen, mert teszek rá, hogy a lányom vagy, a szart is kiverem belőled, ha átléped azt a rohadt küszöböt - suttogta ijesztően nyugodt hangon, ahogy a konyhába értem.

Kivettem a hűtőből egy félliteres ásványvizet, összedobtam egy szendvicset, nem törődve azzal, hogy a gyámom konkrétan megöl a tekintetével, és hátat fordítva megindultam a kijárat felé. A kilincshez nyúlva megtorpantam, és apám felé fordítottam a fejemet: 

- Olyan szinten leszarom, hogy mit akarsz, és mit mondasz, hogy azt szavakkal nem tudom kifejezni, apa - mondtam végszóként, a mondat utolsó részét gúnyosan kihangsúlyozva, majd két lábmozdítással átjutottam a szabadság világába.