Elhagyottan

18.

E.

Péntek van. Péntek.

Reggel magától pattant ki a szemem. Ahogy ránéztem az órára, elszörnyedtem. 4:33. Szuper, vágjunk neki a napnak 2 órás alvással.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, miközben megállapítottam, hogy koraibb vagyok a Napnál. Megreggeliztem, magamra kaptam az edző ruhámat, majd az Afraid-ot elindítva átléptem a küszöböt.

A salakpályához közeledve az jutott eszembe, hogy apámat azóta nem láttam, mióta megütött. Aggódnom kéne, hogy megverték, miközben részegen botorkált, vagy meglopták, mert az utcán aludt, esetleg megkéselték az órájáért, de nem megy. Egyszerűen csak nem tud különösebben izgatni, és nem is akarom. Jó ez így. Ha őt nem érdeklem, én miért foglalkozzak vele? Véget vetettem a gondolataimnak, és neki kezdtem a futásnak.

Sajnos nem tudtam fékezni a lábaimat, ugyanis túlságosan ideges voltam. Ma randim lesz. Norbival. Fogalmam sincs, hogy mit akar, vagy mikor fogunk találkozni, de annyit tudtam, hogy ma vele leszek, és ez kellő energiát adott ahhoz, hogy őrült módjára kifárasszam magam, már hajnalban.
Végül egy óra rohanás után sikeresen megálljt parancsoltam magamnak, meghúztam a vizemet, és lassacskán hazasétáltam. Koncentrációhiány miatt bíbelődtem egy ideig a zárral, de bejutottam, és azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Nem törődtem a renddel, pláne, hogy már elvileg egyedül lakom, így út közben eldobáltam a ruháimat, és felkészültem a hűsítő hidegzuhanyra.

Beszálltam a kabinba, és hagytam, hogy a szinte jeges sugár enyhítse a felhevültségem. Mikor már úgy éreztem, inkább nyugtatásra van szükségem, emeltem a hőmérsékletet, és teljesen ellazítottam magam. A víz elzárása után még rajzolgattam egy kicsit a párába, mielőtt kiléptem a kőre.

Elemeztem az arcom a tükörben, és nagy örömmel fedeztem fel, hogy hiába nem aludtam ki magam, az arcom felfrissült. Magamra csavartam a törülközőt, és enyhén megszárítgatott, hullámos hajjal hagytam el a helyiséget.
Egyáltalán nem számítottam arra a látványra, ami fogadott. A konyhában, nekem háttal egy felismerhető alak tevékenykedett. Próbáltam észrevétlenül elsurranni a szobámig, de a tervem meghiúsult, ugyanis közvetlenül a "vendégem" mellett megcsúsztam a sportmelltartómban. A hang hatására reflexszerűen felém kapta a fejét, és hátam mögé nyúlva magához rántott, ezzel megakadályozva az esésemet. 

- Jó reggelt, Cicavirág - lehelte a nyakamba.

Kissé el akartam húzódni, mert teljesen zavarba hozott, hogy csak egy nyomorult törölköző takar el, de amint engedett az ölelésen, éreztem, hogyha megmozdulok, már semmi sem lesz rajtam.
- Ne - akadályoztam meg. - Légyszi, ne engedj el!

N.

Emma újból hozzám bújt, amit kicsit sem elleneztem, ahogy sajnos a lenti agyam sem.

- Em, én esküszöm, imádom, hogy ilyen közel vagy, de nem akarlak megijeszteni... - mondtam nevetve, miközben óvatosan nagyobb távolságot kreáltam közénk.

- Ne! - sikoltott fel, mire azonnal visszarántottam magamhoz. - Nem érdekel, csak könyörgöm, hadd maradjak így!

Rájöttem, miért nem akart kiszabadulni az ölelésemből, ugyanis mire a teste ismét nekem simult, a törölköző félig levált róla, és az anyag helyett melleit éreztem felsőtestemnek nyomulni. Apró kezével erősen kapaszkodott a pólómba, míg másikkal a törülközőt igyekezett magán tartani, de annyira remegett, hogy egyszerűen nem tudta rendesen megfogni. Fél karommal segítettem neki visszaigazítani rá az anyagot, amit még mindig görcsösen szorongatott. Tenyeremet rásimítottam a hátára, hátha attól egy kicsit megnyugszik, de ez bennem éppen az ellenkezőjét érte el. Bársonyos bőre mámorító hatással volt rám, de tudtam, hogy türtőztetnem kell magam. Megköszörültem a torkom, majd halkan rávettem a hangszálaimat a beszédre:

- Elfordulok, te elmész felöltözni, visszajössz, aztán beszélünk. Rendben? - kérdeztem a haját simogatva.

- Oké, sietek. Várj meg!

Kibontakozott a karjaimból, én gyorsan elfordultam és hallgattam, ahogy talpa futólépésben sokadszorra is megérinti a padlót. 

Amíg arra vártam, hogy lenyugtassa magát, igyekeztem ugyanezt tenni én is. Nagyjából sikerült kivernem a fejemből az eddigi legintimebb pillanatunkat, mire visszaért, de még mindig hatalmába kerített az a különleges vonzalom, amit akkor érzek, mikor vele vagyok.

- Itt vagyok - vigyorgott kissé kipirultan.

- Írsz ma valamiből?

- Hm?

- Dolgozat. Mert akkor, ha nem, és beleegyezel, akkor felőlem mehetnénk most is - mosolyodtam el a randink gondolatára.

- Ó! Szerintem mehetünk, akkor ma teljes mértékben neked szentelem magam - nevetett fel.

Annyira édes a nevetése.

- Igazán, teljesen? Nem bánnám, ha tényleg teljesen nekem szentelnéd magad - mondtam enyhe utalással, miközben összekulcsoltam a kezeink. Új, ismeretlen, tökéletes. 

- Nem úgy értettem... - kezdett magyarázkodni, de félbeszakítottam.

- Tudom, és nyugi - pusziltam bele a hajába. - Én sem azért mondtam. Arra még ráérünk.