Elhagyottan

22.

E.

Valamikor késő délután nyitottam ki a szememet, de csak résnyire sikerült. Úgy tűnt, be van dagadva. Éreztem, hogy a szám is kiszáradt, és a közérzetem sem a legjobb, viszont tudtam, hogy Norbi itt van velem, ami boldoggá tett.

Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Szia - mondtam szokatlanul rekedtes hangon.

- Jó reggelt, Cicavirág - a megnevezés hatására elmosolyodtam. Norbi megpuszilta a homlokomat, és ettől az apró gesztustól azonnal rám tört a nyomasztó érzés, miszerint nem érdemlem meg ezt a törődést. Marni kezdett a bűntudat, amiért itt fekszem, és a létezésem terhét a mellettem lévő fiúra nehezítettem. Nincs szüksége egy hozzám hasonló roncsra. Nem ez kell neki.

Elhúzódtam, mire értetlenül bámult rám.

- Mi az?

- Semmi - kezdtem elcsukló hangon. - Csak szeretném, ha többet nem keresnél. - Ahogy kiejtettem a számon a szavakat, a szívem összeszedhetetlen számú darabokra esett, de határozottnak kellett maradnom annak érdekében, hogy ne az én boldogságomra gondoljak. Ugyanis Norbi mellettem nem lehet boldog.

- Em, ez nem vicces - felelte feszülten.

- Komolyan mondtam. Nem akarom ezt. 

- Ne csináld, mégis mi a franc bajod van? - emelte fel a hangját, amitől kicsit összerezzentem.

- Figyelj, egyszerűen csak nem vágyom semmire veled kapcsolatosan. Ennyi. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben és ne keress többet - mondtam a tekintetem az övébe fúrva, de nagyot kellett nyelnem a könnyeim sikeres visszatartásához.

- Szórakozol velem? - nevetett fel egyszerre keserűen és hitetlenül.

- Cseppet sem.

Megfordultam, és elkezdtem összepakolni a cuccaimat, de Norbi a karomnál fogva magához húzott, és szenvedélyes csókjával ejtett ki a szerepemből. Azonnal viszonoztam a csókot, minden hálámat és érzelmemet belecsempészve. Nem tudtam elszakadni tőle. Érezni akartam őt. De jobban szeretem annál, hogy rájöjjek ez nem helyes. Nem szabad önzőnek lennem.

Nagy nehézkesen megtörtem a csókunkat, és ahogy bírtam, kirohantam a szobából.
A könnyeim hirtelen kiszabadultak; megállíthatatlanul kezdték áztatni az arcomat. Képtelen voltam tovább megállni a lábamon, összerogytam. A hátamat a hűtőnek támasztottam, majd a térdeimbe temettem a fájdalmat és szégyent tükröző fejemet. Szánalmat keltő zokogásba kezdtem, és bár minden erőmmel próbáltam, gyenge voltam ahhoz, hogy megnyugtassam magam.

Teljes testemben megfeszültem, mikor egy kezet éreztem a hátamon, hiszen hogyan is örülhetnék annak, ha az az ember, akibe nagyon úgy tűnik, hogy kezdek beleszeretni, ilyen undorító, taszító és hányingerkeltő emberként lát? Átkarolt, és azonnal eszembe jutott a tegnapi bőgésem. Már megint ugyanazt művelem. Szörnyű vagyok.

Eltoltam magamtól, de sehogy sem engedett. Karmoltam, pofoztam, rúgkapáltam, méghozzá tudatosan. Már csak azon voltam, hogy elege legyen belőlem, és beismerje, hogy nem hiányzik neki egy hozzám hasonló lelki defekt.

Addig szorított magához, amíg úgy nem észleltem, hogy a 10 perccel ezelőtt szétzuhanó szívem szilánkjai egymással ellentétes pólusú mágnessé alakulnak, így újra egésszé téve azt. Összeforrasztott.

Egy pillanatra elgyengültem ettől, és a pólójába kapaszkodva könnyeztem tovább, de észbe kaptam, és ezúttal erőteljesebben rángattam le magamról a karjait. Gyorsan összekapartam magam, és az ajtóhoz léptem.

- A te érdekedben megyek el. Érts meg, könyörgöm! - suttogtam felé sem fordulva, majd lenyomtam a kilincset.

- A rohadt picsába! - hallottam végül egy ordítást, hangos csörömpölés közben.

A lépcsőkön lefelé rohanni kezdtem Hűvösvölgy felé, de a lábam megint csak megbicsaklott. Ezúttal nem hagytam magam. Habár a szemem nedvessége továbbra sem szűnt meg, biztos léptekkel haladtam a búvóhelyemre vivő buszmegálló felé.

Előkaptam a fülhallgatót és a mobilomat, beraktam Tom Rosenthal csodálatos dalát, az It's Ok-t és vártam a járműre, ami nem sokára meg is jött. Helyet foglaltam a busz legmagasabb székén, majd szorosan lehunytam a szememet. Magamban dúdolgattam, és éreztem, ahogy a látásom kitisztul, a szöveg hatására pedig lassacskán lenyugszom.

27 perc múlva berötyögtünk a kívánt megállóba, ahol lepattantam a buszról, és útnak indultam. Csukott szemmel is tudtam volna az irányt: egyenesen felfelé, az ároktól jobbra, be a falhoz. Mindig ide jövök, ha menedék kell.

Ledobtam magam a hideg aszfaltra, és a hatalmas kőfalara fújt firkálmányaimat kezdtem vizslatni. Visszaemlékeztem minden dalszöveg jelentésére, hogy miért pont arra esett a választásom, az ábrák rejtett tartalmaira, összességében mindenre.
Elsétáltam a sarokhoz, ahol egy kisebb mélyedésben tartom a graffitiket, majd megfogtam a bordó árnyalatút, és elkezdtem szórni vele a festéket. Ezúttal nem a falat, hanem a földet támadtam.

A felsőtest és a medence csontvázának az alapjaival kezdtem, gondosan ügyelve a bordák tágasságára. Miután egy viszonylag elviselhető vázlatot láttam, folytattam egy lyukacsos szívvel a bal felén, ami kissé átnyúlt középtájékre is. A szerv bomlott, minek maradványai néhány helyen letapadtak, akárcsak az élősködők. A rajta lévő ereket sötétlilával, nagyon vékonyra csináltam, amivel a vérkeringés hiányát próbáltam átadni. Feketével és éjkékkel átmentem a rajz különböző pontjain, és végszóra odaírtam egy Elefánt idézetet: Bevackoltál a szívszobámba, vacak élet!