Elhagyottan

14.

N.

Hülye vagyok. Teljesen. Emma éppen le akart állítani, erre én mit csinálok? Letámadom. Az ajkainak egyszerűen képtelenség ellenállni. Mikor ráharapott, azt hittem, beleőrülök abba, hogy nem érezhetem őket az enyéimen. 

Idegességemben inkább félrevonultam, és a fürdőszobában tomboltam ki magam. Az időérzékemet elvesztettem, de valószínűleg néhány percen keresztül folyamatosan vertem a falat, vagy éppen a fejemet a falba, ami nem volt bölcs döntés, ugyanis nem akartam kárt tenni semmiben sem. Alapjáraton nem szoktam agresszív lenni, de amióta Emma távolságtartása kikészít, nem tudom kontrollálni a tetteimet, ami a dühkitöréseimen is látszik.

Belenéztem a tükörbe, ahol csak egy szerencsétlenséget láttam. Megmostam az arcomat hideg vízzel, és bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy újra a szemébe nézzek.

Lenyomtam a kilincset, és egyedül a lányra tudtam nézni, aki undorodva és félve néz rám. Igen, ennyi. Átfutott rajtam a gondolat, hogy megutált. Eddig sem tanúsított semmi kifejezőbb pozitív érzelmet irántam, de most a gyűlöletet árasztó szempár túl sok mindent elárult.

Elkezdtem közeledni felé, de a védekezőösztöne bekapcsolt, ugyanis hátrálni kezdett, a kezeit felemelte maga előtt, és a hangját is megerősítette: - Norbi, hagyj békén!

Nem tudtam mit reagálni. Fogalmam sincs, mi történt vele. Csak néztem, és vártam, hogy bevallja, csak szivat. De nem, teljesen komoly volt a megvető tekintete.

- Mondom, menj el! Nem akarlak itt látni! - csuklott el a hangja, miközben egy könnycsepp útnak indult csinos arcán, amit nem hagyott sokáig, azonnal letörölte egy ideges mozdulattal.

- Őszintén, halvány lila gőzöm sincs, mégis mi lelt téged így hirtelen, de úgy tűnik, nem vagyok szívesen fogadott vendég - nyögtem ki a szavakat, elég nehezen.

- Ohó, álljunk meg! Hogy mi lelt engem? Tényleg? Szerintem a körülöttem lévő emberekkel nem stimmel valami! Mindenki csapkod, ver mindent, széttöri a dolgokat! Hagyjátok már abba! - ordította sírva.

És leesett. Jó ég, hogy én mekkora egy idióta vagyok! Hiszen az arca... Megütötték. Én pedig folyamatosan szabad utat engedek az idegességemnek. Hiszen megrémítettem. Néztem a frusztrált lányt, ahogy ismét előttem gyengül el, nem túlzok, ha azt mondom; fájt. Teljesen kiakasztott, hogy valaki ráemelte a kezét, és hogy most engem sem gondol különbnek. Nem csinált mást, csak állt, és hagyta, hogy a könnyei átáztassák az arcát.

Egyetlen gondolatomra hallgatva elindultam felé, és mielőtt még bármilyen ellenkezésbe is kezdett volna, szoros ölelésbe zártam.

- Emma, sajnálom. Nem foglak bántani, oké? Tőlem nem kell félned - kezdtem nyugtatgatni. - Az egyetlen oka a kirohanásaimnak te vagy - megpróbált kicsit eltolni magától, de nem engedtem. - Nem tudom magamat kordában tartani, mikor mellettem vagy. Annyira aranyosan viselkedsz, erős vagy és szabadelvű, iszonyúan vicces, elbűvölő, heves. A szád pedig... Túlságosan vonzó - mosolyodtam el. - Meg akarlak csókolni. Nagyon. De tudom, hogy ez most nem a megfelelő alkalom, ahogy eddig semelyik sem. Ráadásul imádom a tested, enyhén szólva bevadít. Sajnálom - fejeztem be, majd egy puszit nyomtam a hajába, és hagytam, hogy kiszabaduljon a fogságomból. Nem mondott semmit, csak rám nézett, szipogott egy utolsót, óvatosan elmosolyodott, és a mellkasomra hajtotta a fejét miközben átölelt. Természetesen azonnal visszaöleltem.

- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra, amitől jóleső borzongás futott át az egész lényemen.