Elhagyottan

17.

E.

Vigyorogva szedtem a lábaim a 033-as terem felé, enyhe 10 perces késéssel. Mikor az ajtó elé értem, boldogságomat kissé elfojtva lenyomtam a kilincset, és beléptem a teljesen értelmetlen énekórára.

- Elnézést, tanárnő - motyogtam.

- Nem úgy tűnik, mintha zavartatná magát, kis hölgy - vetette oda gúnyosan. - Üljön le gyorsan!

Nem kellett kétszer mondani, becsusszantam a hátsó padba, és rajzolgatni kezdtem.

Egész nap el voltam varázsolva, ami leginkább tesin látszott meg, mert röpi közben minden labda, amit nekem passzoltak, a fejemnek ütközött. Mikor kilépdeltem az öltözőből, Mátéval találtam szembe magam.

- Emma, jól vagy? Agyrázkódás, vagy maradandó károsodás nincs? Ha hússzor nem dobták le a fejed, akkor egyszer sem! - nevetett fel jóízűen. - Hol jársz?

- A könyvtárban, azt hiszem - vágtam rá gondolkodás nélkül, amitől kellően pironkodni kezdtem.

- Ohó! Akkor már értem, miért vagy ilyen sétszórt - mosolygott diadalittasan.

- Nem is! - néztem rá felháborodást tettetve.

- Na, gyere ide, te - kacagott fel, majd hatalmas karjával magához húzott.

- Nem szeretem a fizikai kontaktust - motyogtam a vállába, esetlenül viszonozva a gesztusát.

- Nekem a polcok között nem úgy tűnt - kacsintott rám, miközben hagyta, hogy újra levegőhöz jussak.

Máté közel 2 méter volt, és hosszú végtagjainak vékonysága még jobban kihangsúlyozta testmagasságát. Mellette konkrétan törpének éreztem magam, ugyanis alig léptem túl a 160 centit.

Meghallottuk a jelzőt, ami miatt kicsit sietősebbre vettük az irányt olaszra. Máté elüldözte az eddigi padtársamat, és helyet foglalt mellettem, ami két dolog miatt is nevetésre késztetett. Egyrészt, mert a fiú, aki alapvetően itt ült, olyan megszeppent fejet vágott, hogy azt elmondani nem tudom. Másrészt, a mögöttünk lévők körülbelül velem együtt a talajmenti levegőt szívják, így nem volt szerencsés, hogy újdonsült társaságom idekerült, táblakitakarónak.

Az orruk alatt szidtak is, nem túl kellemes szavakkal, de mikor a rasztával szinte szinkronban hátrafordultunk, jelezve, hogy elég lesz, befogták. Jobb is.
Visszafordultunk, mire Kristóf, a tipikus tenyérbemászó, okoskodó, semmilyen-hajú osztálytársunk újra elkezdett pusmogni.

- Hülye kurva. Elhiszi, hogy ő itt ér valamit, csak mert ez a csöves nem passzolta eddig le? Fogadok, csak a háziját másolja a ribinek. Vagy lehet ezzel is megdugatta már magát.

Ahogy meghallottam, szinte elsüllyedtem. Tudtam, hogy nincs igaza. Sosem foglalkoztam a rólam terjedő pletykákkal, sem azzal, ha bárki rosszat mondott rólam. Nem is értem, most miért hatottak meg a semmitmondó szitkok. Talán, mert hónapok után, valaki ismét erős érzéseket váltott ki belőlem, ami sérülékennyé tett. Nem szabad szerelmesnek lennem. Nem szabad közelebb engednem magamhoz Norbit. Csak elgyengít. Sajnos nem csak én rendelkezem tökéletes hallással, hanem Máté is, aki enyhén szólva indulatosan reagált.

- Na, rám figyeljél, te kis pöcsfej. Ne beszéljél olyan emberről faszságokat, akinek, veled ellentétben, van gerince! Magasról teszek a házira, és pont beleszarok az ilyen kis mocskok szájába, mint te, de nem ajánlom, hogy ezt újra kimondd - méregette dühösen.

Kristóf csak bámult, de nem úgy nézett ki, mint aki őszintén elgondolkozott volna. Mindenesetre motyogott valami sajnálom-félét.

Magamra erőltettem egy mosolyt, majd felé fordultam.

- Nem kell, én inkább téged sajnállak.

- Miért is? - szinte köpte a szavakat.

- Mondom, ésszel beszéljél, hülye gyerek!

- Máté, nyugi, megoldom - súgtam oda neki, mire csak biccentett. - Azt mondtad, hogy egy kurva vagyok. Igazán nagy kár, hogy még egy ilyen egyszerű szónak sem tudod a jelentését, ugyanis elég nehezen lesz valaki "ribi", úgy, hogy még sosem volt dolga senkivel - mosolyogtam rá ismét, az utolsó szót erősen kihangsúlyozva.

- Szűz? - nevetett fel, maró megvetéssel a hangjában.

- Tudod, kedves Kristóf, a pletykákat nem hiába hívják így. Általában még valóságalappal sem rendelkeznek, de őszintén szólva, nem izgat, hogy mit hiszel el rólam, és mit nem. Élettelenekkel nem foglalkozom. 

Lassan visszafordultam, és Mátéval egyszerre fújtuk ki a levegőnket. Ő idegességében, én a megkönnyebbültségtől.

Ezek után jöttem rá valamire. Most először, a jobb oldalamon nem egy ismeretlen foglal helyet. Nem egy senki, egy névtelen vagyok a szemében, aki mellett csak egy üres szék tátongott, hanem egy barát. Van egy barátom, aki, azt hiszem, kedvel, és meg fog védeni a rosszindulatú emberektől.