Elhagyottan

31.

N.

Ahogy ez az apró szó kiszökött a mellettem fekvő lány ajkai közül, elakadt a szavam. Mérhetetlenül boldog lettem tőle. Belül egészen eddig ismeretlen mértékű melegséggel töltődtem fel, a szám automatikusan mosolyra húzódott, és nem bírtam ki, hogy ne nézzem Emmát. Aki azt mondta, hogy szeret.

Fölé hajoltam és ráérősen megcsókoltam. A kezét a tarkómra emelte, ujjaival a hosszabbra nőtt tincseimet  kezdte markolászni, amitől lustán elmosolyodtam.

- Én is szeretlek, Emm'. Nagyon - leheltem a szájára nyomott puszival együtt.

- Tudom - húzott vissza további csókokra. 

Miután a levegőhiány arra kényszerített minket, hogy elszakadjunk egymástól, Emma halk sóhajjal pihent le a mellkasomra. A tekintetemet továbbra sem tudtam levenni róla, megbabonázott. Az eszembe akartam vésni minden apró vonását. Az egyre halványuló szeplőit, amitől még ártatlanabb tűnik. Az apró, pisze orrát, amit, mikor megölel, mindig hozzám dörgöl. A rövid, dús szempilláit, amik minden alkalommal megrebegnek, mikor megérintem őt. A szemeit, amikből annyiféle érzelem árad, megállás nélkül. A pici, telt ajkait, amik még mindig vöröslenek az előbbiek hatására. A selymes haját, ami most enyhén göndören terül szét a lepedőn és amit ha eltűrök, látszani engedi a hegyes fülét.

- Miért nézel ennyire? - temette a karomba a fejét nevetve.

- Ez mi? - kérdeztem az ujjamat a szemöldöke közötti csöpp bemélyedésre simítva.

- Kiskoromban elvakartam a bárányhimlőmet - vont vállat.

- Aranyos - mosolyodtam el.

- Direkt azért csináltam, hogy majd évekkel később te aranyosnak gondold - pöckölte meg az arcomat. Elkaptam az kezét, rákulcsoltam az ujjaimat az övéire és oldalra fordultam, vele együtt. Az összekapcsolt karjainkat átvetettem rajta és lehunytam a szemeimet.

- Annyira szeretlek - mormoltam a hajába.

- Már mondtad - kuncogott.

- Nem is tudod, hányszor.

- De. Már kétszer.

- Rosszul tudod - mosolyodtam el.

- Hm?

- Már mondtam ezelőtt is. Neked is. Máténak is. Magamban is.

- Tényleg? - fordult felém meglepődve, mire felnyitottam a szemeimet.

- Tényleg - néztem a szemébe enyhe görbülettel a számon.

- Nekem?

- Neked.

- Akkor hogy-hogy...

- Nem hallottad, mert pont elaludtál - nyomtam puszit a fejére. - De nem baj. Anélkül is tudod, hogy szeretlek, hogy kimondom, nem? - csókoltam meg.

- Ha így csókolsz, akkor nem csak tudom, de érzem is - bújt hozzám.

- Még jó - vigyorodtam el.

Nyugodt voltam. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy így éreztem magamat. Teljesen gondtalannak. Szeretettnek. Egésznek. 

De akkor, mikor a lány a karjaimban pihent, édesen szuszogva, mint egy angyal, minden tökéletes volt. És biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy pillanat lesz. Tudtam, hogy Emma nem olyan lesz az életemben, mint eddig bárki.

- Emm'.

- Hm?

- Nincs más baj az osztályoddal, ugye?

- A-a - motyogta álmosan.

- Senkivel?

- Múltkor volt egy srác, de csak félreértés volt. Máté haverja. Aludhatok már? - húzódott közelebb.

- Félreértés? - kérdeztem a szemöldökömet ráncolva.

- Nem nagy ügy. Esküszöm. De Norbi - húzta el az i betűt. - Álmos vagyok. 

- Jó, értem - nevettem fel. - Pizsi?

- Ajj - tápászkodott fel szenvedést játszva, és elbattyogott a tőlem kapott pizsama felsőjéért. 

- Idedobod az enyémet is? 

- Lustaság - mormogta, de hallottam a hangján, hogy egy aprócska mosoly bujkált a szája sarkában. 

A kedvenc, szürke melegítőnadrágom az arcomba repült, amin csak a fejemet csóváltam, majd miközben Emma bevonult a fürdőszobába, magamra kaptam. Fél perc múlva már kint volt. A felsőm vékony anyaga minden lépésnél meglebbent rajta, amitől mindig egy újabb négyzetcentijét ismerhettem meg. Imádtam.

Ledobta magát az ágyra és puhán visszafészkelte magát az ölelésembe. 

- Így egy fokkal boldogabbá teszel - suttogtam formátlan alakzatokat rajzolva a derekára.

- Te sem vagy rossz látvány póló nélkül, ha nagyon őszinte szeretnék lenni - sóhajtotta, egyik kézfejét csupasz felsőtestemre simítva, amitől megfeszültek az izmaim. - Szeretem, mikor hatással vagyok rád - mosolyodott el.

- Mindig hatással vagy rám.

- Szóval mindig, hm? - kérdezte egy csókot lopva. - Úgy is, hogy nem mostam fogat, annak reményében, hogy estig még felébredek? 

- Így is - röhögtem fel hangosan. - Mindig, mindenhogy, folyamatosan.

- Reméltem - mondta halkan, az eddig hasamon pihenő kezét pedig felcsúsztatta a nyakamra. - De ha rágózás közben alszol el, akkor le fogod nyelni.

- Egy pillanat - sóhajtottam fel. A rágómat az ujjamra raktam és az ágy melletti szekrényre tapasztottam.

- Ez egy kicsit undorító volt - mondta kuncogva, aminek éreztem minden rezgését.

- Nem baj. Majd reggel kidobom.

- Okés - elalvás előtt még egyszer magához húzott egy csókra, majd visszafeküdt, és a világ legaranyosabb látványát nyújtva elmerült az álmaiban.