Elhagyottan

30.

E.

Néhány nappal később már el is felejtettem az egész Kristóf-sztorit, Ricsit, apát, mindent rosszat, és boldogan sétálgattam Mátéval az iskola folyosóján. 

Szokásunkhoz híven a leghaszontalanabb dolgokról cseverésztünk a teremig, ahol végül leültünk, és Mátét tanítgattam a fonás művészetére, ugyanis a fejébe vette, hogy már nem csak raszta tincseket, hanem indiánfonatokat is akar a hajába. 

Hatodik óra végéig minden okésan ment. Kémián kaptam sms-t Norbitól, hogy értem jön, amit nem teljesem értettem, de természetesen örültem neki. Válaszban leírtam neki, hogy a 215-ös teremnél leszek, és tovább jegyzeteltem a reakcióegyenleteket. Amint megszólalt a csengő, sietősen összeszedtem a cuccaimat és kimentem Norbihoz, aki már az ajtó mellett állt falnak támasztott háttal.

- Szia - mosolyogtam rá, amit nem viszonzott, ezért aggódni kezdtem. - Valami baj van?

- Emma, miért nem mondtad el az igazat?

- Miről beszélsz? - vontam össze a szemöldökömet.

- Ne csináld már... Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. A "karmolásodról"! - tárta szét a karját idegesen, mire többen felénk fordították a fejüket a folyosón. 

- Honnan tudod? - kérdeztem halkan, a nyakamhoz kapva a kezemet.

- A fenébe is, Emm', egy egyszerű karmolás nem marad ott ennyi ideig, pláne nem így! Aggasztott az egész. Felhívtam Mátét, hogy tudja-e, mi történt. És elmondta. Tényleg, ennyire nem bízol bennem? - olyan keserűen beszélt velem, hogy szinte beleszakadt  szívem.

- Mégis hogyne bíznék? Nem erről van szó! - estem kétségbe.

- Akkor mégis miről, hm? Mi másért titkolnád el előlem, hogy az osztályodban bánt valaki? Hogy konkrétan veszélyeztette az életed? Tudod, hányféle rosszabb végződése létezik annak, ha valaki nekiesik a pad sarkának? Segítek: rengeteg!

- Norbi, nem érted - vágtam bele a monológjába a sírás határán . - Nem azzal van a gond, hogy nem akartam elmondani. Csak feleslegesnek gondoltam, tudod? Nem szeretnélek terhelni. Nem szeretném megengedni, hogy a lényegtelen, negatív ingerek hatással legyenek ránk. Csak azt szeretném, hogy gondtalanul boldogak lehessünk. Érted már? Ennyi - néztem a szemébe szomorúan.

- Cicavirág - simította meg az arcomat, ezzel megkönnyebbüléssel jutalmazva, amitől elmosolyodtam, és lehunytam a szememet - nem rád haragszom. Hanem arra a szemétre, aki ilyet csinál veled. Mert ez így sem lényegtelen, de ha a fejedet ütötted volna be, sokkal nagyobb baj is történhetett volna. És már a gondolatától is beleőrülök. 

- De nem történt - fogtam meg a kezét. - Nem történt, és nem is fog történni.

- Nem, ugyanis beszélek ezzel a gyerekkel.

- Mi? - néztem rá meglepődve. - Nincs rá semmi szükség, tényleg, el tudom intézni magamtól is!

- Az ilyen emberek nem állnak le, tudod jól. A komplexusaikat egy véletlenszerű emberen töltik ki, addig, amíg ki nem adnak magukból mindent. És ezt nem fogom engedni.

- Mióta vagy ilyen bölcs és mindent tudó?  - sóhajtottam lemondóan, mire megborzolta a hajam, mintha ötéves lennék. 

- Te hozod ki belőlem az értelmes énemet, Emm' - mosolygott. - Hol van?

- Még bent, a tanárnővel láttam. De ígérd meg, hogy csak beszélni fogsz vele, jó? Semmi mást. Csak rontana a helyzeten.

- Persze. Várj meg itt, mindjárt jövök - nyomott puszit az arcomra. - Okés?

- Okés.

A teremből semmilyen hang nem jött ki, kívülről olyan volt, mintha teljesen üres lenne. Szerettem volna tudni, hogy Norbiékkal minden rendben van-e. De nem tudtam semmit sem csinálni, ezért tehetetlenül vártam, hogy Norbi és Kristóf kilépjenek a teremből és megnyugodhassak. Habár a lelkiismeretem már nem volt olyan rosszul, tudtam, hogy azért jobb lett volna, ha az elején elmondom az igazat, de úgy gondoltam, hogy ez az egyszerűbb és a jobb megoldás. Viszont már kár lenne miatta sajnálkozni, a múlt elmúlt, nem lehet rajta változtatni.

Néhány perc elteltével nyílt az ajtó. Norbi mosolyogva és önelégült arckifejezéssel lépett elém, de Kristóf olyan sietősen távozott, hogy még arra sem volt időm, hogy bármit leolvassak az arcáról.

- Milyen volt?

- Jól ment - vont vállat. - Azt hiszem, megértette, és nem megy többet a közeledbe. Egyáltalán.

- Megtudhatnám, mit mondtál neki? - tettem keresztbe a karjaimat gyanakvóan.

- Az legyen az én titkom - kacsintott rám. - De meggyőző volt.

Végül elnevettem magamat és megindultunk hazafelé. A bejárat előtt Láttuk Mátét beszélgetni néhány sráccal, köztük a pár napja szerencsétlenül megismert Ricsi is ott volt. Norbi gyorsan odaköszönt nekik, én pedig lepacsiztam Mátéval, összeszűkített szemekkel azt suttogva, hogy "ezt még megbeszéljük". Nem voltam mérges, sőt, örültem neki, hogy végül nem éltettem senkit hazugságban, de mégiscsak örültem volna, ha Máté azért rákérdez a dologra. Hogy Norbi miért nem tudja, és hogy nem lenne-e jobb, ha elmondaná. Vagy ha rávett volna, hogy én mondjam el. Ezeket leszámítva viszont hálás voltam neki.

Otthon ledobtuk magunkat az ágyra, halkan elindítottuk a Boldog még-et, és szó nélkül feküdtünk. Én Norbi mellkasára hajtva a fejem pihentem, ő pedig azzal foglalta le magát, hogy fél kezével különböző hajtincseimet tekergette az ujjára, másik kezével meg a tenyeremre rajzolt köröket megállás nélkül. Egyszerűen nyugalom volt. Amit mindennél jobban élveztem.

- Sajnálom - törtem meg a csendet néhány perc után.

- Nem kell, Emm'. Csak többet ne hazudj, kérlek.

- Ígérem - nyújtottam felé a kisujjamat.

Felnevetett, de boldogan viszonozta a gesztust, és az övét beakasztva az enyémbe fogadta el az eskümet. Amit soha nem szeretnék megszegni. Lehunytam a szememet és beszippantottam Norbi illatát. Ahogy feküdtem, elgondolkodtam azon, hogy valaha kimondtam-e már neki egyszerűen, nem kertelve azt, amit érzek, teljesen őszintén. Mert már biztos voltam magamban. Biztos voltam a szívemben. És a heves dobbanások megerősítették azt, amit gondoltam. 

- Szeretlek.