Elhagyottan

16.

E.

Totál értelmetlen fejet vághattam, ugyanis mikor szembe kerültem Norbival, kinevetett. Közelebb jött, megfogta a karom, magához rántott, és megölelt. Esetlenségemben csak dermedten álltam, és hagytam, hogy ott tartson. 

- Szia - köszöntem vissza fáziskéséssel.

Belepuszilt a hajamba, amitől kirázott a hideg. Eltolt magától, így látni engedte szemének a csillogását; díjazta a saját cselekedetét, ugyanis tudta, ő váltotta ki belőlem a libabőrt. 

- Hogy kerülsz ide? - préseltem ki magamból nehézkesen a szavakat.

- Úgy gondoltam, illendő lenne igazából is megismerkedned velem az eddigiek után. Randi?

Hogy mi van?

- Ehrm. Khm - krákogtam - Benne vagyok - nyögtem ki határozottan.

- Ez a beszéd - vigyorodott el pimaszul.

Nem túlzottan tartalmas beszélgetésünkhöz Máté csatlakozott: - Figy' már, látom, hogy nagyon elvagytok itt ti ketten - mutatott az ujjával először felém, majd Norbi felé -, és az oké, hogy engem nem izgat, ha kések. De Emma, nem kéne mennünk? Az előbb volt valami dobhártyarohasztó csengő...

- Oh, de, igazad van, persze - fogtam fel amit mondott - menj csak előre, még ezt kikölcsönzöm - mosolyogtam rá a kezemben tartott könyvvel.

- Oké. Csak okosan - fordult Norbi felé, kezet ráztak, majd kiment.

- Ti összebeszéltetek? - esett le, majd az említett fiúra néztem tátott szájjal.

- Nem tudom, miről beszélsz - felelte a jobb szegletében bujkáló mosollyal.

- Na, jó, hagyjuk - tettem fel a kezeim védekezően.

Elindultam a könyvtároshoz, de egy kar visszahúzott a sorok közé, és hirtelen mozdulattal maga felé fordított. Konkrétan olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ami levegőt Norbi kifújt, azt én belélegeztem, méghozzá elég szaporán. Lehelete csiklandozta a bőröm, és nem értettem, mit akar. Teljesen zavarba jöttem, amitől ráharaptam az alsó ajkamra. Norbi szemével követte a mozdulatot, felmordult, majd rekedtes hangon megszólalt:

- Szerinted csak ezért jöttem? Felpofoznám magam, ha kihagynám ezt a lehetőséget - mosolyodott el, majd tekintete újra a számra tévedt.

És megtette. Felém hajolt, és lágyan, mégis olyan szenvedéllyel csókolt, hogy a lábaim felmondták a szolgálatot, amitől csaknem összerogytam, de megragadta a derekamat, és a csípőjéhez szorított. Fél pillanatra kihagyott az agyam, de azonnal visszacsókoltam. Életem leggyönyörűbb momentuma volt, azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Valószínűleg ő is hasonlóképp gondolkodott, ugyanis újra és újra lecsapott az ajkaimra, beletúrt a hajamba, és mélységesen egyetértett, mikor én voltam az, aki erősebben fonta a nyaka köre a karjait, hogy ne engedjen el. Nem volt más, csak mi, és a körülöttünk lebegő forró vágy. A vágy, hogy így maradjunk. A vágy, hogy az övé legyek, a vágy, hogy az enyém legyen. Egymáséi. Csak én és Norbi. Senki más. 

A kezemben lévő Katedrális a földet választotta új helyének, és ahogyan a könyvespolcnak nyomódtam, néhány regény követte a zuhanás példáját. Testünk egymásnak simult, csak apró levegővételek miatt szakadtunk el egymástól. Sötét, göndörkés fürtjeiben kellemesen elidőztek az ujjaim, és kiélveztem a helyzetet, hogy végre kedvemre turkálhatom az imádni való hajzatát.

Egy kis idő után, mikor már mindketten éreztük, hogy csókunk tovább tart, mint kéne, és illendő lenne, vonakodva bár, de szétválasztottuk az izgalomtól remegő ajkainkat és testünket. Egy utolsó puszit lehelt a homlokomra.

- Péntek? - kapta fel a pulcsiját.

- Péntek - mosolyogtam rá.

- 2 nap, Em.

- Hé! - szóltam rá, mikor már megint egy ablakon mászott ki - Nem is volt olyan rossz, Első - vigyorogtam rá pimaszul.

Eleinte csak értetlenül nézett, aztán csodálkozott, majd szintén szélesre húzta a száját.

- Várd csak ki a pénteket! - kacsintott rám, majd elment.