Elhagyottan

27.

N.

Mosolyogva nyitottam ki a szememet az orromba kúszó illatra, és ahogy néztem a rajtam alvó pici testet, még jobban felfelé görbült a szám. 
Óvatos mozdulattal megnéztem az órát, ami szokatlanul késői időt mutatott ahhoz képest, hogy Emma milyen korán szokott kelni.

- Hé, Emm - kezdtem halkan szólongatni. Nem csinált rá semmit, ezért inkább a pulcsimból kilátszódó oldalát kezdtem cirógatni, körkörös mozdulatokat rajzolgatva rá. Kisimítottam a haját az arcából, de még mindig semmit sem reagált. Lassan megismételtem az előbbi mozdulatot, ezúttal a hasán, mert tudtam, hogy csikis, és ezen a ponton a legérzékenyebb. Erre már elkezdett mocorogni, majd éreztem, hogy a nyakamba mosolyog, amitől tudtam, hogy felébredt. 

- Fel kéne kelned - suttogtam a fülébe, aminek hatására libabőrös lett. Imádtam, ahogyan reagált rám.

- Jó - motyogta. - Mennyi az idő?

- 7:08 - néztem rá újra a telefonom kijelzőjére.

- Mi? - ült fel azonnal. - Jó ég, már megint el fogok késni - biggyesztette le az alsó ajkát, ami miatt meg akartam csókolni. 

- Nem fogsz, segítek - mosolyogtam rá. - Siess a fürdőbe, én meg addig kiválasztom a ruhádat, jó?

- Jó - ugrott fel gyorsan, de hirtelen megtorpant. - Bízhatok abban, hogy nem öltöztetsz fel a legkivágottabb ruháimba? - vonta fel a szemöldökét.

- Emm, nem cselekszem magam ellen. Más ne nézegessen. Megnyugodhatsz - nevettem fel.

- Okés - mosolygott felém, majd belibbent a fürdőszobába. 

Nagy lassan kikecmeregtem az ágyból, megállapítottam úgy körülbelülre a kinti időt, és elkezdtem válogatni Emma ruhái közül. Meglepően sok választási lehetőség volt, ezért komolyan nehezen tudtam megtalálni azt, amit tényleg jónak találtam. Végül megfogtam egy világos rózsaszín felsőt, hozzá egy derékszoknyát, egy összeillő fehérneműt és hozzá fekete, cipzáros pulcsit. 

A végső összeállítást egy laza mozdulattal odahajítottam az ágyra, és kimentem a konyhába valami gyors kaját csinálni. Simán csak kenyeret pirítottam, amit megkentem margarinnal, majd ráraktam két tányérra. Bevittem a szobámba, leraktam a szekrényre és visszafeküdtem a pirítóst eszegetve. Végszóra Emma jött ki, már rendezett hajjal és kevésbé álmos fejjel. 

- Odaraktam a ruhákat - mutattam az ágy végébe.

- Köszi - gyors mozdulattal odasuhant, felkapta mindet, majd újra eltűnt az ajtó mögött. Ha saccolnom kéne, úgy másfél perc múlva durcás fejjel vágott felém egy párnát, már az általam összeállított cuccokban. 

- Komolyan, Norbi? Szoknya? - dobta le magát mellém fújtatva.

- Jól áll - simítottam végig a kezén. - Komolyan, Emm. Mindjárt vége a jó időnek, használd ki. Még elmegyünk ma valahova, jó?

- Jó - nézett végre felém, pici mosollyal az arcán. - De azt nem kértem, hogy a melltartómat is te válaszd ki. Amúgy is, semmi közöd ahhoz, hogy mi van rajtam a ruha alatt - csapott rá a kezemre.

Gyengéden, de határozottan lerántottam magam mellé és fölé hajoltam - Nincs hozzá közöm? - suttogtam az arcára, végig fogva tartva a tekintetét. - Akkor kinek van, hm? - húztam végig a kezemet az oldalán, precízen követve a testének vonalát. Annak az apró, iszonyatosan kívánatos testének.  

- Nekem - felelte halkan, heves lélegzetvétellel. 

- Csak neked? És ha csak te fogod látni a fehérneműidet, miért hordasz olyat, amitől, te is tudod, totál kikészülnék, főleg, ha rajtad van?  - kérdeztem rámarkolva az oldalára.

- Mert tetszik - suttogta elakadó lélegzettel.

- Csak azért? - mosolyogtam rá.

- Semmi másért - incselkedett felbátorodva.

- Nem hiszek neked - ráztam a fejemet.

- Pedig hinned kéne - csókolt meg. - Nincsenek hátsó szándékaim, Norbi - már attól elsötétült a tekintetem, ahogyan kiejtette a nevemet. Olyan édesen bánt a szavakkal. - Soha nincsenek - emelte fel az államat, majd hintett egy puszit a fülem mögé, amitől megremegett a hangom. 

- Ahogyan most sem? - kérdeztem megbabonázva az ajkainak érintésétől. Teljesen magába bolondított. 

- Ahogyan most sem - simított végig a hasamon, majd megcsókolta a nyakamat.

- Emm, hagyd abba - morogtam.

- Miért? - mosolygott pimaszul. - Talán hatással vagyok rád?

- Nem is hinnéd, hogy mennyire - markoltam rá a lepedőre, mielőtt még komolyan letámadnám.

- Szóval azt mondod, hogy ez nem esik jól? - nyomott csókot a vállam és a nyakam közé.

- Emm, komolyan, nem fogom tudni leállítani magam - simítottam meg az arcát.

Emma gyorsan fordított a helyzetünkön, ezzel felém kerekedve, és egy utolsó csókkal jutalmazva leállt. Ez után csak kikerekedett szemekkel bámultunk egymásra, a gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasainkkal. Ő azon lepődött meg, ahogyan viselkedett, én pedig azon, hogy mit művelt velem. Elcsavarta a fejem. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos lány az enyém.

Végül felpattant. Arca kipirult, de a mosolya olyan széles volt, hogy nekem is nevetnem kellett.

- Nem vagy semmi - sóhajtottam, miközben én is kikászálódtam az ágyból. - Komolyan, nem voltam messze attól, hogy lekapjak rólad mindent, te lány - csóváltam meg a fejem vigyorogva, amitől még inkább elpirult.

- Addig éltél volna - mondta szemtelenül. 

Felkapta a vállára a táskáját, mire kérdőn felvontam a szemöldökömet.

- Mi az? - kérdezte ártatlanul.

- Nem vársz meg?

- Néha komolyan meglepődöm, hogy te is jársz iskolába. Merre menjünk? - nevetett fel, miközben felém nyújtatta a kezét.

- Belvárosba, de gondolom, neked az nem esik útba - kulcsoltam össze ujjainkat.

- Akkor buszmegállóig együtt? - csukta be az ajtót magunk mögött.

- Együtt - bólintottam, majd lerobogtunk a lépcsőn. 7:27, még van időnk.