Elhagyottan

21.

E.

Október lévén a sötétedés viszonylag korán történő dolog volt, így fél óra bolyongás után már bőven az utcai kivilágítás és a Hold fénye segítette a látási viszonyokat. 

Habár kicsit csípős volt az őszi szél, nem fáztam kifejezetten. Sétálás közben felfedeztem egy játszóteret és úgy döntöttem, letelepszek egy időre. Ledobtam a homokozóba a táskámat, előhalásztam a telefonom és a fülhallgatómat, majd beültem a hintába. A zenék közül a 2013-ra esett a választásom, amit azonnal a maximum hangerőre tekertem, és teljes erőmből hajtani kezdtem a jelenlegi ülőhelyemet. Úgy gondoltam, végre elengedhetem magam. Egyedül vagyok, senki nem játszik az idegeimmel. Csak én és Alex Turner. Senki és semmi más. Így minden tökéletes.

Nem éreztem úgy, hogy magányos lennék. Hiszen imádtam a nyugalmat, imádtam, hogy végre csend van. Nem zavartak az alapvető problémák.
De mégis, valamiért a magány érzete szép lassan bekerített, amint az agyam járni kezdett. Hiszen újra egymagam vagyok. Nem érdeklek senkit.
Az érzés csak erősödött, szinte körülvett és megváltoztatta az egész légkört. Sehogy sem akart ereszteni. Az eddigi kellemes békém átváltozott félelemmé, pláne, mikor Norbi száma kezdett el villogni a kijelzőn. Fojtogató érzés kerített hatalmába, és arra kényszerítette a légcsövemet, hogy összeszorítsa magát, így elzárva tőlem az összes oxigént. Iszonyúan remegni kezdtem, amitől a telefonom kiesett a kezemből, a fülemből kirántva a fülhallgatót pedig a földre esett. 

Az elmémbe férkőzte magát sok-sok aljas kis gondolat, ezzel sós könnyeket csalva a szemembe és apró darabokra szaggatva a lelkem. Pár másodperc alatt kerültem újra oda, ahol évekkel ezelőtt voltam.

Levegőért kapkodtam, mert úgy éreztem, megfulladok. Akárcsak egy partra vetett hal. Teljesen elszorult a mellkasom. Ekkor jöttem rá, mi történik. Pánikroham.

Fogalmam sincs, mennyi ideig vergődtem, ugyanis van egy képszakadás. Valószínűleg elájultam, de nem igazán olyan helyzetben találtam magam, amire számítottam. Egy ismeretlen szobában keltem fel.

Csigához hasonló gyorsasággal feltápászkodtam és az ágytámlának döntöttem a hátam, de az óvatos mozdulatok ellenére hasogatni kezdett a fejem.

Engedtem a kíváncsiságnak, úgyhogy végül felálltam, és körbeszemléltem a helységet. Sötétkék falak, egy tetőablak, telematricázott szekrény. Semmi kép, vagy bármi. Egészén letisztult. Elindultam a párkány felé, hátha a környékről rájövök a tartózkodási helyemre, de nem rémlett semmi.

Leültem a padlóra, és csak néztem magam elé. Tanácstalanul a térdemre hajtottam a fejem, de ahogy összegörnyedtem, felismertem egy illatot. A felsőm illatát.

Azonnal felpattantam ijedtemben. Ilyen nincs! Végignéztem magamon: egy hatalmas, kopott, fekete póló volt rajtam, és alsó fehérnemű, semmi más. Mégis mikor öltöztetett át, és hogy talált rám?

Gondolatmenetemet egy árny szakította meg, aki éppen az ajtó előtt volt, és a kilincs felé nyújtotta a kezét. Ahogy megláttam Norbit, ugrottam egyet hátra, és ismét pánikolni kezdtem.

Látod, neki is teher vagy. Miattad ilyen nyúzott. Biztos, hogy ő sem szeret. Mégis ki szeretne téged? Értéktelen vagy. Csúnya. Megkeseredett. Instabil. Idegproblémás. Egy senki. Semmi szerethető nincs benned. Ócska kis játékdarab vagy csupán, amit, ha nincs más, előhalásznak egy sarokból. Aztán kidobják, és bumm. Vége.

- Hé, mi van veled? - fürkészett Norbi aggódó tekintettel. Dehogy aggódó, inkább undorodó.

- Ne gyere közelebb! - kiáltottam el magam, ahogy lépett egyet.

N.

- Em, nyugi, én vagyok, hallod - simítottam meg a karját, mire belém véste a körmeit. - Megőrültél? - szisszentem fel.

- Hagyj békén! Ne érj hozzám! Csak hagyj békén... - mantrázta megállás nélkül.

Remegett és motyogott. Pislogás nélkül nézett a semmibe, miközben a könnyei megállás nélkül peregtek az arcán. Apró kezeivel a takarót gyűrte, lábujjaival a lepedőt szorongatta. Mégis mi a jó büdös franc van?

Térdeinél fogva lenyomtam a lábait, és óvatosan feljebb igazítottam magam. A combjaim közé szorítottam a csípőjét, majd lehámoztam az ujjait a paplanról. Egy tenyerembe helyeztem mindkét kézfejét, nem engedve, hogy kirántsa onnan őket. Az arca felé nyúltam, és letöröltem minden víznemű nyomát a sírásnak.

A remegése kezdett megszűnni, de a levegővétele egyre inkább rendszertelen volt. Egyszer nem is lélegzett, máskor meg úgy szippantott, mintha soha többé nem jutna levegőhöz.

Lassan közelíteni kezdtem a szájához, abban reménykedve, hogy valamelyest tudok neki segíteni. Mikor az ajka alig volt távolabb az enyémtől, belenéztem a szemébe, de továbbra is üres tekintettel bámult. Ez egyszerre idegesített, és fájt. Mindent félretéve, óvatosan felemeltem az állát, és megcsókoltam. De nem csókolt vissza. Éreztem, hogy az ajka csak remeg, miközben találkozik az enyémmel, és teste is megfeszül. Mintha taszítanám.

Hirtelen nyugodt szuszogásba kezdett, és abbamaradt a kapálózás. Még egy apró puszit leheltem a homlokára, majd elhúzódtam. A fény visszatért a pillantásába, de hihetetlen félelmet tükrözött. Belefúrtam a tekintetem az övébe, ami lassan ellágyult, majd fátyolos lett. Zokogni kezdett.

Kezeibe temette az arcát. Nem akart rám nézni. És nekem fogalmam sem volt, hogy miért. Átöleltem, mire még keservesebben rázkódott. Mint aki bármelyik pillanatban darabjaira hullhat. Nem kezdtem el nyugtató szavakat suttogni, inkább csak szorosabbra fontam a karjaimat körülötte, és belepusziltam a hajába. Elfojtott sírásának hangjától szorítani kezdett a mellkasom, de nem törődtem vele.

Vízszintesbe hoztam a testét, miközben befeküdtem mellé, és ránk húztam a takarót. Mellkasomnak döntve a fejét próbált nyugodtabb lenni, ami körülbelül egy óra múlva sikerült is neki. Egyenletesen emelkedett a felsőteste, amitől elmosolyodtam. Végre elaludt. 

Egyik pillanatról a másikra mázsás súlyú fáradtság kerített hatalmába, így lehunytam a szememet.

- Szeretlek - súgtam a fülébe, mielőtt elragadott volna az álomvilág.