Az élet árnyékában◀▶

2/1.-Romból rommá.

Sziasztok! Huhh, régen pötyögtem ide, de nagyon sokan kértétek már hogy nem-e tervezek folytatást szóval azt hiszem a választ mind megkaptátok!
Remélem tetszeni fog a történetünk második "felvonása". Jó olvasást!😳💞

∆

Az életünk hatalmas fordulatot vett mikor végre mindketten felhagytunk a gátlásainkat és engedtünk a csábításnak. Az élet maga lett a bűn, de annak akkor is az édes oldala, hisz Sammel magam mellett keserűségnek nincs helye. A botrányosan rossz életemből amiből sosem láttam a kiutat, egy mese lett. A saját mesém, a tökéletes befejezéssel.
-Már megint elbambultál.-vigyorgott Sam miközben mutatóujjával megbökte az orrom hegyét.

-Bocsi.-lehajtottam a fejem majd sóhajtva Sam mellkasára borultam.-Csak tudod, nagyon szeretlek.

-Tudom.-a hangjában tisztán kivehető volt a pimasz mosoly amit annyira imádok.-Na gyere, mesélj nekem, min törőd a buksid?-hatalmas karjaival átölelte apró testem majd a lehető legközelebb húzott magához.

-A szokásos. Annyira fura hogy két ember akik mint két mágnes azonos pólusa, taszítják egymást de a végére...ahh, a vége mindig jó.-lehunytam a szemeim majd az ajkamat harapdálva, mohón lélegeztem be férfias illatát.

-Sok minden történt akkor, de most..most csak az számít hogy..

-Srácok, mi lelépünk, nem jöttök velünk?-dugta be a fejét az ajtón Dean Winchester.

-Akárhova mentek, menjetek csak ketten.

-Ohh Sammy.-megforgatta a szemeit majd sóhajtott egyet.-Itthon fogtok ülni mint az öregek?

-Szeretünk itthon ülni.-elmosolyodtam majd felpillantottam Samre aki hasonlóan reagált.

-A részletek, nem érdekelnek!-ezzel pedig ránk csapta az ajtót. 

-Érdeklik, hidd el!-Sammy felnevetett majd maga felé fordított.-De ez ránk tartozik, igaz?

-Kettőnkre.-elmosolyodtam majd lassan hozzábújva, megcsókoltam. A boldogság egy fogalom, egy érzés ami mosolyt varázsol az arcunkra és ez nem egy megfogható, tartós dolog de én kivételesnek érzem magam mert az én boldogságomhoz hozzábújhatok, átölelhetem és megcsókolhatom, akkor amikor kedvem tarja. Kivételes vagyok.

-Min kalandozol megint?-kacagott rekedtes hangján Sam, miközben kezei közé fogta kipirosdott arcom.-És a semmin, nem válasz.

-Akkor nincs válasz.

-Bébi.-motyogta közben pedig összevonta szemöldökeit.-Nem mondod el, igaz?

-Pontosan.-homlokom a homlokának döntöttem így nézve farkasszemet gyönyörű zöld szemeivel.-Tudod jól, ha baj van csak neked szólok. Azonnal.

-Ez valamiért nem nyugtat meg, jelenleg.

-Na és Dean? Nem mesélt ujdonságokat?-a kérdesdem előtt egy gyors puszit nyomtam barátom ajkaira majd visszafeküdtem oltalmazó karjaiba.

-Fejlődj még a tématerelésben.-suttogta a fülembe utána pedig egy puszit nyomott a fejembúbjára.-Tudod..mostanság, nem beszélgetünk...Deannel.

-Mármint?

-Már egy jó ideje olyan fura, de biztos láttad rajta.

-Igen, ezért is kérdezem.

-Csodálkozom ha néha elmondja hogy van..szóval nem, nem mondod semmit.

-Akkor majd kihúzom én belőle. Bár...-a szavakat a telefonom rezgesé szakította félbe, amit Sammy felkapott a kisasztalról és a kezembe adta.-Szia nagyi.-elmosolyodtam mert olyan rég hallottam a hangját, amit úgy vártam a vonal másik végéről mint kisgyerekek a Jézuskát.-Hahó!? Ott vagy?

-Igen csak..-zakadozva fújta ki a levegőt ami megrémisztett.-Csak..

-Csak? Minden rendben?

-Én csak fél órára hagytam magára.-zokogni kezdett ami kiakasztotta nálam a nyugalom, mércét.-Fél órára..percekkel se többre, érted kicsim?

-Két perc és ott vagyok.-letettem a telefont majd kimásztam Sam kezei közül aki aggódva kérdezgette hogy mk történt.-Fogalmam sincs, de rossz érzésem van!-felkaptam magamra egy pulcsit majd amilyen gyorsan csak lehetett lerohantam a cipőimért.

-Veled megyek.

-R-Rendben, de siess!-motyogtam az ajkam szakadatlan rágása közben.

-Mehetünk!-leakasztotta dzsekijét a fogasról, jobb kezére húzta majd miközben a jobbal próbálta bezárni a ház ajtaját a bal kezét igyekezett a dzseki másik újába dugni.-Ne aggódj, biztos minden rendben.-valamiért most nem hittem Samnek, a szavai rezgő lécek voltak a ház padlózatában amik másodpercek alatt összeroskadnak a mázsás súly alatt amit magamon cipelek.

Hamar a nagyszüleim házához értünk így nem versenyezve az idővel berontottam régi otthonba. A nagymamám a kanapén, valami inget szorongatva keservesen zokogott.
-Mi történt?

-Ohh Rosy...Rosykám..-szipogott majd az arcára próbált erőltettni egy mosolyt de borzasztóan festett. A felduzzadt szemei alatt sötet vörös karikák, arca kipirosodott, haja pedig kocós volt. Egy ideig még kapkodva vette a levegő, de mikor sikerült elmondani mi történt egy egész univerzum omlott össze bennem. Csak néztem magam elé üveges szemekkel, mert hirtelen másra nem voltam képes. Zokogni, ordítani és tombolni akartam ehelyett csak ültem ott mint egy agyhalott aki nem tudja ki az hogy élni. A fájdalom ami akkor járta át a testem, lelkem más volt mint a fájdalmak amik eddig értek. Ez pokoli volt. Mintha egy üressé lett, ház tapétait levakarod a falról majd szétvered a falait, majd az alapot. És igen. Az én házam atomjaira esett szét. Apró fájdalmas atomjaira amik maguk alá temettek. Szorosan a romok alatt érzem magam.