Az élet árnyékában◀▶

6.-Törzsvendégek vagyunk.

-Szívecském.-szólított a nagymamám.-már is mész?

-Igen mami, nem sokára találkozom a barátaimmal.

-A barátaiddal ez...ez zene füleimnek.-mosolygott majd a táskája felé sietett.

-Na várjál csak.-elkezdett kutakodni majd elhúzta a pénztárcáját.

-Mami, ez nem szükséges.

-De szükséges, menjetek el moziba vagy fagyizni..-a kezembe nyomott egy kis pénzt.-Na menj nehogy elkéss.

-Köszönöm.-egy puszit nyomtam az arcára majd elindultam a megbeszélt helyre. A szívem már ezerrel vert pedig még csak az utca sarkán jártam és akarva akaratlanul is elmosolyodtam bármikor eszembe jutott egy kép a tegnapról. Megráztam a fejem mikor oda értem a sziklához ahol már hatalmas volt a kedv.-Halkuljatok már el.-szóltam miután felmásztam hozzájuk.

-Rose..-kapta felém a tekintetét Sam.

-Ideje volt már hogy ide told az a jó segged.

-Kussolj már.-nevetve közéjük ültem. Mi van a szótlan szomorú Rosettével?-Szóval akkor ma mit fogunk csinálni itt? Már törzsvendégek vagyunk!

-Gondoltam bankrablásra és tömeggyilkosságra, de Sammy lehurrogta az ötleteim.

-És milyen jól tette, kinek jut eszébe ilyen hülyeség?

-Most megsértődtem!-karba tette a kezét majd elfordult tőlünk. Sammal össze néztünk s egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Miért van az hogy ha velük vagyok vagy ha rájuk gondolok értelmet nyer mindent?-Épp haragszom rátok hisz annyira megbántottatok hogy szerintem most véget vetek az életemnek.-hirtelen annyi emlék tört elő bennem...mikor Dean kimondta hogy véget vet az életének eszembe jutott én hányszor próbálkoztam már ezzel de mint sikertelen volt...éreztem ahogy a szemeim könnybe burkolóznak és hogy ezt ne lássák lehajtottam a fejem s a kezem kezdtem vizslatni de akkor megláttam a hegektől alig látszó csuklóm így gyorsan lejjebb húztam a pulcsim.-Most mi van? Valami rosszat mondtam?

-Csak azt mondasz.-förmedt rá Sam.

-Szóval megint én vagyok a rossz? Király.-felnevetett majd elindult lefelé. Továbbra is lehajtott fejjel ültem Sam mellett. A kezem egy másik kéz fogta meg amit kikerekedett szemmel bámultam. Sam keze lejjebb húzta a pulcsim ujját.-Ne.

-Látni akarom!-mondta mélyen a szemembe nézve így az ellenkezés gondolata megsemmisült. A szemei rabul ejtettek s beszéd képtelenné tettek, csak az arcát tudtam bámulni de szüntelen.-Már csak a miért érdekel.

-Már mint minek a miértje?-ébredeztem a transzból. A kérdésem után a kezemre pillantott majd újra rám.

-Sam..

-Nincs semmiféle Sam, tudni akarom mi van veled!-köpködte a szavakat.

-Végül is miért ne mondjam el? Pár hét és nem látsz többé..-szólni akart de belé fojtottam a szót.-Tudni akarsz rólam mindent? Hát legyen. Ez az egész akkor kezdőzött mikor megszülettem. Nem betervezett gyerekként jöttem világra, tudod mint mikor kapsz valamit amit nem kértél mert egyáltalán nincs rá szükséged..-vállat vontam.-anya azóta is szidja azt a napot mikor megszülettem hisz elrontottam a számára tökéletes családot, a létezésemmel csesztem el az egész életüket..mert ők hárman akartak boldog életet élni. Azóta amióta megtanultam járni és beszélni úgy kezdtek kezelni mintha minimum gyilkos lennék, vertek, vernek és verni is fognak ameddig velük élek és sajnos ez nem fog változni. A vágások? Tudod hányszor akartam eltűnni innen? Hány ütés és 'haszontalan senki" vagy után mennyiszer éreztem azt hogy megakarok halni? Az a szégyenérzet amit érzek..borzalmas, amíg még iskolába jártam folyamatosan hazudnom kellet miért vagyok kék-lila foltos vagy épp miért véraláfutásos mindenem..azt hittem ha úgy megvágom magam elvérzek és megnyugszik a lelkem...de amilyen béna vagyok sosem sikerült ennek is én szívtam meg a levét..nekem kellett takargatnom a kezem.-vettem egy mély levegőt.-Tessék most már tudsz mindent!-félve felé fordultam.

-Nem kell egyedül lenned.

-Mással pedig nem lehetek.-mosolyogtam.-Tényleg ezt kihagytam. A nővérem rá vette anyát hogy tiltson el mindentől és mindenkitől. Nem beszélgethetek senkivel, ha ez is kiderülne hogy itt vagyok, hát csonttörés lenne a vége.

-Már történt ilyen?

-Egyszer, kétszer anya eléggé bevadult és a kelletnél erősebbet ütött majd lökött de tudod nem is az fájt hogy eltörte a kezem vagy épp egy bordám hanem az hogy ez után felküldött a szobámba, mintha mi sem történt volna.

-És hogy jutottál el a kórházba?

-Apa elvitt, ő sosem bánt..

-De sosem áll melléd, sosem véd meg.-fejezte be helyettem az elkezdett mondatot. 

-Pontosan.-a tekintetébe fúrtam a tekintettem.-Anyáék pár hét és haza jönnek Buenos Airesből, és engem vissza visznek Oklahomába.

-Hát ne menj!

-Muszáj.-mosolyogtam.

-Te is elmész, Dean is lassan elfog tűnni és én megint egyedül maradok!

-A szüleid?-kérdeztem de ő csukott szemmel megrázta a fejét.-Sajnálom.-önkéntelenül is végig simítottam a kezem csodás haján.