Az élet árnyékában◀▶

3.-Üdv Lawrence!

A szüleim és Jessie úton vannak Buenos Aires felé én pedig az eltervezett nyugodt hetek helyett Kansas Citybe tartok. Nem is tudom miért gondoltam azt hogy anyáék megengedik hogy itthon maradjak egyedül, tudják hogy az maga lenne a boldogság számomra és ők annak a gondolatát hogy én boldog legyek nem tudják elviselni. Szóval miért megyek Kansas Citybe? Egyszerű. A családom ledobott a nagyszüleimhez akikkel amúgy semmi bajom sincs, nagyon édes idős házaspár akik többször is kiálltak már mellettem de persze eredménytelenül. Egy problémám van Kansassel. Nincs ott senkim. Nagy valószínűséggel a pár hét alatt a tollam és a füzetem lesz a legjobb barátom. Sóhajtva néztem az Üdvözöljük Lawrenceben! táblát ami az utam végét jelentette. Lekászálódtam a buszról majd a szememmel keresni kezdtem a nagyapám rozsda evett, krémszínű tragacsát. Nem kellett sokat fáradoznom mert a bácsi vadul integetett mikor meglátott. Haloványan elmosolyodtam majd oda mentem hozzá.-Rosykám te semmit sem változtál!-ölelt magához.

-Nagypapa te sem öregedtél cseppet sem.

-Hát talán pár őszhajszál.-viccelődött majd kivette a kezemből a csomagom és a kocsi hátuljába dobta.-Na de aztán mond csak a többiek hova mentek ahova téged nem vittek?

-Buenos Airesbe utaztak pár hétre.

-De nem fér a fejembe hogy téged mégis miért nem vittek!-csapott a kormányra.

-Tudod papa, én nem tartozóm a családba, nem vagyok olyan mint amilyennek szerettek volna.

-De ez akkor sem mentség! Azt hittem Jamesnek több esze lesz ha már családot alapít, de figyelj csak rám ez Melody hibája! Elrontotta az én fiamat.-sóhajtott.

-Nem mondasz butaságot, anya és Jessie az aki táplálja a tűzet, apa sosem bántott úgy de tudod sosem állt mellém, sosem védet meg pedig megtudna!

-Beszélni fogok a fejükkel mert ez nem állapot Rosy.

-Igen papa tudom.-sóhajtottam majd végig mértem Lawrence utcáit. Olyan mint volt. Minden a szokásos volt, meg sem lepődtem ezen. A kocsi megállt a jól ismert az emeletes, rózsaszínű ház előtt ahol már a mamám mosolyog várt.

-Rosy, szívecském!

-Szia mama.-öleltem magamhoz a védőangyalom.

-Jól utaztál?

-Igen, jó volt.-mosolyogtam.

-Chad behozod a holmiját? Nekem meg kell etetnem, le van fogyva!-szólt papához majd betolt a házba.-Na mit szeretnél enni?-mosolyogva megráztam a fejem.-Enned kell!

-Mama most nem kívánom az ételt, ha lehet felmennék kipakolni.-elvettem a táskám majd felindultam a szobám felé. Igen, itt már saját szobám van. Régen rengeteg időt töltöttem itt, és mindig a családom miatt, mert épp elmentek valahova vagy családi összejövetel volt.-Első nap a pokolban!-suttogtam magamban majd lefeküdtem az ágyra. Sóhajtva bámultam a plafont. Elő kaptam a tollam és a füzetem majd írni kezdtem. Leírtam milyen volt az út hogy milyen érzés újra itt lenni na meg azt hogy milyen mikor a szüleim eldobnak maguktól hetekre csak úgy jó kedvből!