Az élet árnyékában◀▶

4.-Egy nyugodt napot szeretnék.

Fél órája indultam el 'otthonról' hogy elmehessek a régi helyemre ahol órákon át ücsörögtem. Itt megtudtam nyugodni bármit is csináltam, írtam, olvastam, zenét hallgattam, gondolkoztam vagy éppen a távolba merengtem mindig megtudod nyugtatni hisz azt suttogta hogy lehet ez még jobb is és ezt kezdtem el hinni. A jövő mindig változik, a döntéseink alapján és ha egyszer jól döntök akkor még boldog lehetek. Igazán boldog. Ezek a gondoltok futottak át a fejemben míg felmásztam a hatalmas sziklára épített rozoga lépcső sorain. Régen ez igen csak nagy látványosság volt itt Lawrencében, de mint ahogy az időmúlásával változnak a dolgok, ez is megváltozott. Mindenki elfelejtette már ezt a helyet mintha nem létezett volna de tudom ha valaki ide tévedne se menne fel, két okból kifolyólag. Az első ok az hogy bárki felnézne a szikla tetejére az első ami eszébe jutna 'mi lehet ott fent? Fölösleges', a második ok pedig hogy az emberek féltik a testi épségüket és ezek a lépcsők igen megtépázottak és instabilak. Az utolsó lépcsőfokról léptem le mikor megláttam egy nekem háttal ülő, a tájat bámuló alakot. Kicsit elméláztam hogy maradjak-e, csak álltam ott s hol a tájat hol pedig a személy hátát bámultam. A legészrevétlenebbül megindultam lefelé.

-Nem kell elmenned.-jött egy rekedt férfi hang amitől kirázott a hideg és csak álltam ott a lépcsőn. Rose? Nem kellene válaszolnod?-kérdezte a belsőm.

-Nem akarok zavarni.

-Engem nem zavarsz.

-Ugyan, én mindenki csak zavarok.-feleltem sírást visszafojtva. Vettem egy mély levegőt majd lemásztam a szikláról. Lopva felnéztem, a férfi ott állt fent és bámult...erős késztetést éreztem hogy vissza menjek de rájöttem hogy ez lenne a világ legidiótább dolga. Egy új embert bevonni az életembe aki szint úgy azt hangoztatná hogy mennyire haszontalan vagyok. Köszönöm szépen, kihagyom. A földet pásztázva elindultam egy elhagyatott városrészbe. Régen itt is sok időt töltöttem el, mindig is szerettem az ilyen helyeket, egyszerre tetszik és ráz tőle a hideg. Boldogan nyugtáztam hogy egyedül vagyok itt, bár kijárna egy nyikorgó, rozsdás játékszerekkel teli bekerítetlen ősrégi placcra ami alig látszik ki a gazból? Leültem a még használható padra magam elé fektettem a füzetem ami eddig hű társam volt, rá helyeztem a tollam és jól szemügyre véve mindent körbe néztem. Az ürességet láttam mindenben hisz minden hasznavehetetlen volt már. -üres, szürke, okafogyott, haszontalan roncs!-dobáltam a szavakat majd könnyeimmel kezdtem táplálni a földet. Hirtelen minden szó annyira igaznak tűnt rám, mintha a tükör előtt állnék és magamhoz beszélnék. Az arcomat tenyerembe temetve zokogtam tovább.-Minden rendben van?-szólt egy erélyes férfi hang majd kezével végig simította a hátam. Felugrottam és megtöröltem arcom.-Nem bántalak! Ne félj tőlem, csak hallottam ahogy sírsz és gondoltam megkérdezem hogy érzed magad.-mentegetőzött de én szótlanul álltam előtte.-Szóval jól vagy?-a válaszomra vár, tudom! De nem tudnék rá válaszolni. Kegyetlenül magányos vagyok, de már annyira hogy fáj és ezt nem tudom eltakarni így nem válaszolhatok igennel, tudná hogy hazudok de ezt egy lapon kell vennem azzal hogy fogalmam sincs ki ő, nem fogom neki kiönteni a szívem így nemmel se válaszolhatok szóval aranyközépútra léptem. A hallgatást választottam.-Elvitte a cica a nyelved?-haloványan bólintottam.-Kár hogy megelőzött a cica, én is elvittem volna.-pimasz mosolyt ejtett.-Oké, akkor téma váltás! Mit keresel itt egyedül?-körbe nézett a játszótéren.-ez a hely..ez ez, olyan derpimaló.

-Deprimáló. A szó amit mondani akartál a deprimáló!-javítottam ki feszengve.

-Ez jó jel, beszélsz.-vigyorgott.-Kamatoztathatnál ez a képességet, elmondhatnád mit csinálsz itt szólóban!

-Miért érdekelne ez téged?

-Érdekel. Ennyi elég.-mosolygott majd a kezemért nyúlt de hátráltam.-Távolságtartó vagy! Miért?

-Fogalmam sincs ki vagy és hogy miért érdekel téged az hogy mi van velem..összezavarsz.-leültem a padra.

-És ez az össze zavarsz jó vagy rossz dolog?-leült mellém én pedig automatikusan félre csúsztam.

-Határozottan rossz! Nem szabadna beszélgetnem veled.-suttogtam.

-Miért? Ki tiltja ezt meg?-közelebb csúszott de hiába én is arrébb fészkelődtem.

-Nem beszélhetek veled ennyi legyen elég..-oldalra hajtottam a fejem.

-Ezek miatt igaz?-kérdezte hangosan amin én összerezzentem s kérdő tekintettel felé fordultam.-Miért nem ezzel kezdted? Én megvédhetlek.

-Ne beszélj hozzám, ne kérdezősködj felőlem és ne akard a védelmezőm játszani. Ez nincs rendben, én nem lehetek boldog engem nem menthet meg valaki aki csak úgy előbukkan a semmiből..-a könnyeimmel küszködve felálltam.-vegyük úgy hogy ez meg sem történt.-elindultam de a fiú vissza húzott. -Hagyj már kérlek.-a könnyeim akaratlanul előtörtek.

-Itt ne hagyd.-a kezembe nyomta a füzetem.-Mellesleg Dean vagyok.-mondta mélyen a szemembe nézve. Kitéptem a kezem markáns szorításából s futásnak eredtem..félúton járhattam, a könnyeim halovány burkában amitől semmit sem láttam. A cél az volt hogy minél előbb haza érhessek és magamra zárhassam a szobám ajtaját így körül se nézve átfutottam a zebrán..hirtelen duda szó csapta meg a fülem...a hang irányába fordultam..egy kamion száguldott felém, de én csak lesokkolva álltam előtte...néztem a fényszórót és vártam.

-VIGYÁZZ!-ordított rám egy férfi majd rám ugrott így a földre csapódtunk. 

Halli!:3♥ Köszönöm a visszajelzéseket, dicséreteket. Nagyon jól esik hogy tetszik nektek! Remélem ez a rész is elnyeri tetszéseteket! Ne felejtsétek el a szavazást és a megjegyzés hozzáfűzését!♥ Hatalmas ölelés.-Wayne☺