Utálom, hogy szeretlek

7. fejezet

Kényszerpihenő

Hoseok pov

Hihetetlen ez a srác, de komolyan! Mégis mi a francot csinál? Jimin az útra szegezi a tekintetét és látszólag teljes nyugalommal vezet tovább.

- Lefokozták, főnök úr? - kárörvendve felnevetek, annyira vicces. Megáll egy piros lámpánál, kihúzza magát, de ezen kívül nem reagál semmit. - Csak nem elvitte a cica a nyelved? - továbbra sem vesz tudomást rólam, milyen kitartó! Közben átvált a lámpa zöldre és megyünk tovább. - Szóval, hogy is van ez? A hoteletekben még az igazgató helyettesnek is sofőrködnie kell a megélhetésért? - tovább vigyorgok rá, látom ahogy megfeszül az állkapcsa. Nincs is annál jobb egy hosszú, borzalmas nap után, mint őt idegesíteni. Még csak azt sem tudom miért esik ilyen jól, de ha más emberrel tenném ugyanezt az egyáltalán nem szórakoztatna. - Azért van jogsid? Nem akarok felcsavarodni egy fára. - amint a mondat elhagyja a számat hirtelen fékez a kocsi, aminek következtében beesek a két ülés közé, a váltó egyenesen a gyomromba fúródik, de mivel Jimin keze is rajta van annyira nem fáj.

- Normális vagy? Ha felhúztalak szólj vissza valamit, de ne akarj mindkettőnket megölni! - ordítom a képébe. Elfehéredett arccal mered az útra. Vissza mászok az eredeti ülésemre, vagyis az ő ülése mögé és belerúgok mérgemben. Az út további részében egyikünk sem szólal meg, figyelem az elsuhanó tájat. Bekanyarodik a parkolóba és már száll is ki az autóból. Azt hiszi elmenekülhet előlem? Majdnem kinyírt!

- Hé! Ezért már duplán panaszt tehetnék, sőt a rendőrségen is feljelenthetnélek, mert veszélyeztetted az életem! - kiáltom utána, de úgy döntök most nem követem, nem vagyok a pincsikutyája és nem akarom, hogy megfojtson vagy hasonlók. Egy halálközeli élmény bőven elég volt mára, habár annyira nem volt halálközeli. A förtelmes vezetése ellenére a hét további részében is őt kérem sofőrnek, persze elutasítanak. „ Az igazgató helyettes úr ma nincs bent." holott láttam őt reggel. Nagyon vicces a kis védelmi rendszere. Pénteken viszont - gondolom belefáradtak a recepciósok a sok hazugságba és már nem tudnak mást kitalálni - biztosítanak róla, hogy a főnök lesz a sofőröm. És íme a bizonyíték, hogy sok nyafogással mindent elérhet az ember. Már alig várom a forgatás végét! Olyan aranyos mikor a dühtől kipirul az arca, nagyrészt ezért szeretem idegesíteni. Este már messziről kiszúrom a kocsit, tényleg Jimin jött. Fejét a kormányra hajtja, fogalmam sincs mit csinál, de egyszerre felismerem. Mosolyogva ülök be ezúttal az anyósülésre. Amint nyitódik az ajtó felkapja a fejét és lesimítja borzas haját természetesen sikertelenül, mert még mindig kócos. Valahogy annyira kisgyerekes hatást kölcsönöz neki. Az egész úton, olyan mintha teljesen máshol járna. Majdnem áthajt egy piros lámpán is, nekem kell szólnom, hogy álljon meg. Valahogy sikerül sértetlenül megérkeznünk.

- Figyelj, minden oké? - nem reagál semmit, zsebre teszi a slusszkulcsot. Felkarjára fogok, enyhén megszorítva, hogy rám figyeljen. Értetlenül fordul felém.

- Mi az? - most már biztos, hogy valami baja van és kezd megijeszteni.

- Minden oké?

- Persze. - kiszáll és elindul a bejárat felé, megszaporázva a lépteimet, követem.

- Biztos? Mert elég szarul nézel ki. - csak most látom, hogy hatalmas karikák vannak a szeme alatt, amit a fény hiánya miatt nem láttam eddig. Gondterhelten felsóhajt és felém fordulva megáll.