Utálom, hogy szeretlek

31. fejezet

Álmatlanság

Jimin pov

- Halló? - veszem fel a mobilom kómásan. Ki az az idióta, aki az éjszaka kellős közepén képes felhívni?

- Jimin? Az apád elmondta mi történt. Jól vagy? Hol vagy most kicsim? - hadarja el anyám egy szuszra a kérdéseit aggodalmasan.

- Várj egy kicsit. - suttogom és óvatosan kiszabadítom magam Hoseok öleléséből, nem akarom felkelteni.

- Miért, történt valami? Hol vagy? Ugye nem esett bajod? - pánikol. A hálószoba ajtót behajtva, felkapcsolom a villanyt a nappaliban és leülök a fotelba.

- Először is: nyugodj meg, itthon vagyok és nincs semmi bajom - ásítok egyet és az órára pislogok. - Másodszor: komolyan képes voltál hajnali fél egykor felhívni?

- Persze, hogy felhívtalak - emeli fel a hangját idegesen. - Apád őrjöngött a telefonban, de nem mondott semmi konkrétumot, csak hogy ő már nem bírja tovább és hogy eltűntél. Aggódtam érted. Mi történt? - nagyszerű, akkor most anyának is el kell mondanom. Igazából reménykedtem benne, hogy majd apa megteszi.

- Összevesztünk. - idegesen felsóhajt.

- Igen, azt észrevettem, de hol találkoztatok össze? Nem Daeguban vagy Taehyunggal? - eltartva fülemtől a telefont, nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom. Túl sok volt a mai, nem akarom hogy ő is kiabáljon.

- Anya, nem beszélhetnénk ezt meg máskor? - szinte már könyörgő hangsúllyal teszem fel a kérdést. Fáj a fejem, álmos vagyok és egyre nyugtalanabb is. Már minden bajom van.

- Kicsim megint valami rosszba keveredtél? - nyugodt hangon teszi fel a kérdést, én mégis ideges vagyok. „Megint?" ez a szó egy ideig még visszhangzik a fejemben. Olyan emlékeket idéz fel, amiket már rég el akartam felejteni. A megvetést a szüleim arcán, amikor megtudták, hogy drogozom. Amikor elmondtam, hogy gyerekem lesz és azt hittem ki fognak rúgni a házból és magamra hagynak. Az elvonót. Próbálom lenyelni a torkomban keletkezett gombócot, amitől lassan úgy érzem már levegőt sem kapok. Tényleg mindent elcsesztem. Nem akarom elmondani neki, nem akarom, hogy megint úgy nézzen rám. Mérgesen, csalódottan, azt kérdezve magától hogy nevelhetett fel egy ilyen szörnyű gyereket.

- Jimin?

- Ne haragudj! - remegő kézzel bontom a vonalat és próbálok rendesen levegőhöz jutni.

Hoseok pov

Halványan érzékelem, hogy csörög a telefon, de még mindig félálomban vagyok, így nem szentelek figyelmet neki. Azt hiszem Jimin sutyorog valamit, de nem értem tisztán. Végül a mozgolódás ébreszt fel teljesen. Kinyújtom a kezem, hogy átöleljen Jimint, de csak a takarót találom magam mellett. Bágyadtan emelem fel a fejem és körbenézek a sötét szobában. Az ajtórésen fény szűrődik be. Kimászom az ágyból és elcsoszogom az ajtóhoz. Jimint végül a nappaliban, a fotelben kuporogva találom meg. Borzas hajjal mered kifelé az ablakon és a körmét rágja. A mobilja az asztalon hever. Akkor mégsem álmodtam, hogy csörgött. Aggódva lépek mellé.