Alone

1. fejezet

10. év vége

Utolsó hét a suliban! Yeah! Minden normális diák örül, ha végre kiszabadul a pokolból 3 egész hónapra. Én pedig még a legjobban örülő embertől is jobban örülök, mert nem kell látnom az osztályomat egész nyáron. Na, nem mintha lenne valami érdekes programom a szünetre, sőt, halványlila fogalmam nincsen, hogy mi a fészkes fenét fogok csinálni. Krisszel rendszerint együtt töltjük a szünet nagy részét, de most akárhányszor kérdezem, hogy mi a terve, folyamatosan hárít, témát vált, vagy lerendezi egy nem tudom-mal. Ez már csak azért is fura, mert minden apró dolgot tudunk egymásról, szóval itt valami nagyon, nagyon bűzlik. És itt most nem a fiúk levetett cipőjéről beszélek, amit a teremben dobálnak. A lényeg, hogy érett tizedikesekkel van dolgunk. Szinte minden reggel együtt jövünk suliba, de ma ezt is passzolta. Sürgősen beszélnem kell a fejével, mert ez így nagyon nem jó. Nem akarom, hogy eltávolodjunk egymástól, mert hát rajta kívül nincs igazán senkim. Pontosan csengetés előtt egy perccel esik be az ajtón, szélfútta hajjal, fekete bőrdzsekiben és pilóta fazonú napszemüvegben. Hát stílusa az van, meg kell hagyni. Az osztály összes lánya oda van érte, persze engem kivéve, mert hát mégis csak a legjobb barátomról van szó, és soha nem néztünk olyan szemmel egymásra, ahogy a 4 osztálytársnőm teszi. Konkrétan olvadoznak tőle, de nagy sajnálatukra Kriszt egy cseppet sem érdekli egyikük sem.

-Reggelt, Nells! - lazán ledobja magát mellém, a mobilját az asztalra teszi és rám vigyorog.

-Hát te meg hol jártál? - kérdezem kíváncsian.

-Volt egy kis dolgom reggel. - intézi el ennyivel a választ és hirtelen elkapja rólam a tekintetét.

-Ezt tudod mikor hiszem el! Krisz beszélnünk kell! Nagyon fura vagy mostanában! - nézek rá komolyan, de amint válaszra nyitná a száját, a tanár betoppan az ajtón, mire mindenki elhallgat.

-Szünetben! - suttogom neki, de mivel első padban ülünk, a tanár persze észreveszi, hogy beszélek.

-Nelli, lennél szíves kifáradni és a táblánál folytatni a mondandódat? - na, a zsémbes boszorka! Ez a nő ki nem állhat! Nem tudom miért, de pikkel rám! Szerintem azért utál, mert tudja, hogy utálom a tantárgyát. Most mit csináljak vele, ha egyszer ki nem állhatom a történelmet? Sóhajtva felkelek a helyemről és sikeresen megbotlom Krisz székében és kis híján elterülök a földön, mire persze mindenki kedvesen kinevet. Mondtam már, hogy imádom az osztályomat?

-Akkor lássuk, hogy mit tanultál mára! Parasztfelkelés! Gyerünk, mondhatod! - parancsol rám, mire az első gondolat, ami eszembe jut az, hogy ma reggel lehetett, mikor a drága tancinéni felkelt. Na, de ezt mégsem mondhatom, mert minimum az igazgatóiba végezném. Reménykedve végignézek az osztályon, hátha valaki megszán egy évszámmal, de a legtöbben kárörvendően vigyorognak, vagy a könyvükbe merülve fel sem néznek, nehogy ők legyenek a következők. Halk pisszegést hallok magam mellől, mire Kriszre pillantok, aki látványosan tátog valamit, gondolom a helyes választ, de azért nem vagyok olyan jó szájról olvasó, hogy fel is fogjam, hogy mit akar. Na, ebből karó lesz!

-Nem tudom. - felelem, erre gonoszul elvigyorodik és bevési az egyest. Hát szépen zárom az évet. Mindegy, azért megbukni nem fogok, szóval annyira nem izgat, legyen boldog az egyesével.

Lehajtott fejjel visszamászok a helyemre és meg sem mukkanok óra végéig.

-Szép volt! - dicsér meg a mellettem ülő fiú, mire mérgesen nézek rá.

-Miattad van az egész!

-Miért lenne miattam? Te beszéltél, pedig tudod nagyon jól, hogy pikkel rád!

-De ha mondjuk őszinte lennél velem, akkor nem kéne óra közben is faggatnom téged! - vágok vissza szerintem jogosan.

-Suli után megbeszéljük, ígérem, csak higgadj le!

-Jó. - felelem, majd inkább a telefonomat kezdem nyomkodni, ahogyan ő is. Nem szoktunk igazán veszekedni, maximum a kaján veszünk össze, de ez most más! Látom rajta, hogy feszült és nyomasztja valami, ez pedig engem is megőrjít.

Epekedve várom, hogy végre vége legyen a napnak, de az idő nem akar telni. Utolsó óránk tesi, ahol sajnos a fiúkkal kell osztoznunk a termen, mivel a hely is kevés, meg mi lányok is kevesen vagyunk ahhoz, hogy külön tanár foglalkozzon velünk. Nem szeretem ezt a helyzetet, mert ilyenkor mi vagyunk a célpontok, akiket lerúghatnak a labdával. Vagyis legtöbbször én, de legalább tekintettel vannak arra, hogy élő ember vagyok és nem rúgnak olyan erőset. Most is az a helyzet, mint általában, mivel férfi tanárunk van, a fiúk vannak előnyben, így ők focizhatnak, mi pedig a bordásfalnál nyújthatunk. Ha tényleg ezt csinálnánk minden órán, már cirkuszba is mehetnénk, olyan hajlékonyak lennénk. Én teszem, amit mondanak, leülök egy jógamatracra, és nyújtom az ízületeimet, egészen addig, míg el nem találja a fejem egy labda. Hát, mit ne mondjak, nem esik túl jól, vagyis bazira fáj!

-Basszátok meg! - káromkodom el magam hangosan, pedig ez tényleg nem vall rám.

-Bocs. - veti oda Olivér foghegyről, majd játszanak is tovább. Ki gondolta volna, hogy pont az osztály seggfeje fog fejen találni a labdával... Szerintem még csak nem is véletlen volt. Na, mindegy.

-Jól vagy, hercegnőm? - guggol le elém Krisz, mire halványan rámosolygok. Imádom, ha így hív, de ezt szigorúan csak akkor teszi, mikor senki sem hallja.

-Fogjuk rá. - felelem a fejemet fogva. Megsimogatja a hajamat, aztán visszamegy az állatkertbe, tovább rugdosni a labdát. Komolyan fellélegzem, mikor végre megszólal a csengő és mehetünk öltözni. Gyorsan összekapom magam, de nem vagyok elég gyors, mert Krisztián már vár rám az öltöző előtt.

-Mehetünk? - kérdezi, mire bólintok és csendben elindulunk. A parkba veszi az irányt, én pedig engedelmesen követem és leülünk az egyik padra.

-Na, ki vele, mi a baj? - térek rögtön a tárgyra.

-Figyelj, Nells! Fontos dologról kell beszélnünk! - néz rám komolyan, nekem meg hirtelen hatalmas gombóc keletkezik a torkomban.

-Jövő héten Angliába utazom egy évre! Felvettek a cserediák programba. - közli, mire a szám is tátva marad és a sírás kezd el fojtogatni.

-Mi? - csak ennyit vagyok képes halkan kinyögni és már érzem is a meleg könnycseppeket lefolyni az arcomon.

-Sajnálom, Nelli! Már rég el akartam mondani, csak nem tudtam, hogy hogy kezdjek bele. - kezd el magyarázkodni, de én még mindig sokkos állapotban vagyok.

-Ne fáradj a magyarázkodással! Menj el nyugodtan, engem meg hagyj itt egyedül! - csalódottan felállok mellőle és ott hagyom a parkban. Most veszítettem el a legjobb barátomat, azt hiszem. Hogy mi lesz ezután? Arról fogalmam sincs!