Alone

11. fejezet

Csakis én lehetek akkora szerencsétlenség, hogy az őszi szünet jelentős részét lázasan, az ágyban fetrengve töltöm, elzárva a külvilágtól és minden földi jótól. Az egyetlen dolog, ami miatt nem golyóztam be, az Olivér mindennapos látogatása volt. Igen, elég furán hangzik, főleg, mert rühelljük egymást, de a semminél az ő társasága is jobb volt. És ami azt illeti, nem is genyózott velem olyan sokszor, de ezt lehet, hogy csak a betegségemre való tekintet miatt mellőzte az elmúlt héten.

Egy teljesen új oldalát mutatta meg nekem, ami - még ha nehezemre is esik bevallani - igazán megtetszett. Nem is az volt a legmeglepőbb az egészben, hogy teát főzött nekem, miközben anyám az apjával hetyegett, hanem, hogy el tudtunk értelmes emberek módjára beszélgetni egymással. Szerencsémre nem próbálkozott azóta a letámadásommal, ami felettébb emelte a szimpátiámat iránta. Valahogy sejtettem, hogy a bunkó macsó mögött ott rejtőzik valahol az igazi Olivér is. Azt nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hogy levegye előttem az álarcát és megmutassa a valódi énjét, de nem is lényeg, mert megtette.

Apu is benézett hozzám párszor, bár mindig úgy időzített, hogy még véletlenül se fussanak össze anyával. Elmondta, hogy el akar válni, amit valahol megértek, de azért rossz végignézni, hogy tönkremegy a házasságuk.

Anyámmal a kapcsolatom a minimálisra mérséklődött, köszönünk egymásnak és kb ennyi. Én nem keresem a táraságát, ő pedig ezt elfogadja és békén hagy. Milyen nagylelkű...

És ami a legszomorúbb volt az egész szünetben, az az, hogy Krisztiánnal sikerült csúnyán összevésznünk, természetesen a szőkeség miatt. Nem igazán díjazta, hogy ő vette fel a mobilomat, azt meg végképp nem, hogy valamilyen szinten kiálltam mellette. Ezt kizárólag csak azért tettem, mert kicsit túlzásnak tartom Krisz gyűlöletét iránta. Nem kérdéses, hogy kölcsönös az érzés a másik végletről is, de miután megkértem Olivért, hogy álljon le ezzel a dologgal, a legnagyobb meglepetésemre így is tett. Nem úgy Krisz, aki folyamatosan azzal rágta a fülemet, hogy kerüljek el mindennemű kontaktust a szöszivel, mert csak árt nekem. Félre értés ne essék, még mindig nem látom tisztán Olivér szándékait, de mivel ő volt az egyetlen ember, aki valamiféle érdeklődést mutatott felém az elmúlt egy hétben, nyilván nem löktem ki az ajtómon, hogy hagyjon békén, mert Krisztián azt mondta.

Reggel nyúzottan kelek ki az ágyamból és szomorúan konstatálom, hogy ma bizony már iskola van. Semmi kedvem menni, de ha egyszer muszáj, akkor muszáj.

A fürdőben megfésülöm göndör tincseimet, majd felöltözöm és előkeresem a bundás kabátomat, mert odakint megint zuhog az eső és nincs kedvem ismét összeszedni valami csúnya bacit. Mivel apu elköltözött, így gyalog kell a szakadó esőben elmennem az iskolába, ami még jobban rányomja a bélyegét a mai napomra. Pedig még csak most kezdődik.

Mikor azonban kiballagok az ajtón, meglátom Olivér autócsodáját. Mit keres itt hétfőn kora reggel? Pár pillanatig lefagyva állok a terasz alatt, majd végül elindulok felé és megállok az ablaka előtt. Az eső nagy cseppekben csobog rám, de megvárom, míg lehúzza az ablakot.

-Na, beszállsz, vagy van kedved megázni? - kérdi fáradt hangon. Ezt nem hiszem el! Komolyan képes volt eljönni értem, hogy elvigyen a suliba? Nem vitás, tényleg nem ismerem ezt a fiút.

Gyorsan megkerülöm a kocsit és beülök az anyósülésre, hogy ne ázkolódjak tovább. Mihelyt becsukom az ajtót, rögtön beindítja a motort és már indulunk is.

-Miért jöttél el értem? - kérdezem kíváncsian.

-Nem mindegy? Inkább köszönd meg! Vagy tőlem kitehetlek és jöhetsz gyalog is! - na, visszatért Mr Baromarc! Hurrá!