Alone

27. fejezet

Szelei Olivér

-Olivér, nyisd ki az ajtót! - Krisztián fülsüketítő hangjára riadok fel este kilenckor. A mai nap olyan ritka szar volt, hogy miután hazajöttem, inkább lefeküdtem aludni. Ez az egész veszekedés Nellivel csak még jobban megviselte az idegeimet. Már komolyan kezdek lemerülni minden szempontból. És ha az még nem lenne elég, hogy apám élet és halál közt ingadozik a kórházban, még az egyetlen embert is elveszítettem, aki számított. Úgy jó Olivéresen megfogalmazva a fasz ki van mindennel! - Nyisd már ki azt a rohadt ajtót! - mikor már ököllel veri azt a szerencsétlen ajtót, felkelek az ágyból azzal a céllal, hogy behúzok neki, amiért rám ront péntek este, de amikor elfordítom a kulcsot a zárban és meglátom a kétségbeesett arcát, meggondolom magam.

-Mi történt? - kérdezem nagy gombóccal a torkomban. Látom rajta, hogy nagy a baj, mert nem szokott csak úgy rám törni, pláne ilyen idegesen. Ha azt mondja, hogy apával történt valami, abba beleőrülök.  Remegő kézzel a hajába túr, hosszan kifújja a levegőjét, majd végre beszélni kezd.

-Nelli... - kezdi, de amint kimondja a lány nevét, a szívem egyből kihagy egy ütemet. Ha történt vele valami, abba nem beleőrülök, hanem bele is döglök.

-Mi van vele? - faggatom türelmetlenül.

-Ne ijedj meg, de baj van! - annyira bírom ezt a párosítást. Ne ijedjek meg, de baj van!

-Mondjad már, hogy mi van vele! - kelek ki magamból, miközben remeg mindenem.

-Bence és egy haverja kis híján megetőszakolták az utcán. - reszketeg hangon mondja, látszik rajta, hogy nagyon feszült, engem pedig egyszerre kerít hatalmába a düh és az aggodalom.

-Mondd, hogy nem tették meg! - nézek egyenesen a szemébe, mire megcsóválja a fejét.

-Pont az utolsó pillanatban értem oda. - motyogja és közben rájövök, hogy mindez az én kicseszett hibámból történt. Mindig én viszem és hozom edzésről, de a hülye vitánk miatt magára hagytam! Bele sem gondoltam, hogy baja eshet este a sötétben, csak a csökönyös fejem után mentem megint.

-Látnom kell! Otthon van? - kérdezem, miközben kirángatok egy nadrágot és egy pulóvert a szekrényből és magamra kapom őket.

-Nem hinném, hogy jó ötlet lenne most oda menni! Kifejezetten megkért, hogy ne szóljak róla neked! - közli, mire egy pillanatra megtorpanok és abbahagyom a gatyám gombolását.

-Mi van? - kérdezek vissza sután. Mégis miért nem akarja a saját barátnőm, hogy mellette legyek, mikor ilyen szörnyűség történt vele? Hát már ennyire elástam magam előtte?

-Ezt mondta. Én csak azért jöttem, mert szerintem tudnod kell róla. A többi a ti dolgotok. - zárja le ennyivel a témát és egyszerűen kisétál az ajtómon. Nem törődöm inkább azzal, amit mondott, hanem gyorsan elkészülök és leszaladok a lépcsőn. Tétován nézek az asztalon heverő slusszkulcsomra, majd felmarkolom és kimegyek a garázsba. Nem vezettem a baleset óta és nagy lelki erőre van szükségem ahhoz, hogy ismét megtegyem, de ez most vészhelyzet, úgyhogy lenyelem a torkomat fojtogató gombócot és beülök a kormány mögé. Kitolatok a sötét utcára és Nelliék háza felé veszem az irányt. Óvatosan vezetek az úton, hiába nem csúszik már, akkor is félek, hogy valami ismét történni fog. Épp elég a tudat, hogy apám még mindig az intenzíven fekszik változatlan állapotban. Néhány percbe telik csupán, míg megérkezem és azonnal kipattanok a kocsiból, amint leáll a motor. Eszeveszett őrült módjára nyomom a csengőt egészen addig, míg el nem fordul a kulcs a zárban és Nelli apja ki nem nyitja az ajtót.

-Olivér, szerintem ez nem a legmegfelelőbb időpont a látogatásra. - pillant rám fáradtan és megtörten. Nyilván őt is megviselte, ami a lányával történt, de már út közben megfogadtam, hogy addig innen nem megyek el, míg nem látom a saját szememmel, hogy jól van a lány.